A csillagszórók fényében láttam igazán, miben nem működik jól a családom – Olvasói történet

–

Átlagosan boldogtalan család

Bár tudom, hogy elvileg (Lev Tolsztoj szerint) a boldog családok mind egyformák, én mégis azt látom, hogy a generációm nagyon sok tagja nevelkedett hasonlóan boldogtalan családban. A legtöbb esetben az volt a probléma, hogy a szülők egyszerűen nem szerettek együtt lenni. Ez a hétköznapokban annyira nem derült ki, azokat azért elég ügyesen tele lehet pakolni olyan tevékenységekkel, amik aztán oda vezetnek, hogy a családtagok csak futólag találkoznak.

A kilencvenes években még nem sok szó esett minőségi együtt töltött időről.

Bár anyukám szeretett velünk, a gyerekeivel lenni a hétköznapokban, az ünnepi női szerepkör nem sok lehetőséget hagyott neki arra, hogy ezt a karácsonyi időszakban is kiélvezze: Jézus akkoriban nem jött olyan családokhoz, ahol nem volt négyféle sütemény és valamilyen extra főfogás, ahol nem portalanították le a szekrény tetejét és nem voltak tiszták az ablakok. Ma már azt hiszem, könnyebb ledobni ezeket a nyomasztó társadalmi elvárásokat (bár nekem sem mindig sikerül), de akkoriban még evidens volt, hogy minden anya úgy rogy le a karácsonyfa alá, hogy előtte napokon át robotolt.

És ha esetleg abban a három napban kiélvezte volna a pihenést, hát azt meg elrontotta apám. Nem azért, mert ivott vagy bántott bárkit, hanem azért, mert az első perctől az utolsóig nyilvánvaló volt, hogy ő nem akar velünk (vagy hát valószínűleg elsősorban anyámmal) lenni. A szüleim nem eléggé vagy nagyon rosszul szerették egymást, és az ünnepekkor ez különösen jól látszott. 

A csillagszóró fénye általában túl jól világítja meg a hibákat, és itt most nem a koszos ablakra gondolok (hiszen az nem volt), hanem arra, amikor egy családnak nem jó együtt lenni. 

24-én általában apám addig húzta a fa beszerzését és befaragást, ameddig csak lehetett, és amint bejött a házba, megkezdte a kötözködést. Miért nincs még vacsora? Miért ezek a díszek vannak? Miért ez lesz a vacsora? Betömött pár sütit, és még eltűnt a garázsban, addig húzva a közös családi ünnep megkezdését, amíg csak lehet. 

A koccintásra általában már összevesztek a szüleim valami piszlicsáré hülyeségen (miért nincs ilyen bejgli, miért ekkora a fa – azért anyám is felvette a kesztyűt ilyenkor), ezért 

a hangulat olyan volt, hogy a bakeliten sercegő „Csendes éj” alatt rendesen hallani lehetett a fogak csikorgását és a karácsonyi meleg fények mellett szinte láttuk a fagyott hangulat miatt a levegőben lógó jégcsapokat. Boldog karácsonyt mindenkinek!

Az ajándékozást valahogy átvészeltük, mi, gyerekek persze örültünk a kapott cuccoknak, a szüleim egymásnak vagy semmit nem adtak, vagy valami oltári nagy tévedést, és ez nem egyszeri mellényúlás, hanem amikor látszik, hogy az első kézbe akadó dolog került a karácsonyi csomagolópapírba, odaforduló figyelem és átgondolás nélkül. Mindkettőjüknek volt olyan hobbija, ami bőséges lehetőséget kínált volna, de sosem sikerült megragadni.

Később azt mondták, nekik ez nem fontos, azért nem foglalkoznak vele (tizenévesen azért felteszi ezeket a kérdéseket az ember). Nem akarok nagy szavakat használni, de szerintem ahol nem fontos a szeretet állítólagos ünnepén valamilyen módon örömöt szerezni életünk párjának (akár csak azzal, hogy nem kötök bele), az azért átgondolásra ad okot. Gyerekként rendszeresen kívántam, hogy bárcsak elválnának… és végül el is váltak, de már felnőtt voltam. Persze amikor bekövetkezett, akkor meg kiborultam tőle. Összefoglalva, elsősorban anyukámnak köszönhetően 

sok szép része volt a gyerekkoromnak… de a karácsonyok sosem tartoztak ide. És mit kezdek ezzel felnőttként? Természetesen kompenzálok.

Mindenből a legszebb, a legnagyobb, és akkor sincs vita, ha mind beledöglünk

Amióta felnőtt vagyok, én döntöm el, hogyan ünneplek, és ez nem jelenti azt, hogy nem töltök időt a családommal és a párom családjával, csak azt, hogy rajtam múlik, mit engedek be a játszmáikból. Az én karácsonyom, és – bár ehhez évek kellettek, mire rájöttem – én döntöm el, hogy milyen lesz. Persze még így is van min dolgoznom, mert ahogy a szüleim példáján azt láttam, hogy a boldogtalan kapcsolat egyik tünete az egymásnak ajándékozás elhagyása vagy leszarása, addig azért a fordítottja nem teljesen igaz, én mégis évekig így éltem meg. 

Egy elrontott karácsonyi ajándék nem annak a jele, hogy nem szeret a párom, és nekem sem kell a világ pénzét és figyelmét az ajándékokra szánnom, sem az ő, sem a gyerekek esetében. Ezen még dolgozom. Meg azon is, hogy mindenkinek mindent lenyelek,

nem állok ki magamért, csak nehogy vita legyen karácsonykor. Mert az tilos.

Biztosan ezekkel is traumatizálom valahogy a gyerekeimet, és ők is visznek magukkal valami fura régi karácsonyiszellemek-pakkot miattam, de azt hiszem, ez elkerülhetetlen. Szülőként talán az a reális cél, hogy a gyerekeink csomagja kevésbé legyen fájdalmas, mint a miénk. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ praetorianphoto

WMN szerkesztőség