Volt apáca, politikai fogoly, keresztes lovag, és még férjet is magának választott – Akvitániai Eleonóra elképesztő története
Nem minden hercegnő olyan bájos, mint a Disney-rajzfilmek szereplői. Sőt. Az igazi grófkisasszonyok és királynék többnyire hírből sem ismerték a szerelmet, a házasságuk leginkább egy adásvételre hasonlított, és a komornájuknak több izgalom jutott, mint nekik. Nem is véletlen, hogy az igazán okos, szerethető vagy bátor hercegnők nem érték be a szempillarebegtetéssel, Sisi tetoválása, Lady Diana válása, Margit hercegnő beszólásai azonban eltörpülnek egy mára már feledésbe merült királyné története mellett. Akvitániai Eleonóra volt apáca, politikai fogoly, keresztes lovag és gazdag örökösnő, átkelt az Alpokon, a Pireneusokon, és a tengeren, levelezett a pápával és a császárral, szentek utálták és trubadúrok dicsőítették. És ha mindez nem lenne elég, még férjet is magának választott. Kovács Krisztina Tünde írása.
–
Ha valaki felkeresné Oroszlánszívű Richárd sírját, nagy meglepetésre készüljön. A hős király a sherwoodi erdőtől ugyanis majdnem 1000 kilométerre, Franciaországban nyugszik, nem messze a Loire-völgyi kastélyoktól, vagyis még csak nem is az ország szélén, a fontevraud-i apátságban. Hogy miként keveredett ide az angol király, valamint édesapja, II. Henrik holtteste?
Nos, a rejtély megoldása ott fekszik mellettük. A harmadik síremlék ugyanis egy nőé, aki Henrik felesége és Richárd anyja volt. Akvitániai Eleonóra nagyjából mindent megtett, amit egy nő nem tehetett volna nemcsak akkoriban, de még a XX. században sem. Felesége volt két királynak, anyja három másiknak, és valószínűleg gazdagabb és műveltebb volt mindegyiküknél. Személye és sorsa ráadásul évszázados konfliktusok és háborúk apropójaként szolgált.
A nő, aki kilógott a sorból
Hogy Eleonóra mennyire nem illett a XII. századba, azt már a síremléke is elárulja: a nő egész alakos fekvő szobra ugyanis egy könyvet tart a kezében. Ez körülbelül annyira menő és szokatlan, mintha egy Harley-Davidson lenne mellé temetve: akkoriban még a papság egy része sem tudott olvasni, és nemhogy közoktatás, de még egyetem is csak elvétve akadt – és az is csak férfiaknak persze. Eleonóra azonban hercegnő volt, az első trubadúr, Akvitániai Vilmos unokája, több nyelven beszélt és írt, zenélt, vadászott, parancsolt, és nem kívánta a konyhában leélni az életét.
Sajnos akkoriban még nem léteztek pletykalapok, pedig biztosan gyakran szerepelt volna a címlapokon:
a rossz nyelvek szerint az első férjét a nagybátyjával csalta, a másodikat az apósával, összeveszett két szenttel, és megmérgezte a férje szeretőjét.
A tényekkel alátámasztott történet pedig még ennél is izgalmasabb.
Eleonóra sztorija a mai Franciaországban kezdődött, ami akkor még egészen máshogy nézett ki. A korabeli Európa térképén mai szemmel nem könnyű eligazodni: a francia király által birtokolt terület egy kis paca volt csupán Párizs körül, a legfőbb hűbérúri poszt csak amolyan „első az egyenlők között” rangra volt elegendő. Úgyhogy, amint lehetősége volt rá, gyorsan összeházasította a trónörököst az egyik legnagyobb hercegség, Akvitánia frissen megárvult örökösnőjével, Eleonórával, ezzel megháromszorozva a királyi birtok területét. Ez nem tűnt rossz üzletnek a menyasszony számára sem – legalább nem rabolták el, hogy hozzákényszerítsék valaki még rosszabbhoz, mint az szokás volt a sok hercegség és grófság idejében. Így lett Akvitániai Eleonóra Franciaország királynéja 1137 karácsonyán.
VII. Lajos francia királyi posztjához méltatlanul kicsit savanyú, jámbor, naiv ember volt, aki eredetileg egyházi pályára készült.
Vele ellentétben a trubadúrok által körülrajongott felesége, aki ráadásul nem átallott politikai szereplőként viselkedni, még a Szentföldre is elkísérte férjét.
A második keresztes hadjárat azonban totális kudarcnak bizonyult, ráadásul a párnak 14 év házasság alatt is csak két lánya született. Némi jogászkodás után végül 1152-ben pápai beleegyezéssel elváltak, mondván: Lajosnak fiú utód kell.
