Ahol Depardieu gyűjteménye négymillió euróért kelt el: a Hôtel du Drouot

–

Nem csak a szemnek

A Drouot-ban hétfőtől péntekig, több mint hatvan aukciósház szervezésében, 16 teremben párhuzamosan zajlanak árverések. A termek egy részében az aukció előtti napon (és általában aznap délelőtt) a leendő tételeket állítják ki, amelyeket meg lehet nézni, akár tapogatni, de az is gyakori, hogy a látogatók leakasztatják a falról a képeket a helyi dolgozókkal, hogy megvizsgálhassák közelebbről a hátoldalát vagy éppen a szignót.

Nyitáskor betódul a várakozó műtárgyvadászok serege. Mielőtt végigjárnák a termeket, belelapoznak az aktuális árverések katalógusaiba és a Drouot heti magazinjába (amelyeket egyébként meg is lehet vásárolni), majd a katalógus nélküli termekben is szemrevételezik az őket érdeklő tárgyakat.

Az árverések általában délután kettőkor (ritkán később) kezdődnek.

A Drouot látogatóinak összetétele igen vegyes: műtárgykereskedők, bolhapiaci árusok, milliomos műgyűjtők, a vintage-ért bolonduló fiatalok, vidékről egy-egy speciális aukcióra érkező középosztálybeliek.

Ami közös bennük: hamar kialakulhat egyfajta függőség, de akár életformává is válhat a Drouot napi szintű látogatása. Régebben, az internet térhódítása előtt sokan jártak ide kincset keresni, hogy aztán továbbadva keressék meg a napi betevőre valót, nem is akárhogyan. Ma már az árverések nagy részének online elérhetőségével a fizikai jelenlét jelentősége némileg háttérbe szorult. 

Az itt található és megvásárolható tárgyak (meg a hozzájuk szükséges bugyelláris mérete) minden képzeletet felülmúlóan széles skálán mozognak: vannak múzeumi daraboknak minősülő, több millió eurót érő festmények, kincset érő ékszerek, extravagáns ruhák és jelmezek, fotók, finom papírmunkák, nyomatok, speciális gyűjtemények (legyező, tengerészeti tárgyak, állattrófeák…) leendő darabjai, dedikált könyvek, a nagyi nippjei, szőnyegek.

Legutóbb, amikor Gérard Depardieu gyűjteményének árverési kiállítására látogattam el, a bejárat mellett egy Barry nevű, kisebb méretű, elkülönített dinócsontváz (Iguanodontia Camptosaurus) fogadott, amelyről megtudtam, hogy október 20-án árverezik, a becsült értéke pedig 800 ezer és 1,2 millió euró közé esik. Az pedig csak a véletlen műve, hogy éppen kalauzom, Alexandre Giquello kalapácsa alá kerül majd, ezért erről is kérdeztem őt. De mielőtt ennyire hátra (150 millió évre) ugranánk az időben, tegyünk egy szerényebb lépést a XIX. századig.

Dióhéjnyi Drouot-történelem

A párizsi árverezők (franciául: commissaire-priseur, ejtsd: komisszer-prizőr) kamarája (céhe) 1556-ban, majd a francia forradalom után újra 1801-ben alakult meg, és az árverések tartásáról szóló monopóliummal rendelkezett. III. Napóleon később úgy döntött, hogy praktikus okok miatt egyetlen helyszínen tartsanak minden árverést: így jött létre 1852-ben az Hôtel Drouot. Az akkor 14 termet számláló épület 1869-ben egy akkor nagyon modernnek számító hidraulikus teherliftet is kapott, ami igencsak megkönnyítette az áruk mozgatását. Az árverések publikusak voltak, kötelezően publicitást is kellett kapniuk, amelyek kezdetben plakátokat jelentettek, majd elindították a Gazette de l’Hôtel Drouot című, ma is létező hetilapot, az aktuális árverések egyfajta Bibliáját.

A Drouot egyik fénykora volt a XIX. és XX. század fordulójának néhány évtizede, hiszen Párizs ekkoriban a világ műtárgypiacának a központja volt, számos nemzetközi gyűjtemény (Émile Zola, Jacques Doucet) darabja talált itt új gazdára.

