A zsidó vallás és a kereszténység gyökereit Egyiptomban kell keresnünk?

–

A teológus fáraó új vallása

IV. Akhenaten, a későbbi Ehnaton nem fáraónak készült, hanem teológusnak, ám amikor meghalt a bátyja, neki kellett elfoglalnia a trónt. Munkásságát az Amarna-reformokkal kötik össze (erről bővebben itt írtunk), amelynek középpontjában egy radikális vallási megújulás állt. Ehnaton egy napkultuszt hozott létre, amelyben Atont, a napkorongot imádták.

Egyiptom történetében többször előfordult, hogy egy-egy isten kiemelkedett a többiek közül. Ilyen volt az Ehnaton korában regnáló Amon is, ám mellette számos más isten intézte a világ és az emberek ügyeit.

Ehnaton azonban vallási reformjában nemcsak Atont nevezte ki főistennek, hanem eltörölte az összes többi isten tiszteletét, ezzel pedig egyfajta monoteizmust hozott létre. 

Aton abban is egyedi (és bizonyos tekintetben felfoghatatlan) volt az egyiptomiak számára, hogy bár a napkorong képében imádták, de valójában az istenséget a fénnyel és teremtő energiával azonosították, tehát egy elvont, nem kézzelfogható isten volt, aki mindenütt, mindenben és mindenkiben ott van. 

Ez a fajta istenfogalom igencsak hasonló a zsidó és később a keresztény vallás istenképhez. Természetesen nem azonos vele, de már a tizenhatodik századi teológusok is felvetették a kérdést, hogy vajon a zsidó vallás gyökereit az egyiptomi Aton-kultuszban kell-e keresni.

Két Mózes?

A témában nagy port kavart a pszichoanalízis atyjának, Sigmund Freudnak a halála után, 1939-ben kiadott műve, a Mózes és az egyistenhit. Nem kevesebbet állított ugyanis, mint hogy Mózes egyiptomi herceg volt, és az Aton-kultuszt követte, és ezt akarta átadni a zsidóknak.

Freud érvelésében elég sok furcsaság található (például, hogy valójában két Mózes volt, és az elsőt a zsidók megölték), így nem csoda, hogy felvetéseit a legnagyobb teológusok cáfolták, és cáfolják, mind a mai napig.

Gond az, hogy Freud a saját szakterületének, a pszichológiának a módszereivel vizsgálja a témát, és nem elég körültekintő a bibliatudomány tekintetében. Éppen ezért a kritikusai úgy tekintenek erre a műre, hogy Freud a saját zsidó identitását akarja valamiképpen helyre tenni.

Freud kritikusai között volt kortársa is, a protestáns teológia atyja, Karl Barth, később C. S. Lewis, anglikán teológus-író és Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa. A liberális teológia azonban elképzelhetőnek tartja az Aton-kultusz, az ehnatoni teológia és a zsidó vallás közötti kapcsolatot, bár hangsúlyozzák a különbségeket. Ilyen teológus volt például André Dupont-Sommer, a kumráni tekercsek szakavatott kutatója, aki szerint a Jézus korában, a Holt-tenger melléki kumráni barlangokban élő szerzetesek tanításai és életgyakorlata összefüggésbe hozhatók Mózes egyiptomi neveltetésével. 

A kérdés tehát vitatott a teológusok körében, ám az egyiptológusok között sokan vannak, akik elfogadják azt, hogy Ehnaton tanai hatással lehettek a zsidó, majd később a kereszténység teológiájának alakulására. 

Egyistenhit és a Szentháromság

A Biblia keveset tud Mózes ifjúkoráról, de még a keresztény hagyományban is megmaradt, hogy „megtanították Mózest az egyiptomiak minden bölcsességére, és kiváló volt mind szavaiban, mind tetteiben” (ApCsel 7,22). 

Az ókori történetírás nagy klasszikusa, Josephus Flavius is tud Mózes egyiptomi neveltetéséről. Az Apión ellen című munkájában arról beszél, hogy

Mózes nemcsak hogy kitanulta az egyiptomiak bölcsességét, hanem felszentelt is pap volt, mégpedig Héliopoliszban, amely város a Bibliában Ón néven szerepel.

A város görög neve is mutatja, hogy ez volt a megmaradt napkultusz helyszíne. Ugyanis Ehnaton reformját és eredményeit a fáraó halála után megpróbálták semmissé tenni: városát lerombolták, a nevét kivésték a feliratokból, mintha nem is létezett volna. Azonban a Napistennel azért még az Ámon-papok se mertek ujjat húzni, így Héliopoliszban Ehnaton halála után közel ezer évvel is oktatták Ehnaton tanait, és papokat szenteltek Atonnak. 

Christian Jacq francia egyiptológus véleménye szerint egyértelmű, hogy Mózes Ehnaton vallásának a papja volt. Feltárt egy II. Ramszesz korabeli papiruszt, amely hírt ad egy Mósze nevű személyről, Héliosz papjáról, aki valószínűleg az uralkodói család tagja lehetett, vagy más okból nagy hatalommal és befolyással bírt – a fáraó nagyvezérét egy szavára elmozdították a státuszából.

