„A férfi áldozatok elenyésző része mondja el a szeretteinek, hogy gyerekként szexuális erőszak érte”

–

Pár hete jelent meg Szirtes Lili A bántalmazó árnyékában – Kiút a traumából az EMDR módszerével című könyve (HVG Kiadó, 2023), amelyben egy felnőtt férfi, Olivér traumafeldolgozási folyamatába nyerhetünk betekintést. Az esettanulmány körültekintő szakmaisággal megírt, érzékeny szöveg, amely nem áll meg a probléma azonosításánál, sőt. Tulajdonképpen egy felkavaró, mégis reményteljes felnövéstörténetet olvashatunk, amelynek során a főszereplő-kliens szembesül az őt ért abúzussal, megtanul együttérzéssel fordulni a gyermekkori önmagához, és kontrollt szerezni az élete felett a jelenben. A történet, amely a valóságban sokak története lehetne, rengeteg kérdést vet fel a környezet, azaz mindannyiunk felelősségétől kezdve az emlékezet működésén át a gyógyuláshoz vezető lehetséges útvonalakig – ezekből beszélünk át párat a szerzővel. 

Milanovich Domi/WMN: Olivér 34 éves, és azzal keres fel téged, hogy nemrég jött rá, gyerekkorában éveken keresztül szexuálisan bántalmazta a nevelőapja. Mennyire gyakori, hogy az áldozatok akár csak évtizedekkel később kezdenek el tudatosan emlékezni a velük történtekre?

Szirtes Lili: 

A trauma egyik járulékos megnyilvánulási formája, hogy teljesen elfelejtjük. Amikor megtörténik, a psziché, az idegrendszer talál egy olyan csatornát, amivel ez az egész túlélhető, kibírható, kezelhető.

Aztán később – férfiak esetén általában a húszas-harmincas éveikben – felüti a fejét egy triggeresemény, például egy kapcsolati konfliktus, egy szexuális vagy hatalmi visszaélés, ami kiváltja az eredeti traumaélményre való emlékezést. A tudatosodás időszaka nőknél fiatalabb korra is tehető, mert az önismeretre való szocializáció felülreprezentált a körükben, míg a férfiaknál sajnos máig egyfajta gyengeségkép társul ahhoz, ha valaki pszichológushoz fordul.

M. D./WMN: Gondolom, az sem sokszor fordul elő, hogy valaki már a bejelentkezésnél ennyire pontosan meg tudja fogalmazni, hogy őt gyerekkorában nemi erőszak érte. 

Sz. L.: A legtöbb esetben csak később bomlik ki, mi is történt valójában. Először arról kezdünk el beszélgetni, milyen tüneteket tapasztal az illető a jelenben, milyen nehézségei, problémái vannak párkapcsolati-baráti szinten, a származási családdal való konfliktusok szintjén, a munkahelyi viszonyaiban, megrekedt-e valahol az életvezetése, érez-e krónikus fáradtságot, vannak-e alvászavarai, stb. Tehát általában valamilyen tünetegyüttessel érkezik a folyamatba, és ahogy elkezdjük feltérképezni az őt ért hatásokat, meg az érzései dinamikáját, felmerülhet a kérdés, hogy az élettörténetében lehet-e valami, amit elfelejtett. Bármilyen olyan visszaélés, amelyre akkoriban nem voltak szavai, vagy a környezet nem jelezte azt, hogy ami vele történik, az problémás, így nyilván ő sem építette be a saját narratívájába, hogy ez mérgező volna.

A kép többnyire utólag áll össze, és ezt olyan társadalmi mozgalmak is segítik, amelyek lehetővé teszik a bántalmazásról, zaklatásról való nyíltabb beszédet.