Az aukciók a XX. század derekára kinőtték az akkori épületet, így 1976 és 1980 között az egykori Orsay vasúti pályaudvar épületében (a mai Musée d”Orsay) tartották őket, míg renoválták és újragondolták az Hôtel Drouot-t. Itt két érdekességre bukkantam. Az egyik: Párizs VII. kerülete marasztalta volna az árverezőket, hogy ne költözzenek vissza – csupán egy szavazaton múlt, hogy a mai Musée d’Orsay-ban az impresszionisták képeit láthatjuk. A másik, minket, magyarokat érintő kisszínes hír – amelyet Maître Giquello (ahogyan franciául szólítják) is tőlem tudott meg –, hogy a ma létező épületet tervező két építész egyike a budapesti születésű André Bíró volt (a francia Jean-Jacques Fernier mellett). Mindez egy jól átgondolt alkotást eredményezett, amely ma, a XXI. században is megfelel funkciójának. Esztétikai szempontból már kevésbé egyértelmű a helyzet Alexandre Giquello szerint: „A hatvanas-hetvenes évek forradalmi hevében a régi épület nagy részét lebontották. Ma megőriznék az eredeti homlokzatot, és belülről építenék teljesen újjá. A kilencvenes-kétezres években sokan avíttnak ítélték. A trendek azonban változnak, és ma éppen divatos a hetvenes évek – kamaszaink erre azt mondják, hogy a »retró stílusos«.”

2002-ben a Drouot speciális monopolhelyzete – mivel nem felelt meg az európai szabályoknak – megszűnt, most mintegy hetven aukciós cég közös holdingja irányítja a mai napig egyedülálló, befogadó árverezőházat. 

De ha nem klasszikus árverezőház, akkor mi? 

A Drouot (Patrimoine) márkanév ma hat leányvállalatot foglal magába, melyek árverésekkel (Drouot Enchère), publikációval (AuctionPress), digitális jelenléttel (Drouot.com), értékbecsléssel (Drouot Estimation), logisztikával (Drouot Logistic: szállítás, raktározás) és ingatlanforgalmazással (Drouot Immobilier) foglalkoznak. Felhasználói oldalról nézve pedig a világ egyetlen olyan helyszíne, ahol a munkaszüneti napok és a francia műtárgypiacon szentnek számító augusztusi vakáció kivételével,

mindennap több aukcióra is beülhet bárki, minden vásárlási kényszer vagy más, misztifikált privilégium nélkül.

Mi ez, ha nem demokrácia?

Ahhoz azonban már kellett némi kiváltságosság, hogy látogatásomkor – Alexandre Giquello jóvoltából, aki körbevezetett az intézményben – a díszletek mögé is bekukkanthassak, így ezt is elmesélem.

A vezetőségi irodákhoz vezető folyosók kisebbfajta helytörténeti múzeumként funkcionálnak: az intézmény 171 éves történelmét idéző egykori plakátok, fotók, nyomatok idézik fel a klasszikus árverések fénykorát cilinderes urakkal és krinolinszoknyás hölgyekkel. Impresszív a sokszínű, bonyolult táblázat is a falon, amely összesíti, mikor, melyik teremben milyen kiállítás, majd aukció zajlik, hogy néhány óra múlva már más vegye át a helyét.

A Drouot archívuma a művészettörténészek és kutatók kincsesbányája, amelyben fellelhető az összes árverés katalógusa és a hozzájuk tartozó dokumentumok – fontos szabály, hogy ide kereskedelmi céllal kutakodókat nem engednek be. Izgalmas volt persze átsuhanni a raktáron is, ahol a leendő aukciók tételei, illetve a még át nem vett tárgyak sorakoznak. Mivel a világ minden tájáról akadnak vásárlók, egy helyi vámiroda is könnyíti az adminisztratív teendőket. A megfelelő méretű parkolók és teherliftek is elengedhetetlenek a nagyobb méretű tárgyak mozgatásához.

Talán az volt a legizgalmasabb látvány, amint a nyitás előtt sürögnek-forognak a dolgozók, akik berendezik a termeket a kiállításra vagy éppen az aukcióra. Fontos tudni, hogy egy terem átrendezésére csak néhány óra áll rendelkezésre. Ez alatt kell a több száz tárgyat elhelyezni, hogy minél jobban lehessen azokat szemrevételezni, aukció előtt pedig úgy elhelyezni, hogy a tételek sorban, pontosan és gyorsan követhessék egymást. Mert

egy aukció hangulata, eredményessége attól is függ – a tárgyakon kívül – hogy az árverésvezető mennyire érzi a közönség hangulatát, mennyire jó ritmusban viszi a prímet: ha elveszíti a publikum figyelmét, nehezebben mozdíthatja el a vásárlókedvet a magasabb leütések felé. 

