„A művész a primadonna, a kurátor a rendező” – Beszélgetés Zsikla Mónika művészettörténésszel, kurátorral

–

Zsikla Mónika kurátor és Keresztes Zsófia képzőművész naponta többször beszélnek egymással telefonon, és ugyanazzal a gondolattal kelnek és fekszenek – ez pedig az 59. Velencei Képzőművészeti Biennáléra készülő kiállításuk. (A „biennálé– szó jelentése: kétévente megrendezendő esemény). Ahhoz, hogy 2022 tavaszára készen legyenek, megfeszített munka szükséges. Zsófi iszonyatos tempóban (napi 12–14 órában) faragja a szobrokat, Móni eközben – a normál munkája mellett – igyekszik megteremteni a körülményeket ahhoz, hogy Zsófi gondtalanul tudjon dolgozni. Szponzorokkal és magángyűjtőkkel tárgyal, tartja a kapcsolatot a biennálé irodájával, szerződéseket készít elő, és anyagi forrásokat próbál teremteni ahhoz, hogy Zsófi egy nagyobb műterembe tudjon költözni. Eközben szakított időt arra is, hogy a kurátori munka szépségeiről és nehézségeiről beszélgessen velem. 

Fehérváry-Ménes Anna/WMN: Az emberek általában tudni szokták, hogy mit csinál egy kurátor?

Zsikla Mónika: Művészettörténészként szoktam bemutatkozni, a kurátor titulust ritkábban használom, de tapasztalataim szerint mindkét megnevezés kelt némi zavart. A művészettörténészeket legtöbbször a rajztanár és az alkotóművész közé pozicionálják, a kurátort pedig leginkább a kiállításrendezőkkel azonosítják, tehát azt gondolják, hogy a kurátor feladata a műtárgyak elrendezése a kiállítótérben. Ennél jóval többről van szó. A kurátori munkát a karmester tevékenységéhez tudnám hasonlítani, aki egy zenekari mű esetében pontosan ismeri a ritmusképletet, hallja, ha hamis a brácsás vagy csúszik a zongora, tudja a darab történetét, születésének körülményeit, sőt gyakran ő maga is képes lenne bizonyos hangszereken eljátszani a művet. A karmester a zenekar minden rezdülését érzékeli és koordinálja. A kurátori munkafolyamat is pont ennyire összetett.

A kurátor nemcsak az elejétől a megvalósulásig ismeri az egész művészeti projektet, hanem már annak megalkotásában is részt vesz, sőt, egy-egy kiállítás koncepciója gyakran kizárólag egyetlen kurátor víziója.

A kurátor hangolja össze az egyes munkafolyamatokat és a projektben dolgozó szakembereket: a művészt, a szponzort, a grafikust, a korrektort, a nyomdát, a biztosítót, a szállítót és a kiállítás-építőket. A kurátori munkával kapcsolatos tévhitek főként abból erednek, hogy a látogatók ezt a háttérben zajló komplex munkát egyáltalán nem érzékelik, csupán a láthatatlan folyamatok végeredményét, a megvalósult kiállítást látják.

F. M. A./WMN: Mennyire kell „menedzsernek” lennie egy kurátornak? 

ZS. M.: Ez nagyban függ attól, hogy hol dolgozik az ember: intézményi, nonprofit vagy forprofit szférában. Intézményi környezetben általában egy egész kiállítási osztály dolgozik a kurátor keze alá, ezért neki szinte egyáltalán nem kell foglalkoznia olyan „menedzser” feladatokkal, mint a szükséges anyagi források előteremtése vagy egy kiállítás tovább utaztatása esetében a partnerintézmények felkutatása és a műtárgyak szállításának megszervezése. Egy alulról szerveződő projekt esetében a folyamatok teljesen mások, ott a kurátori feladatok gyakran fedik a projektmenedzser munkáját is. Erre az egyik legjobb példa az OFF Biennálé Budapest, ami a legnagyobb független kortárs művészeti esemény Magyarországon. Ez egy állami támogatás nélkül működő rendezvénysorozat, amelynek megálmodója, Somogyi Hajnalka kurátor heroikus menedzseri munkát folytat azért, hogy a projekt időről-időre meg tudjon valósulni. Ez szerencsére idén is sikerült, április 23. és május 30. között „Levegőt!” címmel láthatjuk az OFF programsorozatát.

F. M. A./WMN: A kurátori szakma itthon csak a ’90-es években kezdett elterjedni. Milyen a szakma megbecsültsége?

ZS. M.: A hazai közegben a kurátori szakma presztízsének kivívása egy hosszadalmasabb folyamat, aminek jelenleg a kellős közepén vagyunk. Külföldön az átlagemberek fejében sokkal tisztább kép él egy művészettörténész vagy egy kurátor tevékenységével kapcsolatban, így a szakmákkal kapcsolatos megbecsülés is teljesen más szintről indul. 

