„Műértő bárki lehet. És bárcsak lenne…” – Ezért baj, hogy megszűnik a művészettörténet oktatása

 – 

„A művészet tehetetlen, ha az, akinek alkot, vak” (Renoir)

A művészet befogadásához minden életkorban mások a kulcsok, de vajon miért olyan fontos, hogy a képekről is tudjunk olvasni? Erre a kérdésre kerestük a választ Bódi Katival együtt, aki saját maga szerint is úgynevezett „rejtőzködő” művész: az Önképek című sorozatában mégis sokféle arcát megmutatja – méghozzá úgy, hogy a nagy elődök világát is megidézi.

Kati akár művészettörténetet is oktathatott volna, a képesítése megvan hozzá, de mégsem ezt az utat választotta. Viszont művészként elindított egy remek kezdeményezést, a korábban született Önképek című sorozatához: az alkotói oldalán illusztrációi ihletőiről is ír dióhéjban pár fontos alapinformációt Személyes művészettörténet címmel. Ti tudtátok például, hogy Dürer magyar származású volt? 

Amikor arról kérdeztem, hogyan született ez a sorozat, így válaszolt:

„Játéknak indult, a Hetirajz nevű Facebook-csoportban volt téma, hogy ismert művész stílusában készítsünk önarcképet. Érdekes kipróbálni mások stílusát, megfigyelni a gondolkodásmódját, technikáját, sokat lehet tanulni belőle. Azután izgalmas megtalálni, hogyan tudok személyesen kapcsolódni egy-egy művész életművéhez.

Ez némi kutatással jár, a művészettörténetben és saját magamban is. Amikor elkészítek egy-egy önportrét, amellett, hogy belehelyezkedem az adott művész világába, magamból is megmutatok valami személyeset (az arcvonásaimon túl).

Miután sokaktól érkezett olyan visszajelzés, hogy tetszik nekik, hamar rájöttem, hogy ezzel elég sok ismeretet is át tudok adni. Legjobban annak örültem, amikor valaki azt mondta, a képem alapján utánanézett egy festőnek, akit addig nem ismert. És amikor egy laikus azt írja: nem is gondolta volna, hogy a művészet ilyen sokféle, érdekes és humoros is lehet, azt gondoltam, ez az, ezért érdemes folytatni.”

A magánéletében rendkívül zárkózott alkotóról kiderül ezekből a képekből, hogy a mélyben elzárva mennyi élet lakozik benne:

„Felszabadító játék álarcok mögül mégiscsak megmutatkozni egy magamfajta introvertált embernek. Furcsa dolog ez, az alkotásban a folyamat a legjobb, de hát persze hogy jólesik megmutatni, különösen, ha van, aki érti és értékeli, amit lát” – meséli Kati.

Számára a művészet, az alkotás gyakorlatilag a túlélést és a megváltást jelenti, introvertáltsága okairól ezt mondja:

„Nagyon egyszerű családból származom, a szerény körülmények és a maguk módján támogató, de túlféltő szülői szeretet, érzékeny lelkialkattal párosult nálam. Néhány gyerekkori esemény, ami lehet, hogy másnak fel sem tűnt volna, bennem mégiscsak traumatikus nyomot hagyott. A családi háttér után az is megakasztotta a szakmai érvényesülésemet, hogy a legértékesebb húszas éveimet egy vallási közösségben töltöttem, elhanyagolva a szakmai előrejutást a megfelelő kapcsolatok építésével. Sok dologban túl passzív vagyok, hajlamos voltam túl sokáig várni a sült galambra. Szeretném azt hinni, hogy amit a képeimbe belerajzolok szavak nélkül, az önmagáért beszél, »eladja magát«, de sajnos nem így van” – folytatja.