És egyáltalán, kik dolgoznak itt?

Más országokkal ellentétben, Franciaországban sokkal szabályozottabbak az árverésekhez köthető szakmák. Ez azért is lényeges, mert ahol kevésbé átlátható, jóval több probléma adódhat az aukciók során (hamis tárgyak, pontatlan árazások, fiktív leütések). Fontos különbség továbbá, hogy élesen elválik egymástól az árverezési és a más kereskedelmi, például galériás tevékenység. Beszélgetőtársam így magyarázta: 

„Az árverezésvezető (vagyis commissaire-priseur, akik neve elé franciául jár a Maître szó, mint az orvosoknál a doktor) egy törvényileg körbehatárolt szakma Franciaországban, előírt jogi és művészettörténeti végzettség, sikeres vizsga és meghatározott szakmai gyakorlat a feltétele. Gyakran szakosodnak egyetlen területre (bútorok, ékszerek, műtárgyak, vagy éppen stílusok és korok alapján). Ők felelnek az aukció megfelelő szervezéséért és lebonyolításáért. Őket segítik mindebben az árverési ügyintézők (franciául: clers), akik általában több aukciósháznak is dolgoznak – ők készítik például az árverési jegyzőkönyvet, és látják el a fizetés körüli feladatokat. Vannak továbbá a kikiáltók (»crieur«, akik az aukciókon a tételek bejelentésével foglalkoznak, ahogy a nevük is mutatja. Vannak a szakértők, akik egy-egy téma specialistái – ők függetlenek, és bárki felkérheti őket. Fontos, hogy a véleményükért jogi felelősséggel tartoznak, és biztosítással is kell rendelkezniük. Lényeges még a tárgymozgató-raktáros-szállítók (manutentionnaire) munkája is, hiszen ők biztosítják a kiállítások, aukciók, szállítások olajozott és gyors működését.”

Ezt a munkát 2010-ig az úgynevezett pirosgallérosok vagy savoyaiak látták el, amíg egy nagy visszhangot keltő, visszaélésekkel és lopással tűzdelt botrány véget nem vetett monopóliumuknak. 

„Amikor 1860-ban Savoyát Franciaországhoz csatolták, III. Napóleon bizonyos előjogok biztosításával kívánta támogatni az új – és szegény – térségek lakosainak megélhetését. Így kapták meg az Hôtel Drouot körüli tárgymozgatás és szállítás monopóliumát a savoyaiak. Másfél évszázadon át ugyanabból a néhány faluból származó emberek látták el ezt a munkát, mely apáról fiúra szállt. Nagyon sokat, nagyon profin dolgoztak és jól kerestek, egyfajta külön, zárt kasztot alkottak. A fekete felsőjükön lévő piros gallérról is fel lehetett ismerni őket. Sajnos az újabb nemzedékek között többen is vérszemet kaptak és még többet akartak, becstelen eszközökkel. Saját maguk alatt vágták a fát: rendőrségi ügy lett belőle, és megszűnt kivételezett helyzetük. Én személy szerint sajnálom, hogy így alakult, mert nagyrészt jó szakemberek voltak. Az ő feladatukat ma már a Drouot Logistic végzi.”

Utánanéztem, mikor jelentek meg a nők az árverésvezetők között. Az első 1928-ban Maître Godinot volt, míg az, aki valóban leütötte a kalapácsot Párizsban, 1977-ben Chantal Pescheteau-Badin. A Drouot egyik munkatársa, Claire-Marine Galletti sajtóreferens szerint ma már egyre több fiatal nőt találni az árverésvezetők között.

Kik járnak ide? 

„Mindenki jöhet, a publikus árveréseknek ez az egyik jellemzője, hogy bárki előtt nyitottak. Ugyanakkor az is igaz, hogy a XIX. században a rossz nyelvek szerint egyes skrupulusmentes kereskedők felbéreltek hajléktalanokat, hogy egész nap üljenek bent a teremben, hogy a jelenlétük távol tartsa a tisztes dámákat, akik így nem tudtak közvetlenül az árverésen hozzájutni a kiszemelt portékához, csak az előbbiek közvetítésével. A szakmabelieknek érdekükben állt, hogy egyfajta ködös mítosz lebegje körül az árveréseket” – mesélte Alexandre Giquello.

Valóban gyakori, hogy az átlagember a mai napig ódzkodik beülni egy árverésre vagy benyitni egy galériába, mert nem tartja magát „elég jó” kliensnek. Holott nyugodtan megtehetné.