Nagy szerepe van ismert emberek őszinte, bátor kiállásának is: a könyv bemutatóján Szilágyi Liliána vett részt, az ő egykori színre lépése nyomán engem több kliens is megkeresett a saját történetével.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyenkor rögtön tudunk is beszélgetni erről. Lehet, hogy még nem mer róla beszélni, vagy még nincs benne összefüggő történetiség, inkább csak fragmentumok. A traumára való emlékezés sajátossága, hogy nem lehet hozzáférni összefüggő önéletrajzi emlékekhez, amelyek elmesélhetők: nem olyan, mint egy film, amit végignézel, hanem csak bizonyos események foszlányai jönnek vissza, vagy különböző érzékleti csatornákból származó kis információs darabkák, szagok, textúrák. 

M. D./WMN: Mennyire néznek szembe eltérő kihívásokkal a traumafeldolgozás során a szexuális gyermekbántalmazás férfi áldozatai, mint a nők? 

Sz. L.:

A WHO becsült adatai szerint a felnőtt nők 20-25, a felnőtt férfiak 5-10 százalékát érte szexuális abúzus gyerekkorában – ha jobban belegondolunk, mindkettő rémesen nagy arány!

Arról is van tudásunk, hogy a nemi identitásuk szempontjából sokszínű gyerekek is mennyire ki vannak téve annak, hogy visszaélnek velük, átlépnek a testhatáraikon. A bántalmazó számára sokszor egyébként nem is a gyerek neme a meghatározó: az kelt benne vonzalmat, hogy a gyerek kiszolgáltatott helyzetben van, és hatalmat lehet gyakorolni felette. 

Ha megnézzük a társadalmi mozgalmakat, a metoot, azt látjuk, hogy férfiak elvétve állnak elő a történetükkel, és feltételezhetően nem azért, mintha olyan jól lennének, vagy ne emlékeznének, hanem azért, mert az ellenük elkövetett szexuális bántalmazás még mindig nagyobb tabu, amivel kevésbé tud mit kezdeni a társadalom. Amikor egy nő, „a gyengébbik nem” képviselője az áldozat, akkor gyakran megjelenik egy oltalmazó-segítő attitűd, az emberek jobban tudnak kapcsolódni hozzá. Egy férfi esetén zavartabb, bizonytalanabb a helyzet, mert megtöri a hagyományos maszkulinitással kapcsolatos elvárásokat: azt, hogy „az igazi férfi erős”, vagy „meg tudja védeni magát”. Ezeket a káros nézeteket sajnos az érintettek is belsővé teszik, így a férfi áldozatok elenyésző százaléka fogalmazza csak meg akár a legszűkebb kapcsolataiban azt, hogy vele mi történt – az pedig, hogy konkrétan segítséget is kérjen, rendkívül ritka.

M. D./WMN: Azt az esetet, amikor egy kamasz fiúval szemben egy felnőtt, akár nála tíz-húsz évvel idősebb nő az elkövető, máig hajlamos bagatellizálni, elpoénkodni a társadalom, vagy egyfajta szerencseként, beavatási szertartásként kezelni. Sokszor maga az érintett is ezt a narratívát veszi át, így tekint a vele történtekre. Ettől ez az élmény pszichológiai szempontból még traumatizáló?

Sz. L.: A fogalmakat tekintve szexuális gyermekbántalmazás minden, ami gyerek és felnőtt között történik, és az is visszaélésnek minősül, amikor egy legalább három évvel idősebb gyerek- vagy fiatalkorú használ egy másik gyereket arra, hogy szexuális örömöt szerezzen magának. Fontos, hogy bekerüljön az értelmezések körébe, hogy ezek súlyos-ártalmas gyermekkori tapasztalatok, és mint olyanok, potenciálisan traumatizálók, valószínűsíthetően negatív pszichés és testi következményeket vonva maguk után.

A későbbi mentális problémák szempontjából kifejezetten védőfaktort jelent, ha nekem van egy egyértelmű olvasatom arról, hogy ami velem történt, az nincs rendben, vagy ha egy ismerősömet érte abúzus, akkor neki tudom tükrözni ezt. 

