Kifőztük, hogy ne főjön a fejed: a WMN nagy karácsonyi szakácskönyvtesztje! (2. rész)
Újdonságok és klasszikusok: mindenki számára van egy ajándékötletünk!
Nem fogytunk ki a szakácskönyvekből és a finom fogásokból: csapatunk az idén is szorgoskodik, hogy olvasóink ne álljanak tanácstalanul a könyvesboltok polcai előtt. Az első rész fantáziavilága után következzen valami gyakorlatiasabb: egy igazi klasszikus például, amelynek segítségével akár a nulláról is jókora tudásra lehet szert tenni. Vagy főszerkesztőnk abszurdba hajló történetei – melléjük receptekkel? Egy kis tengerparti levegő? Jó, azt, mondjuk, épp nem tudunk, de a hangulatot megidézzük. Elő a fakanalakkal – a WMN nagy szakácskönyvtesztjének második része következik!
–
Csepelyi Adrienn választása – Julia Child: A francia konyha művészete (HVG Könyvek)
Hogy öngól-e vagy biztonsági pálya minden idők egyik legismertebb és legnépszerűbb szakácskönyvét választanom az éves kihívásunkra? Egészen addig nem bírtam eldönteni, míg neki nem álltam, hogy megsüssem belőle a körtés clafoutis-t. Oké, őszinte leszek: sokszor sütöttem már cseresznyés verziót ebből a közép-franciaországi desszertből (ami lényegében palacsintapite, ha nagyon egyszerűen akarom leírni). Több receptet is kipróbáltam az évek folyamán, és kíváncsi voltam arra, mit tud ezekhez képest Julia Childé. Nos: csupán annyit, hogy tökéletes.
És ez ennek a szakácskönyvnek a titka: semmi fakszni. Ami viszont benne van, az mérnöki pontossággal leírva, gyakorlati megközelítésben, úgy, hogy kezdők is megértsék. Mestermű.
Alig néhány rajz van a szakács segítségére, hiányérzet mégse marad bennünk – a kötet így is tekintélyt parancsoló vastagságú, ráadásul kicsit rá is kényszerít így az önállóságra, ami nekem külön tetszik.
A clafoutis remekül sikerült, ezentúl ez a recept a szentírás hozzá – és miközben keresgéltem, már bejelölgettem magamnak 6-8 másik receptet. Egészen bámulatos például, hogy a köret a franciáknál mennyire sokszínű, fantáziadús eleme az étkezésnek. És ami pláne meglepett: miközben a könyv egyértelműen húsevők számára igazi kánaán, én vegetáriusként rengeteg fogást tudok belőle hasznosítani, olyan alapanyagokkal is, amelyeket jó tippek híján eddig mellőztem (például zellergumó és kelbimbó).
Pro tipp: a könyv mellé kiváló desszert a Julia című HBO-sorozat – csak készülj fel, hogy akárkinek veszed is ajándékba ezt a grandiózus kötetet, magadnak is be fogod szerezni. Pláne, ha rákattansz a sorozatra. És milyen sokszor fog megmenteni életedben Julia!
Tóth Flóra választása – Fiala Borcsa: A legrövidebb út a nők szívéhez (Jaffa Kiadó)
Egyrészt előre jelzem, hogy csalok: nem tudok elfogulatlan beszámolót írni Borcsa könyvéről, mivel évek óta együtt dolgozunk, ráadásul többször különféle „főzős” projekteken, szóval eléggé egy nyelvet beszélünk ezen a téren. Ráadásul imádom azokat a szakácskönyveket, amik a receptek mellett plusz olvasnivalót is adnak (elég jó dolog főzés közben olvasni). Borcsa pedig nem viccel: a receptek mellett olyan egypercesek vannak, amiknek már a címe is sűrű szemöldökvonogatással járna, ha egy prűdebb olvasó kezébe kerülne. Hát melyik szakácskönyvben lehet olvasni kelletlenül szopó feleségről (a hozzá tartozó recept határozottan nem ilyen végkimenetelre vezet) vagy piros bugyikról, meg csabátlanított Csabáról, Ditmárról, akivel nem lehet baszakodni, és tökéletes Amálról, aki a nászéjszakát is túltervezi?!
Borcsa egypercesei abszurditásukban örkényi csúcsokat ostromolnak, és közös bennük, hogy mindegyik szélsőséges sztoriban látjuk azért, hogy ez, ha nem is tökéletesen így, de bizony akár meg is történhetne. Mármint a legtöbb persze valaki mással, nyilván. Némelyik esetben, mint Juli történeténél, lehet kicsit szomorkodni, hogy fájdalmasan közel áll a valósághoz… de azért sokszor egy kis felsőbbrendű nevetés is jut olvasóként, az meg mindig öröm.