F. M. A./WMN: Itthon milyen az általános hozzáállás a kortárs képzőművészethez? Érzékelsz változást ebben az elmúlt években? 

ZS. M.: Szeretném azt gondolni, hogy az emberek egyre kíváncsibbak a kortárs képzőművészetre. A pandémia előtti időszakban számtalan tárlatvezetést tartottam a Budapest Galériában és az Új Budapest Galériában rendezett kiállításaimon, és minden tárlatvezetésre nagyon sokan jöttek. Rengeteg pozitív visszajelzést és kérdést kaptam a vezetések közben és után. Az elmúlt években a progresszív művészetpedagógiai programoknak és szakembereknek – például Szabics Ágnes képzőművésznek – köszönhetően egy nagyon hatékony érzékenyítés vette kezdetét több olyan intézményben is, ahol kortárs művészetet „fogyaszthatnak” a látogatók. Mindez persze még hatékonyabb lehetne, ha a kortárs képzőművészet úgy lenne a mindennapok része, hogy felbukkan a hírekben, népszerű folyóiratokban és fórumokon. 

F. M. A./WMN: A kurátornak feladata-e, hogy befogadhatóvá tegye a kortárs képzőművészetet és ha igen, ez milyen eszközökkel lehetséges?

ZS. M.:

Mások mellett a kurátornak is törekednie kell arra, hogy közelebb vigye a látogatókhoz a kortárs képzőművészetet. Ennek egyik módja lehet a „felhasználóbarát” kiállítás létrehozása, érthető és közérthető falszövegekkel, kiállításvezetőkkel és felkészült kurátori tárlatvezetésekkel.    

F. M. A./WMN: Hogyan dolgozik együtt a művész és a kurátor?

ZS. M.: A kettejük közti munkakapcsolat dinamikája számtalan emberi tényezőtől függ. Vannak olyan együttműködések, amelyek gördülékenyek és sziporkázók, de akadnak nehézkes és fárasztóan lassúak is. A legideálisabb az, ha a művész és a kurátor félszavakból is megértik egymást. Én szerencsére ezt tapasztalom most Keresztes Zsófival. Egy számunkra nagyon kedves gyűjtő házaspár úgy fogalmazott, hogy a projektben Zsófi képzőművészként a primadonna, én pedig kurátorként a rendező vagyok. Szerintem nagyon ül ez a hasonlat.

F. M. A./WMN: Mit jelent egy képzőművésznek, illetve egy kurátornak kijutni a Velencei Biennáléra? 

ZS. M.: Egy művész szempontjából mindenképp megjósolhatóbb, hogyan hat egy biennálés részvétel a nemzetközi karrierjére, de vitathatatlanul jelentős hatással van a kurátor pályájára is egy ilyen szereplés. 2020 januárjában a Q Contemporary budapesti intézményénél kezdtem el dolgozni, ami nemcsak az ambícióit, hanem a fókuszát tekintve is nemzetközi – reményeim szerint a biennálés szereplésünk még tovább erősíti majd ezt az irányvonalat. Zsófinak pedig remek platformot biztosít az elmúlt években kiépült nemzetközi kapcsolatok egymásba csatornázására, és új lehetőségeket is hozhat. Zsófi alkotói tevékenységéhez kapcsolódóan a léptékváltás miatt is fontos a velencei szereplés, ugyanis már régi vágya volt egy monumentális, összefüggő szoborcsoport létrehozása. 

F. M. A./WMN: „Az álmok után: merek dacolni a károkkal” – ez a készülő kiállításotok címe. Miről fog szólni, mi lesz a fő üzenete?

ZS. M.: A pszichológia egyik legtöbbet hangoztatott közhelye, hogy „az ember társas lény”. Ez manapság árnyalódik azáltal, hogy kapcsolódásaink mind hangsúlyosabban helyeződnek át a virtuális térbe. Ezt a folyamatot a jelenleg zajló pandémia még fel is erősíti. Kollektív élményként, nap mint nap érezzük az egymástól való elzártság és a távolságtartás negatív hatásait, illetve azt, hogy a digitális tér az egyetlen, ahol az emberi közeledések megvalósulhatnak. Kérdés, hogy mindebben hogyan találjuk meg önmagunkat. Zsófi hatalmas mozaikszobrai a valóság és a virtuális világ határán lebegve egy olyan önismereti útra hívnak, amelynek során végiggondolhatjuk az önmagunkhoz és másokhoz való viszonyulásunkat, a múlt tükrében és a jövő perspektívájában. Izgatottan várjuk, hogy hogyan tudjuk majd mindezt itthon is bemutatni 2023-ban a Ludwig Múzeum kiállítótereihez adaptálva. 

Fehérváry-Ménes Anna

Képek forrása: Zsikla Mónika