Persze előfordulhat, hogy valaki úgy éli meg, az ő szexuális érésének nagyon fontos sarokköve volt, hogy egy idősebb nő (vagy férfi) odafigyelt rá, felkarolta. Erre, ahogy te is mondtad, az erőszakot normalizáló társadalmi üzenetek is ráerősítenek. A visszaélés lélektani hatásait sokszor a későbbi párválasztásban érjük tetten, például abban, hogy a személy idősebbekhez vonzódik, míg a kortársaival nem igazán tud mit kezdeni, nem tartja őket izgalmasnak, vágykeltőnek. Vagy olyan pornográf tartalmakat fogyaszt a párkapcsolata mellett, a legtöbb esetben titokban, amik valahogy lekövetik, mintázzák a vele történt abúzust.

Az, hogy a hatalmával visszaélő bántalmazó milyen eszközökkel hatott rá, szintén beépülhet az énképébe, az identitásába, és akkor is végigkísérheti a párválasztásait, amikor az elkövetővel való kapcsolata már rég nincs terítéken. Elhiheti például, hogy a másik nélkülözhetetlen, ő maga értéktelen, vagy titkolóznia kell. Ha fiatalabb gyerekről van szó, a bántalmazó sokszor az életkorra jellemző mágikus gondolkodást használja fel, és bemagyarázza, hogy ha a gyerek nem működik együtt, vagy beszélni mer valakinek, akkor katasztrófa fog történni, vagy elképesztő nagyot csalódnak majd benne.

Ennek hatására kialakulhat egy olyan érzése, hogy ő a félelmeiről, a szorongásairól, a zavaráról nem beszélhet, mert azzal árt. A bűnösség vagy a tisztátalanság élménye pedig sokszor a felnőttkori szexualitásban is megjelenik. 

M. D./WMN: A könyvből kiderül, hogy Olivérnek gyerekkorában egészen konkrét testi tünetei is voltak, orvoshoz is vitték. A környezete, az édesanyja mégsem érzékelte azt, hogy mit tesz a nevelőapa, vagy legalábbis nem avatkozott közbe. Hogy lehet ez?

Sz. L.: Számos érzelmi, gazdasági tényező hozzájárulhat ahhoz, hogy valaki néma tanúként vesz részt a történetben. Ebben a konkrét családban van egy gyerekét egyedül nevelő, fiatalon anyává vált nő, akit verbálisan bántalmaz, folyamatosan kritizál a saját anyja. Ennek hatására a 18-19 éves anya Olivér életének első éveiben átadja a stafétabotot a nagymamának, ő maga inkább a játékokban, mesenézésben, labdázásban vesz részt, de a nevelést kiadja a keze közül.

Bár ez nincs benne a könyvben, Olivér gyanítja, hogy az anyukájával is történhetett valami gyerekkorában, ami szintén hárítás alá került, elnyelte a traumás amnézia. Viszont amikor Olivérrel történik mindez, az anya pszichéje erősen védekezik. Másrészt dependens, függő kötődés jellemzi, így amikor megismerkedik a nevelőapával, az összes idealizációját rá vetíti. Belekapaszkodik az amúgy nagyon megnyerő férfiba, aki, mint a bántalmazók általában, elbűvölő, jóravaló emberként jelenik meg a közösség szemében.

Az anya minden szeretetvágyát, biztonságra való igényét belevetíti ebbe a férfiba, legátolva annak még a lehetőségét is, hogy kritikával éljen vele szemben.

Akkor még egyébként ő maga is nagyon fiatal, nincs is feltétlenül tudása, ismerete a témában – ezzel nem felmenteni akarom, csak aláhúzni azt, hogy nem egyszerű felismerni a jeleket, és utána lépéseket tenni. Nagyon sokszor látjuk családokban, hogy fenntartani igyekeznek egy ideális képet a családi egységről, békéről, és amennyiben ez a fantázia sérülne, bezárnak, és tudattalanul úgy alakítják a helyzeteket, hogy visszatömködjék a réseket a pajzson. 

