Pina Bausch, a legendás koreográfus, aki David Bowie-t is inspirálta, és rajongott Budapestért

–

A kis német fogadóból New York dzsungelébe

1940. július 27-én, a németországi Solingenben jött világra Philippine Bausch, aki később Pina Bausch néven hagyott mély nyomot a tánctörténetben. Szülei egy vendégfogadót vittek. Visszaemlékezéseiben gyakran említi meghatározó emlékként, amikor az asztalok alól leskelődtek testvéreivel, a háttérzajban összemosódó hangok aláfestésként szolgáltak a jövő-menő, vacsorázó vendégek „előadásához” – a művész később ehhez a sajátos látvány- és mozgásszínházhoz nyúlt vissza Café Müller című koreográfiájában. Egyes források megemlítik, hogy szívesen táncolt, mozgott a vendégek előtt. Szülei – helyesen – felismerték, hogy nemcsak „produkálta magát” a kliensek előtt, hanem jóval többről volt szó, és támogatták lányuk tánctanulását. 

1955–1958 között az esseni Folkwang Főiskolán tanult táncot, amelyet akkoriban Kurt Jooss vezetett (ő pedig a magyar származású Lábán Rudolf táncművész és táncteoretikus tanítványa volt). Később Jooss-szal még több ponton kapcsolódott pályafutása. 19 évesen ösztöndíjasként érkezett New Yorkba, hogy a neves Juilliard Schoolon folytassa tanulmányait. Képzését a Paul Sansanardo és Donya Feuer Tánctársulattal tökéletesítette, és más amerikai társulatokkal, például a New American Ballet-val, és a Metropolitan Opera balett-társulattal is fellépett. Amerikai éveiről ezt mondta:

„New York olyan, mint egy dzsungel, ugyanakkor a totális szabadság érzetét adja. Abban a két évben találtam önmagamra.”

Kurt Jooss volt az, aki hazahívta Németországba, hogy a Folkwang Ballett szólistája legyen – és egyre többször segítette mesterét koreográfiai tevékenységében is. Jó néhány turné és előadás után 1968-ban kezdett koreográfusként dolgozni, 1969-ben átvette Jooss pozícióját, amelyet egészen 1973-ig ellátott.

Wuppertal – a legenda

1973-ban Arno Wüstenhofer, a Wuppertaler Bühnen igazgatója, Bauschra bízta a tánctársulat igazgatását, szinte korlátlan szabad kezet adva neki. Azóta a nyugat-németországi város és Pina Bausch neve végérvényesen összeforrott, nemcsak jelképesen, de konkrétan is: 2009-től a társulat a Tanztheater Wuppertal Pina Bausch nevet viseli. 

1976–1977-es alkotásaiban (ilyen például Brecht, Bartók A kékszakállú herceg vára) alkalmazta először a Tanztheater, vagyis táncszínház elemeit, de az igazi mérföldkő, amely az első nemzetközi sikert elhozta számára, a már említett Café Müller lett 1978-ban. A híres párizsi színház, a Théâtre de la Ville igazgatója, Gérard Violette először 1979-ben hívta meg a wuppertali társulatot, ezt aztán rendszeres együttműködés követte a koreográfus haláláig.

A külföldi sikerek visszhangja néhány év alatt a helyi közönséget is meggyőzte arról, hogy az általuk addig botrányosnak ítélt stílus egyszerűen csak újító, és máshol elismerik.

A nyolcvanas évektől Pina Bausch és csapata már a Goethe Intézet támogatásával járta a világot. Közel két évtizeden át a társulat sajátos módon működött: különféle országok vagy városok (Róma, Isztambul, Palermo, Japán, Hongkong, Lisszabon, Szöul, Los Angeles… és igen, Budapest) meghívására hosszabb időt (heteket) töltött el egyes helyeken, majd ezekből inspirálódva hozta létre újabb és újabb darabjait. 

Tánc és színház, egyben

Hogy miben is volt más a módszere? Pina Bausch nem a hagyományos balett szokásainak megfelelően, kódolt mozdulatokból indult ki, egészen máshonnan látott neki a munkának. Bizonyos témákkal kapcsolatban (nő-férfi viszony, életesemények) táncosaitól várt megnyilatkozást – legyen az mozgásimprovizáció, esetleg szavak vagy hangok –, amit figyelmesen végignézett. Aztán az itt megjelenő elemekből, organikusan épült a darab. Erről így beszélt Cristina Morganti, aki 1993 és 2014 között volt a társulat tagja:

„Imádtam ezt a fázist, tényleg teljesen szabadon csinálhattunk bármit, amit akartunk. Rendelkezésünkre állt egy csomó ruha, tárgy… Bizonyos pillanatokban olyanok voltunk, mint a gyerekek, szórakoztunk, nevettünk. Ellenben képesnek kellett lennünk teljes tudatossággal tenni azt, amit csináltunk. Néha javasoltunk valamit, és Pina öt hónappal később azt kérte, ismételjük meg ugyanúgy, ugyanazokkal a részletekkel, ugyanazzal a jelmezzel és hajviselettel.”

