Ahogy gazda és kutyája idősödnek, egyre jobban hasonlítanak egymásra kívül-belül

–

Már szállóige a kutyások között, hogy „olyan a kutya, akár a gazdája”. Vizslatjuk is egymást kutyasétáltatás közben, és amikor senki sem lát, nagyokat nevetünk az elcsípett hasonlóságokon: a bischonnak ugyanolyan göndör a frizurája, mint az ősz hajú néninek, akivel sétál. A németjuhász éppolyan kapitányosan néz, mint a férfi, aki feltűri a kabátja gallérját. A pitbullt meg gyakran egy izmos, zömök férfi hozza le. A tetovált srác kutyája fekete, fehér kis foltokkal a lábain, a mopsz szeme meg pont olyan nagy, mint a kíváncsi kislányé, akivel érkezik.

De az én kutyám: ő valahogy nem akar hasonlítani. Több mint hároméves, az elmúlt évek szinte összes napját együtt töltöttük, együtt költöztünk, együtt jártunk munkába, együtt kirándultunk, nyaraltunk, de hiába keresgélem a hasonlóságokat, a külső jegyeinkben nem sok közöset vélek felfedezni. Boldizsár csokibarna, labrador-husky keverék. Szerelemkutya, kis korcs fülekkel, két „pöttyszemmel”, vékony orral, őzikeszerű lábakkal. Se labrador, se husky, de az egész megjelenésében van valami megfejthetetlenül különleges. Talán épp a sehova tartozás, a többféleség miatt.

Egészen mostanáig volt bennem egy kis szomorúság a közös külső jegyeink hiányával kapcsolatosan. Mert az én szemem kék, a hajam gesztenyeszínű, hullámos, még csak napbarnított sem vagyok, és a testrészeim is átlagosak. Hol van akkor az egyformaságunk?  

A legújabb kutatásnak hála, tudom: sokkal inkább vagyunk ugyanazok legbelül, mint amennyire ez kívülről látszik. Ha csak abból indulunk ki, hogy erdélyi magyar vagyok, se magyar, se román, se magyarországi, se romániai, akkor meg is van a saját labrador-huskyságom. Ennél kuszább párosítás nem is kellene!

Amellett, hogy a kutyámhoz hasonlóan én is többféle vagyok, ott a szeszélyesség, az akaratosság, a temperamentumosság, a hízelgés, a kiborulás, az arcra írt vélemény – mind-mind olyan tulajdonság, amitől egymás állat-ember verziói leszünk.

És ti hasonlítotok?

A tudósok arra kérték a kutatásban résztvevőket, hogy párosítsák össze a gazdák és kutyáik fényképeit. A résztvevők szinte kivétel nélkül a véletlenen felül teljesítettek, azaz olyan bizonyossággal illesztették össze a fotókat, hogy a kutatók arra jutottak, a gazda-kutya hasonlóság létező, mások által is érzékelhető jelenség, éppen ezért további vizsgálódásokat igényel. Főként azért is, mert a résztvevőknek akkor is sikerült megtippelniük a gazda-kutya párost, ha csak a szemeiket látták. 

Ha eddig bárkinek is kétségei voltak afelől, hogy hasonlít-e az ember és a kutya, most megnyugodhat: jobban, mint azt valaha is gondoltuk. A legújabb tudományos bizonyítékok azt sugallják, hogy kutyák és gazdáik személyisége is hasonló, vagyis a gazdák gyakran olyan kutyákat választanak, amelyek hozzájuk hasonlóan viselkednek. Az emberi kapcsolatokban a partnerek közötti hasonlóságok feltételezhetően növelhetik a tartós kapcsolatok esélyét és csökkenthetik a konfliktusokat. És mint kiderült: a kutyák és gazdáik közötti belső hasonlóságok esetén is megfigyelhetők ezek a pozitív minták, legalábbis a segítőkutyák és gazdáik között. (Azt azonban egyelőre nem tudni, hogy a hasonló vagy kiegészítő személyiségek alakítanak-e jó kutya-gazda párosokat.)

De mi állhat ennek a különleges hasonlóságnak a hátterében? A kutatók szerint többféle magyarázat is létezik, de ezek mindegyike két fő hipotézisbe sorolható.

Az első a „hasonlóság a választás miatt” – tehát az ember választja a hozzá leginkább illő kutyát. A másik meg a „hasonlóság az idő múlásával” elmélete, miszerint a kutyák és gazdáik egyre hasonlóbbá válnak, ahogy mind több időt töltenek együtt.