De nyilván amellett sem lehet elmenni, hogy ez nem csak a nukleáris család problémája: a tágabb rokoni háló, az óvoda, az iskola, a védőnői szolgálat, a gyerekorvos, az igazságszolgáltatás, az egyéb hatóságok felelőssége és szerepe mind-mind felmerül. Fontos lenne, hogy a környezet tudja, milyen életkorban mi tekinthető a szexuális érés normális részének, és mi az, amire érdemes figyelni, vagy gyanú esetén hova lehet fordulni, lehet-e anonim módon jelzést adni (erről bővebb információkat például a Hintalovon Alapítvány, a Muszáj, Munkacsoport a Gyerekkori Szexuális Abúzus Áldozatainak Jogaiért vagy a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány honlapján találsz – a szerző). Sajnos sokszor az is munkál az emberekben, még akár a családon belül is, hogy meg akarják őrizni a másik privát szféráját. Ez nyilván egy torzítás, és igazából arról van szó, hogy én félek, zavarban vagyok, nem érzem magamban az energiát ahhoz, hogy lépéseket tegyek, inkább valaki mástól várom, hogy megoldja.

M. D./WMN: Miközben az áldozatot erőszak éri, általában lehasítja az érzelmeit a túlélés érdekében. Később, amikor a feldolgozás során újra kapcsolódni tud a fájdalmához, mi mindent gyászol el?

Sz. L.: A múltat átírni nem lehet, a traumafeldolgozás sem ebbe az irányba viszi az érintettet. Viszont annak felismerése, hogy az én életutam, az én történetem teljesen más forgatókönyv szerint is mehetett volna, ha velem ez nem történik meg, vagy ha valaki ezt idejében észreveszi, jól olvassa az én jeleimet, szóval ez a felismerés eleve behúzza a düh, a csalódás, a bizalmatlanság érzését.

Azt a lehetőséget gyászolja el, hogy milyen indulása, fejlődési íve lehetett volna az ő életének.

Aztán ott van a hiányok mentén keletkező gyász, hogy a támogatás, az odafordulás, az egészséges fejlődést szolgáló környezet, a gyerekkori örömök nem vagy csak részlegesen tudtak megvalósulni. Olivérnek egyébként volt egy nagyon fontos csatornája, hogy kivonuljon ebből a borzalomból: a kortárs baráti közege, amely biztonságos és megerősítő volt számára. Az is sokat számított, hogy viszonylag hamar, 14 éves korában elköltözött otthonról, és egy olyan iskolai-kollégiumi közösségbe került, amely az optimális érzelmi fejlődését támogatni tudta. Sajnos nem kevés olyan esetet látunk, ahol ennek épp az ellenkezője történik meg.

De nyilván felmerül annak a gyásza is a haraggal vegyülve, hogy nem hisznek neki. Az édesanyja továbbra is hárít, az attitűdjében csak minimális elmozdulás van. Olivérnek fájdalmas megélni, hogy hiába kopogtat azon az ajtón, hogy „érts meg, hallgass meg, hitelesítsd az élményeimet vagy az érzéseimet”, ezt nem kapja meg az anyukájától. Tehát ott van a felnőtt gyerek szomorúsága, magánya, és ezek a folyamatok nem úgy működnek, hogy én ezt elgyászoltam, és akkor ezzel már nincsen dolgom, hanem időről időre megjelennek – igaz, már nem olyan intenzitással, nem annyira kibillentő módon, mint a terápia elején.

M. D./WMN: Én azt látom, hogy sok emberben van egy félelem, hogy ha pszichológushoz fordul, mindenképp fel kell idéznie a traumaélményt, és ezt nem akarja, erre nem áll készen. Szembenézés nélkül nincs gyógyulás?