Ebből következik az is, hogy Bauschsal dolgozni a táncosoknak egyszerre volt igen magas elvárásokkal teli, kemény, és szárnyalóan kreatív élmény. A világ minden tájáról érkező művészek ha egyszer részei lettek a wuppertali csapatnak, általában sokáig ott is maradtak: egyik fő táncosa, a francia Dominique Mercy, 1974 óta dolgozott együtt Bauschsal, és annak halála után néhány évre átvette a társulat vezetését is.

A német koreográfus igazán kíváncsi volt a művészeire, alkotóként tekintett rájuk, a tudásukból, különbözőségeikből építkezett – egyik darabját 2002-ben lelkes hatvan éven felüliekkel játszatta el.

A másik jelentős különbség, hogy a tánc valóban színházzá tágult: a látványnak, az éneknek, zenének, a beszédnek egyaránt helye volt a darabjaiban. A színpadkép is meghökkentő volt, főként az első időkben: volt, hogy a talajt föld borította, a víz kapott főszerepet, esetleg éppen kőszikla vagy virágtenger fogadta a nézőket. A nők általában könnyed, lebegő, színes, selymes ruhákban, a férfiak gyakran öltönyben vagy bő ingben táncoltak. Zenei világa is jócskán szélesebb volt a megszokottnál: a klasszikusoktól (Beethoven, Mahler, Purcell, Bartók) Kurt Weillen, Gershwinen, az argentin tangón, Billie Holidayen át az olaszországi vagy óangol népzenéig, és áltában véve a világzenéig terjedt.

Thomas Erdős – az árnyékban álló hű barát és impresszárió

Nem véletlen, hogy Pina Bausch és táncosai 1999-ben Budapesten is eltöltöttek három hetet: a Trafóban próbáltak, járták a várost és az országot, mintát, ihletet gyűjtöttek. Voltak Lajkó Félix koncertjén, a Vásárcsarnokban, fürdőben, éttermekben és kávéházakban, a Mai Manóban, a kínai piacon, magyar táncházban, a Capellában pedig még transzvesztitashow-t is néztek. Később eljutottak Nyírbátorba és környékére, valamint Erdélybe is.

A darabot 2000 májusában (a magyar államalapítás 1000. évfordulójának évében) a Vígszínházban mutatták be „Egy darab” munkacímmel, mely később „Wiesenland”-ra (Zöld föld) módosult.

Amely magyar, német és francia állami támogatásban is részesülő előadás párizsi bemutatójára 2001 júniusában, a MAGYart – franciaországi magyar kulturális évad alatt került sor. 

És itt el is jutottunk egy olyan pontra, egy olyan emberhez, aki a szakmabeliek körében legendának számított, a nagyközönség azonban ritkán hallhatott róla. Mivel akkoriban az említett rendezvénysorozat lebonyolításán dolgoztam, abban a szerencsében volt részem, hogy több alkalommal is találkozhattam Pina Bausch impresszáriójával, egyik legbizalmasabb barátjával, a magyar származású Thomas Erdőssel. 

Hogy ki volt ő? Egy magas, joviális, elegáns, végtelenül művelt, nagylelkű és még inkább diszkrét, szerény úriembert kell elképzelni, aki, noha állhatott volna a siker és a hírnév ragyogásában, sokkal inkább szerette a kulissza takarásából nézni, ahogyan az általa képviselt művészekre esik a fény. Bartók-tanítvány volt, a háború alatt Wallenberg munkáját is segítette. 1947-ben ösztöndíjjal érkezett Párizsba, ahol 2004-ben bekövetkezett haláláig élt. Számos franciaországi zenei fesztivál köthető a nevéhez, az Avignoni Színházi Fesztivált is segítette, évtizedeken át volt a párizsi Théâtre de la Ville művészeti tanácsadója. Ügynökként több nagy művészt és társulatot képviselt (Carolyn Carlson, Antonio Gadès stb.). A Pina Bauschsal való szakmai kapcsolata kiemelkedően jó volt: több évtizedes együttműködésük alatt Thomas Erdős az egyik legfőbb bizalmasává vált. Erdős 2004-ben hunyt el, Bausch az ő emlékének szentelte 2006-os Vollmond című előadását. 

Fellini, Bowie, Almodóvar, Wenders 

Hosszan sorolhatnánk még a Pina Bausch nevéhez fűződő darabokat, kitüntetéseket, eredményeket, de szorítkozzunk csupán néhányra. A német művész szerepelt Fellini És a hajó megy, valamint Almódovar Beszélj hozzá című filmjében. David Bowie 1987-es Glass Spider Tourja is Bausch korai alkotásaiból inspirálódott. Wim Wenders is forgatni akart vele egy filmet, azonban pár nappal a forgatás kezdete előtt, 2009 júniusában, utolsó darabjának premierje idején áttétes rákbetegséget állapítottak meg Pina Bauschnál, aki öt nappal később, június 30-án elhunyt. Mint a művészeti élet nagy részét, a német rendezőt is váratlanul érte és letaglózta a koreográfus halála – végül a Pina Bauschra emlékező filmje 2011-ben került forgalomba.

A wuppertali társulat azóta alapítója nevét viseli, a repertoárját képző 42 darabból kettőt rendszeresen játszanak, honlapjukon pedig gazdag archív anyag is fellelhető.

Források: PinaBausch; RadioFrance; PlusLapresse; Lemonde; Liberation; Magyar Narancs

Kiemelt kép: Getty Images / ullstein bild / Contributor

Kis Zsuzsa