Bár nem válhat mindenkiből művész, de műértő bárki lehet

A Facebook most már egyértelműen a szülők, sőt lassan a nagyszülők platformja, a gyerekek nemigen látogatják. Ha te is szülő vagy, és a gyereked érdeklődik a művészetek iránt, magad is ellene mehetsz ennek az eszetlen intézkedésnek, és például Bódi Kati képein keresztül megmutathatod neki, hogy a művészettörténetben való alapfokú jártasság miért segíti majd őt hozzá ahhoz, hogy gondolkodó, kritikus felnőtt váljék belőle, aki pontosan tudja, hogy a leegyszerűsített képi üzenetek mennyire hazug módon torzítják a valóságot. (Révész Emesével, az ELTE BTK Művészettörténeti Intézetének tanszékvezető docensével készített erről Kalmár András egy rövid, de fontos interjút, ITT meghallgathatjátok.)

Az „Önképek” például igen sokoldalú, kreatív felhasználási lehetőséget rejt magában.

Kati így folytatja, amikor arról kérdezem, milyen módon lehetne hasznosítani a sorozatát:

„Mindenképpen fontosnak tartom az ismeretterjesztést. Minden korosztálynak jól jöhet, de leginkább a fiatalokat volna jó elérni. Sokan kiállításra biztatnak, de amellett, hogy az csak néhány hétig lenne látható, nagyon magas költségei vannak, ezt pedig önerőből nem tudom megvalósítani.

Régóta gondolkodom egy laza, rendhagyó ismeretterjesztő kiadványon, ami nem szimpla képes album, hanem szöveggel, műelemzésekkel, esetleg irodalmi stílusgyakorlatokkal válna teljessé. Akár egy fikciós sztori köré szerkesztve. Természetesen művészettörténészek, írók közreműködésével.

Egyelőre sajnos nincs olyan kiadó, aki ezt felvállalná.”

A művészet nem csupán a világ megismerésére alkalmas, hanem önismeretre is, Kati így mesél erről:

„Azon is gondolkodom, hogy valamiféle önismereti foglalkozást is lehetne a sorozatra építeni, ehhez persze együttműködnék művészetre fogékony pszichológussal, mentálhigiénés szakemberrel. Tervben van az is, hogy a zsámbéki Vizuál Műhelyben Paulovkin Boglárkával közösen indítunk egy művészettörténeti kurzust, amiben fontos szerepe lesz a sorozatomnak. Boginak nagy tapasztalata van a tanításban, én pedig igyekszem tanulni tőle.”

Amikor felteszem Katinak a kérdést, hogy mi lehet a művészettörténet oktatásának a valódi célja a 2020-as években, így válaszol:

„Az biztos, hogy nem nevek és száraz adatok bemagolása. Az ilyesmi a legtöbbünknek unalmas és haszontalan. Az én agyam sem tárol nagy lexikális adatbázist, erre ott van az internet.

A múlt megismerése azért fontos, hogy a jelenünk és a jövőnk is gazdagabb lehessen tőle.

Mai világunkban fokozott jelentősége van a vizualitásnak, bombáznak a képek, filmek, reklámok, dizájn, ráadásul a mesterséges intelligencia is belépett a »képalkotók« sorába, ez pedig a befogadókat öntudatlanul is befolyásolja. Mindezek hatása alatt a többség nem képes értelmezni azt, amit lát, nem tud különbséget tenni értékes és értéktelen között.

Legfeljebb a divat szintjén mutatkozik meg a vizuális igény. Persze az élvonalbeli művészet régen is kevesek kiváltsága volt, a művelteké és gazdagoké, akik részben státusszimbólumként vásároltak igényes tárgyakat. Merthogy a művészt kézművesnek, mesterembernek tartották, a művészetnek pedig gyakorlati funkciója volt (épületek, kertek, bútorok, ruhák esetében ez nyilvánvaló, ma is így van az alkalmazott műfajokban).”

Kati lelkesen mesél arról, milyen sokféleképpen lehetne használni a művészeti oktatást:

„A képek az írásbeliség helyettesítői, majd kiegészítői lettek, a vallási, mitológiai témák »szemléltetői«. Ám nemcsak a témájukról beszélnek, hanem rengeteget elárulnak a korszakról is, amikor elkészültek. Az életmódról, gondolkodásról, történelmi és kulturális, minden művészeti ágra kiható összefüggésekről. Művészetet komplex módon, történelemmel, irodalommal zenével integrálva érdemes tanítani.