Sz. L.: Annak kimondása, hogy engem trauma ért, velem visszaéltek szexuálisan gyerekkoromban, megkerülhetetlen – enélkül nem tud megkezdődni a feldolgozási folyamat. Ugyanakkor rendkívül fontos mérlegelni, hogy a személy elbírja-e a traumával való szembesülést. Korábban a traumaterápiák körében uralkodott egy trend, hogy az segít a feloldásban, hogy minél részletesebben, minél többször kell elmondani a trauma történetét, mígnem létrejön a katarzis, az áttörés révén a feldolgozás. Ez az intenzív lereagáltatás azonban sok esetben újra traumatizálhatta a klienseket.

Azt már Pierre Janet (1859–1947 között élt francia pszichológus – a szerző) óta tudjuk, és ez képezi a modern traumaterápiák kiindulási alapját is, hogy a trauma feldolgozása három lépésből áll: az stabilizációból, a traumával való szembesülésből, valamint az integrációból, amely a társadalomba való visszarendeződést jelenti. Az első fázisnak óriási jelentősége van: annak, hogy ő a jelenben, a betörő emlékképekkel, érzetekkel tudjon valamit kezdeni, hogy ezek ne elárasszák őt, hanem vissza tudjon terelődni a munkájához, képes legyen megnyugtatni magát, egyáltalán azonosítsa, hogy ha túl- vagy alulreagál valamit, lefagy, netán pánikszerű vibrálással válaszol egy triggerhelyzetre. A stabilizáció során az a cél, hogy azt érezhesse, hogy irányítás alatt tudja tartani az életét, az életvezetését. Ettől még jelentkeznek problémák, csak már gyorsabban, hatékonyabban tud megküzdeni velük.

Ez az első szakasz, ha gyerekkori, ismétlődő jellegű, éveken át tartó traumatizációval állunk szemben, hónapokat, akár éveket is igénybe vehet. Ezt követően hozunk csak döntést arról, hogy elindulunk-e a mélyebb emlékek felé.

Olivérrel is kezdetben jelenbeli helyzetekkel dolgoztunk, amelyek, ha be is hoztak emlékeket, foszlányokat az eredeti traumájából, akkor sem vitték el a fókuszunkat. Regisztráltuk, feltettük a polcra, hogy oké, fontos, hogy ez itt megjelent, de nem ezzel van most dolgunk. Fontos volt, hogy megtanulja levédeni magát, mintha egy mentális pajzsot hozott volna tudatosan létre. Ez a pajzs persze sokszor amúgy is keletkezik, többnyire tudattalan disszociáció formájában, de lényeges, hogy ne kontrollálatlanul történjenek ezek a folyamatok, hanem ő tudja az erőforrásai mentén irányítani a helyzeteket. 

M. D./WMN: Ezt követően EMDR-terápiával (Eye Movement Desensitization and Reprocessing, azaz szemmozgással történő deszenzitizáció és újrafeldolgozás) haladtatok tovább, amelyről egyre többet hallani. Szerinted mitől tud ez a módszer ennyire hatékony lenni? 

Sz. L.: Inkább onnan közelíteném meg, hogy én miért szeretem. Egyrészt, van egy biztonságos kerete, és ez a pszichológusnak is biztonságot jelent, nem csak a kliensnek. Ez egy nyolclépéses protokoll, amely, mint minden terápiás metódus, anamnézissel kezdődik, amelynek során feltérképezzük a kliens élettörténetét, utána jön a stabilizáció, az előkészítés fázisa, majd a traumatikus események felderítése a hiedelmek, érzelmek és a testi működés szintjén.

Kifejezetten szeretem az EMDR-ben, hogy a testre nagy súlyt fektet, és alapvetésként kezeli azt, hogy a traumára adott válaszok zöme a testben keletkezik és onnan is távozik a legkésőbb.

