Mesés látogatás Izlandra, ahol minden tizedik ember író

–

Szenvedélyes utazó, olvasó és élménygyűjtő család vagyunk, minden utazásra könyvekkel hangolódunk

Meséken, mítoszokon, regényeken, verseken keresztül szólítanak meg bennünket a tájak, városok, népek, kultúrák.

Ahhoz, hogy repülőjegyeket vegyek és szállást foglaljak, feltétel, hogy már mindenki olvasson valamit az úti célról, és a család egyhangúlag megszavazza.

A családi utazások megálmodójaként és kultúrfelelőseként, én „teljesen” felkészülök a látnivalókból, így amikor megérkezünk valahová, ismeretlenül is otthonosan érzem magam az idegen helyen, szinte hazamegyek.

A fiúk a családban ilyenkor rám és a könyvekre bízzák magukat. Még sosem jártak ezzel rosszul, kényelmes és izgalmas is nekik, így szerencsére százszázalékos a támogatottságom. 

Izland nagyon régóta hívott mindannyiunkat

Nyolcéves koromban kaptam meg A világjáró királyfi című népmesegyűjteményt. Ebben izlandi meséket is olvastam, és a történetek varázslatos lényei, manók, trollok, tündérek, Bukolla tehén, Mardöll, aranyhajú Thorstein hívták fel először a figyelmem a különleges szigetre.

Izland meséi, mítoszai, végül, de nem utolsósorban, lakói őrzik azt az ősi tudást, ami feltételez egy, a láthatón túl is létező világot, és mindent lehetségesnek tart.

Így egyáltalán nem lepett meg, hogy az izlandi emberek több mint fele (az Izlandi Egyetem 2007-es kutatása szerint 62 százalékuk!) hisz a rejtőzködő nép (Huldufolk) létezésében.

Van manóvédelmi hivataluk és manóiskolájuk is. Manóvédelmi aktivistáik utakat helyeztetnek át, építkezéseket állítanak le, ha azok szerintük zavarják a rejtőzködő nép életét. Számos helyen látható útjelző tábla, amire az van írva: „Itt manók élnek”.

Mi a karácsonyváró időszakban jártunk a szigeten, ilyenkor a jó gyerekeket tizenhárom Jólasveinar (szabad fordításban: karácsonyi csínytevő) ajándékozza meg. Bár mindenütt jelen vannak, alakjukat könyvek, játékok teszik mindenki számára láthatóvá.

Csínytevéseikről, szokásaikról magyarul is olvashatunk. Például a nemrég megjelent Karácsony a világ körül című mesegyűjteményben Somfai Anna írt róluk izgalmas mesét.

Mivel a mesélő anyuka mesén felnövekvő kamasz gyerekénél feltétel, hogy „ha mese, akkor olyan legyen, amit még nem hallottam”, ezt olvastam az első izlandi esténken.

Izland nemcsak manók és tündérek, hanem a tűzhányók földje is

Ha már tűzhányók, akkor a fiúk szerint és szerintem is kihagyhatatlan klasszikus Verne-könyv az Utazás a föld középpontja felé. Ebben a regényben egy izlandi saga rúnákkal írt kézirata mutatja az utat a föld középpontja felé a Snæfellsjökull vulkánon keresztül.

Egy másik vulkán tetején állva, mindannyiunknak eszébe jutott a történet.

A vulkánok szépsége és látványa elemi, nyers, vad, és a tetejéről még a befagyott kráterre nézni is elképesztően félelmetes.

Bár teljesen abnormális dolognak gondolom, ennek ellenére a tömegpszichózis rám is hatott, ezért összeszedve minden bátorságomat, lementem a fiúkkal, és én is csúszkáltam egy tűzhányó jegén. 

Több mint 30 aktív vulkánrendszer található a szigeten, és átlagosan minden negyedik-ötödik évben történik vulkánkitörés. Ottjártunkkor, a nemzetközi repülőtértől mindössze 40 kilométerre lévő Grindavík környékét naponta több száz kisebb földrengés rázta meg. Azóta a vulkán ki is tört, és le is állt. A reptér a kitörések alatt is végig üzemelt, Izlandot – a vulkánkitörések ellenére – évek óta a világ legbiztonságosabb úti céljának tartják, és legutóbb is elnyerte a megtisztelő címet és bizalmat.

A sziget a gejzírek földje is

A gőzölgő, fortyogó, bugyogó érintetlen hőforrások vidékét éppúgy érdemes felkeresni, mint a rájuk épülő fürdőket, szaunákat és lagúnákat.