Arra azonban nem számított, hogy volt felesége nyolc héten belül újra férjhez meg, ráadásul Lajos hűbéreséhez, az alig 18 éves Plantagenet Henrikhez, aki nem azt nézte, hogy a felesége 12 évvel idősebb nála, hanem hogy hozza magával a hercegségét is. Így történt, hogy fél Franciaország Normandia hercege, Anjou Henrik birtoka lett. Henrik – Lajossal ellentétben – határozott, gyakran könyörtelen birodalomépítő, bátor katona és jó kiállású férfi volt, gyorsan meg is választották Anglia királyának II. Henrik néven. Így 1154-ben Eleonóra Anglia királynéja lett, ráadásul új férjének öt fiút szült. (Meg három lányt, de ők ugye csak másodlagos szereplői voltak a nagy politikai sakkjátszmának.)
A túl sok fiú azonban ugyanúgy gondot jelentett, mint a túl kevés. Bár Henrik kiépítette Európa legnagyobb birodalmát és sikeresen gatyába rázta a jogrendszert, a gazdaságot, a pénzügyeket, az adminisztrációt, sőt még a katolikus egyházat is maga alá gyűrte (bár ehhez az kellett, hogy az emberei a saját székesegyházában verjék agyon egykori legjobb barátját, Becket Tamást) – a fiaival nem boldogult.
1173-ban fellázadtak az apjuk ellen, és ebben Eleonóra is támogatta őket, akinek addigra elege lett a férje szeretőiből és a másodhegedűs szerepből.
Henrik azonban végül felülkerekedett, és 15 év rabságra ítélte nejét – aki tízgyerekes anyaként, ötvenévesen sem volt rest férfiruhában lóra szállni, és megkísérelni a menekülést. Csak férje halála után szabadult, amikor kedvenc fia, Oroszlánszívű Richárd került a trónra. Energiája, stratégiai érzéke és kezdeményezőkészsége semmit sem csorbult, annak ellenére, hogy kortársai már rég a temetőben pihentek. Átkelt az Alpokon, maga vitte el a váltságdíjat a foglyul ejtett Richárdért, tárgyalt, engesztelt, alkudott, meggyőzött és távollétében helyettesítette a királyt.
Csaknem 80 évesen még átkelt a Pireneusokon, hogy saját maga válassza ki, melyik leányunokája menjen feleségül a francia trónörököshöz.
Visszafelé még túlélt egy várostromot is, amit a saját unokája vezetett, majd végül 1204 tavaszán halt meg saját birtokán, Poitiers-ban.
Ez az oka annak, hogy a közeli fontevraud-i apátságban temették el őt is, Henriket is és Richárdot is. Ez volt a birtokuk, a hatalmuk alapja, tulajdonképpen az otthonuk – Eleonórának biztosan. A százéves háború kellett hozzá, hogy végül 1453-ban Akvitánia is Franciaország része legyen.
A filmművészet nem engedte, hogy feledésbe merüljön Eleonóra
A királynét pedig – noha szépségét a Carmina Burana is megénekli – nagyjából elfelejtettük. Egészen 1968-ig, amikor Hollywoodban filmre vitték azt a karácsonyt, amikor II. Henrik 1183-ban összehívta a családját és a francia királyt, hogy rendet vágjon az örökösök között. Az oroszlán télen jelenleg is elérhető a Netflixen: több mint két óra intrika, manipuláció és gyilkos játék 6-7 szereplő között, akik imádják gyűlölni egymást, egyszerre kiszolgáltatottak és iszonyúak, szeretetéhesek és alattomosan veszélyesek. Mintha az Öröklést limuzinok és öltönyök helyett mocskos, hideg várfalak és kóbor kutyák között játszanák. Timothy Daltont itt látta meg a Bond-franchise, Anthony Hopkins itt kapta meg az első jelentős filmszerepét. És az egész játék egyik sarokpontja a királyt játszó Peter O’Toole: szenvedélyes, élettel teli, undorító, veszélyes és lenyűgöző egyszerre. Méltó párja Eleonóra szerepében Hollywood királynője, Katharine Hepburn, aki ugyanolyan félelmet nem ismerő, szikrázóan okos, igazi nagyvad Eleonóraként, mint az életben.
Meg is kapta érte az Oscar-díjat.
Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT; valamint Kulcsár Zsuzsanna: Rejtélyek és botrányok a középkorban. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984
Kiemelt kép: Wikipedia / Frederick Sandys festménye / National Museum Wales