Szóval nem hagyjuk egyedül a testet, segítjük a feszültségek kimunkálásában, kicsatornázásában – addig nem lehet feldolgozott emlékekről beszélni, amíg a testi feszültség vele kapcsolatban nem szűnt meg, vagy nem oldódott. Az is lényeges, hogy az EMDR támogatja a kettős tudatosságot, ami arról szól, hogy úgy megyünk vissza a múltba, a legfájóbb emlékekbe, hogy közben a figyelem egy részével a kliens maga a felnőtt tudatállapotában marad. Tehát ott, a rendelőben, a saját megfigyelői részével tud visszatekinteni arra, ami korábban vele történt. Ily módon ez egy folyamatos tánc a kétfajta létélmény között. Nyilván, ha csak a gyermeki énállapot lenne, az azt jelentené, hogy védtelen, elárasztódhat, akár még könnyen újra is traumatizálódhat. 

M. D./WMN: A módszer leglátványosabb eleme, védjegye az úgynevezett kétoldali ingerlés. Mi történik ilyenkor?

Sz. L.: Ez a nyolclépéses protokollnak csak egy része, ilyenkor a terapeuta arra kéri a klienst, hogy 20-30 másodpercig gondoljon az emlékre, miközben a szeme előtt mozgatja a kezét jobbra-balra, a kliens tekintete pedig követi az ujjak mozgását. Kétoldali ingerlést persze más csatornákon is ki lehet váltani: rezgő kütyükkel a kézben, ami felváltva rezeg, váltott hanggal a két fül között, vagy dobolással a térden.

A 20-30 másodperc során a kliensben jönnek az asszociációk, eleinte az érzelmi turbulenciák is akár, ahogy egyre jobban tágul, részletesedik az emlékkép. Viszont ez relatíve rövid idő, nem engedi őt beleesni a saját traumájának a szakadékába.

Adott idő után a terapeuta leállítja a kétoldali ingerlést, a képzetáramlást, és megkérdezi a klienst, mi bukkant fel benne. Ezzel visszasegíti, visszabillenti őt a felnőtt megfigyelői pozíciójába. Folyamatosan kap visszajelzést arról, hogy itt van, biztonságban, a felnőtt testében, és egy olyan kapcsolati helyzetben idézi fel ezeket, ahol nem bántják, ahol kompetensnek érezheti magát. Ez már ad neki egy nagyon fontos megélést, és akkor ezzel a megéléssel megyünk vissza, és folytatódik újra a képzetáramlás, egyre alacsonyabb feszültségi szinten (az EMDR-terápiában skálákat is használunk ennek a bemérésére). 

M. D./WMN: Bár az EMDR-nek a külső szemlélő számára eleinte lehet egyfajta varázsos jellege, a könyvben rendkívül átláthatóan írod le ezeket a folyamatokat, illetve számos érzelemszabályozó technikát is ismertetsz – nemcsak csepegteted, hanem tényleg megosztod tudásod a klienssel és az olvasókkal is. 

Sz. L.: Nekem nagyon fontos – bár ezzel nem találom fel a spanyolviaszt –, hogy aki leül velem szemben, annak azt közvetítsem, hogy én azonos szemmagasságban vagyok vele.

Nem fogom elmondani, hogy velem mi történt gyerekkoromban, nekem milyen sztorijaim vannak, milyen a párkapcsolatom, milyen kihívásokkal szembesülök nap mint nap. De minden egyes gesztusommal, a hanglejtésemmel, a kérdéseimmel igyekszem azt átadni, hogy egyenrangúak vagyunk.

Egy traumatúlélő esetén pedig a pszichoedukációnak talán még a szokásosnál is nagyobb jelentősége van, és ez nemcsak arról szól, hogy hogyan tud stabil maradni, hanem arról is, hogy ez miért lesz jó neki. Mit tud tenni ennek érdekében? Milyen terveket, stratégiákat tud kialakítani a jövőbeli triggerhelyzetekre? Lényeges, hogy ne mélyítsük benne azt a kiszolgáltatott, gyakran magányos és elveszett helyzetet, amelybe a trauma sodorta. Hanem abban támogassuk, hogy a saját erőforrásaira, kompetenciáira találjon rá.

Képek: Chripkó Lili / WMN

Milanovich Domi