Az izlandiak fürdőkultúrája világhírű, a legismertebb fürdőjük a Blue Lagoon (ez a grindavíki vulkán miatt zárva volt), ezért mi a Laugarvatn Fontanát látogattuk meg. Az első északifény-élményünk is ehhez a helyhez kapcsolódik. A forró vízben, fekete lávaköveken heverésztünk egy pohár hideg pezsgővel a kezünkben (a kamasz forró csokit kapott), amikor először mutatta meg magát nekünk az aurora borealis. Annyira szerencsések voltunk, hogy az utóbbi végigkísérte utunkat. Örök tisztelői és rajongói lettünk a lenyűgöző természeti jelenségnek, amit a helyi legendák „az istenek égi aranyszánversenyeként” mesélnek el.

„A legnagyobb élmény a föld geotermikus energiája kapcsán” címet nem a gejzírek vagy a fürdők, hanem 2 : 1-re egy hőerőmű nyerte nálunk.

Hogy ki szavazott a fürdőre, és kik a Hellisheidi Geotermikus Terület Erőmű és Látogatóközpontra, azt a fantáziátokra bízom. Azért az utóbbiról – földig hajolva – el kell ismerni, hogy világszínvonalú példakép, és az üzemlátogatás fantasztikus élmény a hozzám hasonló laikusoknak is.

A főváros és a környező kisvárosok meleg vizének és villamos energiájának nagyon nagy részét ez az egy hőerőmű szolgáltatja. Kutatóintézetének köszönhetően, Izland teljes energiaellátásának mind a 100 százalékát megújulóenergia-forrásokból (víz- és hőenergia) képes fedezni. Minihőerőművek kisebb falvakban, sőt apró tanyákon is találhatók. Többek között ezért is lett Izland a leginkább környezetbarát ország a földön.

Izlandon – kis túlzással – ha eldobunk egy követ, biztosan vízesésbe pottyan

A sziget legtöbbet fotózott és legszebbnek tartott hegye a Kirkjufell (Templom-hegy) is egy vízesés fölé magasodik. ( A hegy többször is feltűnik a Trónok harcában, így a film rajongóinak ismerős lehet.) A mindössze 463 méter magas, teljesen kopár hegy sokkal nagyobbnak látszik a valóságban, mint a képeken, és olyan szakrális teret teremt, hogy alig lehet elszakadni tőle. Érdemes Grundarfjörður színes házai között a kikötőben és a halászfaluban sétálni egyet, hogy megcsodálhassuk, amint a hegy, a sziklákat megvilágító napnyugtában vagy napkeltében óráról órára más arcát mutatja.

Halldór Kiljan Laxness irodalmi Nobel-díjas izlandi író, Északi lány című könyvét kamaszkoromban olvastam. Akkor, sok más mellett, ezt a két mondatot írtam ki a könyvből:

„Csak az ősi izlandi mondáknak szabad hinni, az újságoknak sohasem.” „A madár mindenekfelett mozgás; része az égboltozatnak; helyesebben: madár és levegő: egy és ugyanaz; repülés a messzeségbe, elívelés a földtől.” 

Laxness útmutatása alapján a tájat és benne az életet egységes egészként és mesehősként néztünk. Ennek a szemléletmódnak – no meg a szerencsének – köszönhetően mutatták meg magukat nekünk, az óceánparton sétálva a partközelben farkukat csapkodó, örömködő bálnák, és a lemenő nap fényében sütkérező fókacsapatok.

Ytri Tunga aranyszínű homokkal borított partján, a fekete sziklákon heverésző fókakolónia előtt, az északi népek körében jól ismert Fókaasszony című legendát meséltem a családomnak, C. P. Estes Farkasokkal futó asszonyok című könyvéből.

A lemenő nap fényében sütkérező, már-már giccses fókás kép után nem jöhet más, csak egy kis helyi bizarr

Mindennap más szállásunk volt, és egyik este egy farmon aludtunk. Főleg azért, hogy megcsodálhassunk közelről egy 1700-as évek óta működő gazdaságot, benne a bájos izlandi pónit, a hosszú szőrű birkákat, és az édeskedves ma született bárányokat, bocikat. 

A farm központi épülete határos az istállóval, a kettőt egy tökéletesen hang- és szagszigetelt üvegfal választja el. Gyönyörködtünk mindenben, de én nem voltam felkészülve rá, hogy ugyanebben az épületben van az étterem is. Az ugyancsak átlátszó üvegfalú emeleten tálalták a vacsorát is. A fiúk szerint páratlanul finom, porhanyós marhasteaket kaptunk, amit én nem tudtam megenni…

A farm és a szállás ettől függetlenül szuper, étkezést azonban kizárólag erősebb idegzetű és/vagy farkaséhes nagyragadozóknak javaslok…

Ha már evés, akkor muszáj megemlítenem, hogy isteni a skyr, ami egy sűrű, krémes joghurtféle, különlegesen finomak az édesgyökérrel (liquorice/licorice) készült édességeik és a péksüteményeik is. Tradicionális ételeik közé tartozik a perzselt birkafej és a rothasztott cápa. A friss cápahús mérgező a magas ureatartalma miatt, de a több hónapos földben aszalódás és a szárítás után fogyaszthatóvá rothad. Ezután is rettenetes marad a szaga, beavató bátorságpróbának is felfogható a Hákárl kóstolása. Mi a birkafejet és a cápát is kihagytuk, de a világ egyik legfinomabb hallevesét Izlandon főzik, így azt boldogan kanalaztuk, sőt egészen biztosan itthon is meg fogom főzni.