Ha érteni szeretnénk a jelenünket, érdemes »nyomozni« a múltban. Hiszen semmi nem előzmények nélküli, vannak törvényszerűségek és ciklikusan visszatérő tendenciák.

Ha úgy gondoljuk, van valami értékes a jelenünkben, büszkék vagyunk valamire, amit létrehoztunk, és örülnénk, ha maradandó volna, először értékelnünk kell mindazt, ami elődeinktől ránk maradt. Akár magas művészet, akár népi, vagy még szűkebben, családi örökség.”

Az sem mindegy persze, hova születik egy gyerek, de például Bódis Kriszta és Ritók Nóra évtizedes munkájából is kiderül, hogy a művészeti nevelés meghozza a gyümölcsét. 

„Aki olyan szerencsés, hogy művelt, magas érzelmi intelligenciával bíró családba születik, annak óriási előnye van. Ezek a gyerekek jó esetben igényes környezetben nőnek fel, könyvek között, a szüleik beszélgetnek velük, mesélnek és olvasnak nekik, zenét hallgatnak, színházba, múzeumba járnak. Ha utaznak, megtanulják észrevenni, értékelni a történelem kulturális, művészeti lenyomatait. (Erről nemrégiben Bajzáth Mária ÍRT a WMN oldalán.)

Hamar látszik, ha valamelyik művészeti ág különösen érdekli őket, és akkor van lehetőség először játékos, gyerekekre szabott formában tanulni. Vannak nagyon jó múzeumpedagógiai foglalkozások, gyerekszakkörök.

A könyvtár a kevésbé tehetősek számára is elérhető. Ha egy gyerekben mozdul valamilyen tehetség, de nincs megfelelő szülői háttér, egy jó pedagógus sokat segíthet.

Az óvodai, iskolai oktatás viszont egyre alkalmatlanabb, sokszor a pedagógusnak is igen alacsony a vizuális kultúrája. Szomorú hallani tanítónő szájából, hogy szerinte »manapság nincsenek szép gyerekkönyvek«, és követendő példaként olyasmit emleget, ami már harminc éve is elavult, vagy egyenesen sekélyes, giccses volt. 

Aztán lehetne beszélni a silent book hazai lehetetlenségéről (erről ITT írtunk korábban), kontra a népszerű »személyre szabott« mesekönyvekről, amelyben a sablontörténetbe beleírják a gyerek nevét, és a főhős külseje is igazodik a szereplőjéhez. A szülő pedig azt hiszi, ezzel tényleg személyre van szabva, pedig egy jó beszélgetős vagy rajzolós, barkácsolós közös élményfeldolgozás, vagy egy szöveg nélküli könyv együtt nézegetése mérhetetlenül átélhetőbb, és sokkal többet ad a gyerek fejlődéséhez.” 

Kati még hozzáteszi, mennyire fontos volna, hogy sokféle vizuális inger vegye körül a gyerekeket, és „bárcsak lenne a közelükben valaki, aki értő segítséget nyújt”.

Szerintem Bódi Kati pont ilyen személy.

Nagyon szeretem ezt a sorozatát, ebben a helyzetben pedig különösen fontos volna, ha lehetőséget kaphatna a szélesebb nyilvánosságra is. Többek között ezért készítettem vele ezt a riportot:

„Olyan jó volna szemléletet formálni. Hogy ne a csilli-villi AI által generált giccs, meg a »jé, ez mennyire élethű« fényképmásolás jelentse a tömegek számára a művészetet. 

Annyira szomorú látni, hogy a valóban kvalitásos alkotók helyett milyen csekély tudással, minimális tartalommal érvényesülnek magukat művésznek nevező emberek, akik sokkal inkább a marketing profi művelői.

Bár lenne értő közönsége, nem utolsósorban anyagi megbecsültsége is a magunkfajta alkotóknak.

Az a lényeg, hogy tanulni érdemes, akkor is, ha nem lesz mindenkiből művész. Műértő bárkiből lehet. És bárcsak lenne…”

Képek forrása: Bódi Kati

A kiemelt képeken Dürer mellett a másik illusztráció címe: Új a szél (ihlető: Jan van Eyck)   

Both Gabi