„Vagyok”

A teológusok és történetkutatók szerint Mózes valóban II. Ramszesz idején élt, ám a Jacq által talált papirusz valójában nem bizonyító erejű: a Mósze név igen gyakran előfordult, mivel óegyiptomi nyelven annyit tesz: fia valakinek. (Mózes nevének bibliai magyarázata, „vízből kihúzott”, a név héber változatának értelmezése.) Ezért maga Jacq sem erre apellál, hanem a teológiai és az intertextuális egyezésekre.

Az egyik legfontosabb az egyisten önmeghatározása. Amikor Isten kijelenti Mózesnek önmagát, azt mondja: „Vagyok, aki vagyok. […] Így szólj Izráel fiaihoz: A »Vagyok« küldött engem hozzátok” (2Móz 3,14). Aton megnevezése pedig: „Aki van, és aki nem létezik”, aki létrehozta azt, akinek meg kell születnie. Jacq szerint tehát minkét Isten önmagát „Vagyok”-ként határozta meg.

Mindkét Isten eltér az egyiptomi istenektől abban, hogy nincs emberi vagy állati alakja, valójában egy elvont isten, aki azonban mindenütt jelenvaló. 

Feltűnő még számára Ehnaton Naphimnusza és a 104. zsoltár közötti azonosság is, ami azt jelenti, hogy a zsoltáríró jól ismerhette, sőt betéve tudta Ehnaton Naphimnuszát. Mindez, ugye azért furcsa, mert Ehnaton után amit csak lehetett, elpusztítottak. A Naphimnusz írásos formában Nefertiti apjának, a későbbi fáraónak, Aynek a sírjában maradt fenn, amit azonban csak 1816-ban tártak fel Amarnában. A zsoltáríró tehát csak a szájhagyomány útján szerezhetett tudomást a Naphimnuszról, amelynek eredete egyedül a helioszi naptemplom lehetett, ahol feltehetőleg Mózes is tanult. 

Jacq az ehnatoni teológia továbbélését látja a kereszténység Szentháromság-tanában is. Ugyanis Ehnaton vallásában Aton volt az Atya, Ehnaton az ő fia, pontosabban megtestesülése, „Ré egyetlene, aki előtűnt a Fényhegyen mint királyfi, ott, ahol előbukkan Aton”.

A párhuzam Jézussal valóban beszédes, főként ha tudjuk, hogy az Atya és a Fiú egységét egy harmadik isteni személy is kiegészítette, mégpedig Nefertiti. Az isteni szentháromság két megtestesült személye, az uralkodói pár, mindennap saját kezűleg áldozott Atonnak, majd Aton áldott sugarainak fényében, mint egy égi jelenés megmutatták magukat a „megjelenés ablakában” a népnek.

Az Aton vallásban ugyanis csak az uralkodó pár mutathatott be áldozatot a napkorongnak, a köznép nem, annak ellenére sem, hogy a vallás teológiai alapja, hogy a nap nem válogat, egyformán süt le mindenkire. 

És éppen itt van az az „újítás”, ami a zsidó vallásban megjelent, majd a kereszténységben kibontakozott: Mózes és Jézus Krisztus Istene élő, személyes Isten, aki megszólítja a híveit. Nemcsak az egyházi vagy világi arisztokrácia beszélhet vele, hanem bárki, aki hisz benne. Sőt! Nemcsak hogy megszólítható, hanem akár vitatkozni is lehet vele. Erre kiváló példa éppen az első ilyen Isten–ember kommunikáció, amikor Isten megjelenik Mózesnek a lángoló csipkebokorban, és elküldi, hogy hozza ki a zsidó népet Egyiptomból. Ehhez Mózesnek igazság szerint semmi kedve, úgyhogy rendesen vitatkozni kezd Istennel. A történetnek persze az lesz a vége, hogy engedelmeskedik, de elmondhatta az ellenérveit, megoszthatta az érzéseit Istennel. Ez a bizalmas kommunikációs viszony jelenik meg a Zsoltárokban, és Jézus utolsó imádságban is a Gecsemáné-kertben.

Egyébként éppen Jézus megszületése az, ami még szorosabbra húzta a kereszténységben az Isten–ember viszonyt. Karácsonykor ugyanis azt a csodát ünnepeljük, hogy Isten Jézusban közénk jött, megtestesült, nemcsak azért, hogy megmutassa magát, mint a fáraópár tette, vagy tanítsa azokat, akik hisznek benne, esetleg csodákat hajtson végre, hanem hogy áthidalja áldozatával azt a szakadékot, amely a Biblia tanúságtétele szerint a bűneset óta Isten és ember között tátong. 

Források: ITT, ITT és ITT; valamint Christian Jacq: Nofertiti és Ehnaton. Corvina Kiadó, Budapest, 2002.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Wikipedia / Ismoon; Wikipedia / Egyptian Museum

Miklya Luzsányi Mónika