Az izlandi táj hihetetlenül változatos

A Þingvellir-hasadékban (ahol a világ első parlamentjét is alapították) megélhető, hogy egyik lábunk az észak-amerikai kőzetlemezen, másik az eurázsiai lemezen áll. A vízesések egyik fele be van fagyva, a másik fele csobog. Autózni is különleges élmény a változatosság miatt. Az egyik pillanatban fekete-fehér hegyek, a másikban vörös, barna, zöld zuzmó, a következő percben jég, azután sodró patak, majd hirtelen a végtelen óceán… Az óceánban sziklák, a meredek partokon világítótornyok, az óceán alatt hosszú alagút.

A közlekedést segítik az útdíj nélküli kiváló autóutak, korrekt autókölcsönzők és a legcsúszósabb havas úton is biztonságos, szöges kerekű, négykerék-meghajtású, kiváló állapotú terepjárók. Ezeket, ahogy a szállást is, érdemes jó előre lefoglalni, mert a szigeten korlátozott az autók száma.

Az emberek kiegyensúlyozottak, kiszámíthatók, bíznak egymásban és a turistákban is

Tiltó táblák helyett ilyeneket írnak ki:

„Nagyon csúszós és veszélyes ösvény!

Mély szakadék az út mellett!

Maradj csendben, a fókákat elijeszti a hangoskodás!” 

Ez a hozzáállás valószínűleg annak is köszönhető, hogy miközben elszántan őrzik hagyományaikat, történeteiket, nyelvüket, végtelenül el- és befogadók.

Megtanulták, hogy a természet erősebb náluk, ellene küzdeni nem érdemes, de megérteni, tiszteletben tartani és szövetségre lépni vele igen.

Szinte mindenki beszél angolul. Tananyagként oktatják a turizmus jelentőségét, a bevándorlók, a homoszexuálisok, a fogyatékkal élők életének szociológiai vonatkozásait: a másság elfogadása pedig, akárcsak az egyenjogúság és egyenrangúság az élet természetes része.

1948-ban Halldór Kiljan Laxness, a már említett Nobel-díjas író egyik falusi hősnője így gondolkodik:

„Nem leszek se fizetés nélküli cseléd, mint a szegény emberek felesége, sem megvásárolt dáma, mint a gazdagoké; még kevésbé valakinek a fizetett szeretője; és a legislegkevésbé a foglya egy gyereknek, akit a társadalom nem ismer el. Ember akarok lenni az emberek között.” 

Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy a világ első női államfője izlandi volt, Vigdís Finnbogadóttirnak hívták, és demokratikus úton választották meg (Mózes Zsófi is írt róla korábban – a szerk.). A felső vezetők között nagyon sok a nő. Esélyegyenlőségben, be- és elfogadásban gondolkodnak, így mindenki számára természetes, hogy Reykjavík legnagyobb templomába szivárványos út vezet. Izland a világ egyik legboldogabb országa, értékrendjének középpontjában minden élő tisztelete, a szabadság, a közösség és az egyenlőség áll. 

Ezt az eszményt testesíti meg Reykjavik egyik legismertebb szobra a Sólfar. Az álmok hajója egyszerre ünnepli a napot, a fényt és a reményt.

Nína Björk Jónsdóttir és Edda Magnus Hogyan éljünk izlandiul? című könyve szerint ennek az is az oka, hogy az izlandiak szeretnek olvasni. „Jobb mezítláb, mint könyv nélkül” – tartja egyik közmondásuk, és ezt annyira komolyan veszik, hogy mindenütt lehet könyvet vásárolni, az élelmiszerboltban éppúgy, mint a hőerőműben.

Karácsonyra mindenki ad és kap könyvet, sőt a karácsony egyik napját könyvolvasással töltik. Minden tizedik izlandira jut egy író vagy költő, akik mindenről szabadon, bátran jelentetnek meg könyveket.

Bár télen hosszúak az éjszakák (10.30 körül virrad és 16 óra körül esteledik), a szívekben és az elmékben világosság van.

Így nem meglepő, hogy szerettük a helyet, mindennel és mindenkivel szót értettünk. A zuzmókkal, a gejzírekkel, a vulkánokkal, a hegyekkel, a fókákkal, a bálnákkal, az északi fénnyel, a manókkal, és végül, de nem utolsósorban az emberekkel, értettük és éreztük egymást.

Noha a hat nap alatt sok-sok helyen jártunk, rengeteg csodát láttunk, a sziget tizedét sem jártuk be. Bármikor visszamennénk.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Bajzáth Mária