A könyv receptjei is olyanok, mint a történetek: színesek, változatosak, egy kis ez, egy kis az, és olyan egyszerűnek tűnnek (már ami az elkészítést illeti), de közben valahogy mégis maradandó nyomot hagynak (persze az ételek esetében csak emlékszinten, amúgy egy morzsa sem marad).
Én a coca de trampot, vagyis spanyol kápia paprikás, paradicsomos pizzát készítettem el, és imádtam. Borcsának elhiszem, hogy a kelt tésztához is csak összekeverek egy-két dolgot, semmi túlgondolás, semmi izgalom, hogy megkel-e (megkelt). A könyv elején van a sztorik tartalomjegyzéke, az ételekét a végén keressétek, tematikusan csoportosítva. Hasznos és viccesen elborult. Ez pedig ünnepek idején különösen jó.
Filákovity Radojka választása – Weibel Csaba: A séf, a tenger és a kolbász – Mediterrán receptek, tengeri kalandok Mallorcáról (Partvonal Kiadó)
Egy szakácskönyv akkor igazán értékes számomra, ha a lapjain nemcsak ízletes ételeket találok, hanem valami ennél is többet – ha a szerző a kulináris utazás mellett kulturális és személyes kalandozásra is hív. Weibel Csaba kötete épp ilyen. Adott ugyanis egy gyerek, akinek finoman szólva is problémás a viszonya az étellel. Olyannyira, hogy az étkezéseit egy táblázatban kénytelen vezetni a nagymama – ha megette az adott napi ebédet, piros pontot kapott, ha nem, nos… sejthetitek. A helyzeten persze a hazai közétkeztetés sem lendít sokat.
Ennek ellenére már kilencévesen eldönti, hogy egyszer séf lesz. Micsoda ellentmondás, ugye? Az igazság azonban az, hogy Weibel Csabát már nagyon korán elvarázsolta a családi étkezések hangulata – még úgy is, hogy ő maga rapszodikusan vette ki az ételek elfogyasztásából a részét. Egyre jobban elkezdte érdekelni a főzés, főleg azoknak az ételeknek az elkészítése, amiket szeretett. A középiskola után körbestoppolta Európát, konyháról konyhára járt, és olyan példaképei lettek, mint Paul Bocuse vagy Rick Stein.
Egy ilyen kulináris utazásra hívja most a gasztronómia szerelmeseit is, méghozzá Mallorcára, ahol hat évet töltött rengeteg ízes élménnyel, csodás receptekkel és értékes emberi találkozásokkal. Ezekből született A séf, a tenger és a kolbász című kötete, ami nemcsak és egy lenyűgöző, ételeken keresztül elmesélt szerelmes levél, hanem egy élvezetes és gazdag útinapló is.
Ebben a kötetben minden benne van, ami a spanyol konyhát, és a gyönyörű szigetet olyan különlegessé teszi. Csupa életigenlés, csupa életszeretet, napsütés és sós tenger.
Mindez testet ölt a történetekben és az olyan íncsiklandó ételekben – ezek közül a kezdő és a tapasztaltabb szakácsok is találnak kedvükre valót –, mint a salmorejo, ami a gazpacho egy krémesebb és sűrűbb fajtája, a kakasból készített paella, a mallorcai sült malac, azaz a porcella mallorquina (istenem, milyen csodás már a neve is!), az elmaradhatatlan halételek és desszertek, vagy az olyan egyszerű, de nagyszerű fogások, mint a tapas, amik karácsonykor vendégvárónak is tökéletesek.
Én most utóbbi kategóriából választottam egy receptet, ami a karácsonyi vendégvárás igazán üdítő eleme lehet. Ez nem más, mint a Mallorcán méltán híres tapas: a mandulával töltött datolya szalonnába tekerve, megpirítva. Az elkészítése nem nagy hókuszpókusz, az eredmény viszont egyszerűen zseniális a datolya édességével, a mandula, és a sós, füstös ízű, ropogós szalonna mesterhármasával. A séf szerint eheted magában vagy salátával, fejenként pedig négy darabbal érdemes számolni, mert elég intenzív az íze. Egy tányér napsütés, így decemberben – kell ennél több?
Kiemelt képünk forrása: WMN