Bárhogy is legyen, a kutyák és gazdák szőr- és hajhossza az egyik leginkább szembetűnő hasonlóság, de a hajhossz és a kutyafül hosszúsága is sokszor összhangban van egymással – ezt egyébként egy 1999-es kutatás is alátámasztotta, amelyben azt találták, hogy a rövidebb hajat viselő vagy a hajukat hátra tűző nők hajlamosabbak magasabbra értékelni a szibériai husky és a basenji (rövid fülű) fajtákat a kedvelhetőség, barátságosság, lojalitás és intelligencia skáláján. A hosszú hajat viselő nők ezzel szemben inkább a beagle és a springer spániel (hosszú fülű) fajtákat részesítik előnyben. 

A friss metaelemzés ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a kutyák és gazdák hasonló személyiségjegyei ugyanannyira dominánsak, mint a külsők, és főként az extraverzió és a neuroticizmus vonásaiban mutatkoznak meg, és ezek a személyiségjegyek az idő előrehaladtával egyre inkább hasonlóvá válnak. Egyes elméletek szerint azért, mert a gazdák eleve olyan kutyákat választanak, amelyek hasonlítanak hozzájuk, így ahogy együtt öregednek, a két faj, az ember és a kutya kölcsönösen szabályozhatja egymás érzelmeit, erősíthetik a másik viselkedését, és még együtt is tanulhatnak. Érdekesség, hogy míg a belső jegyek ilyen mértékben összeforrnak az idő előrehaladtával, a külsők közül csak a túlsúlyosság az, ami idővel szintén kialakulhat mindkettőjük esetében.

„Ez kicsit olyan, mint, ahogy a partnereinket is választjuk” – mondja a kutatás vezetője, Yana Bender, a Max Planck Intézet Geoantropológiai Tanszékének kutatója kiemelve, hogy „a kutyák és gazdáik között egy nagyon szoros kapcsolat van, amely számos emberi kapcsolathoz hasonlítható.”

Nem meglepő, hiszen a kutyák és az emberek mintegy 30 000 éve ismerkednek egymással, és azóta többször is alkalmazkodtak jelentős környezeti változásokhoz. A kapcsolat a háziasítás következtében bontakozhatott ki, de abban egyelőre nincs megegyezés, hogy azért-e, mert az emberek aktívan válogatták ki a kedves és barátságos farkaskölyköket, vagy pedig szándékos válogatás nélkül alakult-e ez így. Bárhogy is történt, a kutyák és az emberek közötti kapcsolat kezdetben kölcsönösen előnyös volt, hiszen a kutyák segítették az embereket a vadászatban, cserébe pedig ételt és biztonságos menedéket kaptak. Az idő múlásával ez a kapcsolat fejlődött, és a kutyák nemcsak társakká, hanem az emberi társadalom szerves részeivé váltak, legalábbis a nyugati világban. 

Kölcsönösen alakítja egymást a kutya és a gazda

Feltételezhető, hogy mivel a házi kedvenc kutyák és az emberek ugyanabban a társadalmi környezetben nőnek fel és élnek, hasonló szocializációs és tanulási folyamatok zajlanak le közöttük.

Az ELTE Társadalomtudományi Karának kutatója, Turcsán Borbála már korábban megállapította, hogy a kutyák személyiségének körülbelül egyharmada genetikai, a másik kétharmadát a környezetük határozza meg, amelyet nagyrészt a gazda alakít. 

A legfontosabb szereplő a kutyák életében nem más, mint az emberük, a kettejük közötti kapcsolat tehát nem csupán véletlen vagy külső hatások következménye, hanem egy rendkívül szoros, kölcsönös hatásmechanizmus eredménye. 

„Hasonlóan a szülő-gyerek kapcsolathoz, a kutyák is a gazdáikban keresnek példaképeket” – mondja a magyar kutató, aki nem vett részt a friss metaelemzésben. Elméletét még egy korábbi tanulmányában azzal magyarázta, hogy „ha jön egy teherautó, és nagyon hangos, akkor a kutya hátranéz a gazdájára. Ha a gazda nem törődik vele, akkor a kutya megtanul nem törődni vele.”

A kutyák egyébként is hajlamosak megbízni a gazdáikban, mivel évezredeken át tartó háziasításuk következtében mély kötődést alakítottak ki az emberrel. És bár sokak szerint durva túlzás ezt állítani, a kutatók mégis megkockáztatják kijelenteni, hogy a kutyák gyakran olyanok, mint a gyerekek: vakon megbíznak a gazdájukban, követik, még az érzéseiket is hozzá igazítják. És az idő múlásával egyre inkább alkalmazkodnak a gazda életmódjához, illetve érzelmi állapotához, emiatt kölcsönösen hatnak egymásra, vagyis a közösen eltöltött idő egyre több hasonlóságot eredményez. 

Bereczki Szilvia