„Mi is törekszünk arra, hogy nyissunk a világ felé. Egyrészt – részben környezetvédelmi okok miatt – ma egyre többen fordulnak az újrafelhasználás, a vintage felé új tárgyak vásárlása helyett, így mind több fiatal érdeklődik az aukciók iránt. Másrészt az internet bárki számára lehetővé teszi, hogy a világon bárhonnan, akár Magyarországról is, napi szinten kövesse az árveréseket és licitálhasson tárgyakra, hiszen a Drouot digitális felületén nagy részük elérhető. A Drouot.com 2006 óta létezik ugyan, de a 2010-es években indult meg igazán,

a Covid óta pedig (az egyetlen időszak az elmúlt 170 évben, amikor nem zajlottak árverések a termeinkben) berobbant, a felhasználók száma sokszorosára nőtt. Olyan árverés is van, amelyen 1200 ember vesz részt online – ezt mi látjuk a képernyőnkön – ez elképesztően nagy szám, soha nem férnének be ennyien nálunk egy terembe!

És néha hírességek is rákapnak a Drouot ízére: egyszer például Elsa Zylberstein színésznő jött el velem egy aukcióra, vásárolt is egy ametiszt gyűrűt, teljesen beleszeretett, a legutóbbi Cannes-i Filmfesztiválon is azt viselte. Azóta ő is követi az árveréseket.” 

Néhány gondolat a kísérőmről, Alexandre Giquelló-ról

Alexandre Giquello jogi és művészettörténeti tanulmányok után 2000 óta árverésvezető (»commissaire-priseur«), mely foglalkozásra már 14 éves kora óta készült. Ő a Giquello és társa aukciósház társtulajdonosa, 2017 óta a Drouot-csoport elnöke, mely funkciójában 2023-ban harmadszor is megerősítették. 

Szerinte ahhoz, hogy valaki jó commissaire-priseur legyen, először is alázatosnak kell lenni. „Naponta találkozunk újabb és újabb tárgyakkal, gyűjteményekkel, és nem ismerhetünk mindent. Tudni kell segítséget kérni szakértőktől. Ha téves becslési értéket határozunk meg, és a tárgy aukcióra kerül, akkor helyrehozható a dolog.

Előfordult, hogy egy pár száz euróra becsült kínai lámpaállvány százezres nagyságrendért kelt el.

Másodszor szeretni kell az emberek között lenni. Gyakran kell például örökösödési ügyekben konfliktust kezelni, gyűjtőkkel kapcsolatot tartani – ha valaki mizantróp, ez nem neki való szakma. Harmadszor: nem szabad nagyon befelé fordulónak lennie, jól kell kommunikálnia, hiszen a pódiumon állva fenn kell tudni tartani a közönség figyelmét, egy kellő pozitív izgalmat, és ez igényel némi pszichológiai érzéket is, kicsit mintha színpadon lennénk. A nagyon alapos szakmai tudás mellett nem baj, ha humorérzéke is van az illetőnek.” 

Legnagyobb sikerének egyértelműen a Big Johnt tekinti (azaz egy 2021-ben eladott Triceratopst), amit óriási médiafelhajtás kísért, számos sztár, például Brad Pitt is eljött megnézni. Becsült értéke egymillió volt, 6,6 millióért ütötte le, ráadásul az amerikai gyűjtő, aki megvette, egy tampai múzeumban helyezte el, ahol bárki megcsodálhatja.

Nagy bukása pedig az idén egy gyönyörű Modigliani-kép volt, ami nem szerepel az életmű-katalógusban, és valószínűleg túl magas árról is indították – így nem is vette meg senki.  „Ebből is tanulni kell” – vallja.

A magyarok közül Anton Prinner az egyik kedvence. (Őt itthon még Prinner Annaként jegyezték.) „Nagyon szeretem a munkásságát, különleges, és még nincs az őt megillető helyen.”

Dinoszauruszokkal véletlenül kezdett foglalkozni. „Egy gyűjtő összeismertetett Iacopo Briano dinoszaurusz-szakértővel, akivel összebarátkoztunk. Azóta többször is dolgoztunk már együtt. Október 20-án Barry lesz a következő. Várakozásaim szerint őt is valamelyik múzeumban láthatjuk majd viszont a magángyűjtői nagylelkűségnek köszönhetően.”

Kiemelt kép forrása: Thomas O'Brien / Drouot

Kis Zsuzsa