Ki mennyi pornót néz? – Egy újabb dolog, amiben mindenki jobb lehet, mint az átlag

–

Üdvözöljük Lake Wobegonban!

A távoli Minnesota egyik kisvárosában járunk, ahol „erősek az asszonyok, fess az összes férfi, és minden gyerek átlagon felüli” – viccelődött fiktív szülőhelyével Garrison Keillor amerikai humorista. Rádiójátékaiban rendszeresen beszámolt Lake Wobegon lakóinak életéről, és ezen monológok visszatérő elemei voltak a korábban idézett kifejezések. Az ő műsoráról kapta nevét az a jelenség, amelyet a pszichológiában Lake Wobegon-, vagy simán csak Wobegon-hatásnak hívnak:

jelesül, hogy az emberek túlnyomó többsége úgy véli, jobb, mint az átlag, és ez matematikailag persze sehogy sem stimmel.     

A torzítást az élet számos területén kimutatták. Az emberek 93 százaléka például úgy véli, ügyesebb sofőr, mint az átlag. Egy 2018-as vizsgálatban a megkérdezettek 70 százaléka gondolta azt, hogy magasabb az IQ-ja, mint az átlagnak. Egy 2017-es kutatásban pedig azt találták, hogy egyetlen olyan kiugró terület van, ahol különösen hajlamosak vagyunk túlértékelni magunkat: ez pedig az, hogy mennyire vagyunk erkölcsösek, igazságos, erényesek. Ha mindenki ennyire meg van győződve az igazáról, hogy lesz ebből együttműködés, kompromisszum? 

Amikor börtönben végeztek felméréseket, kiderült, hogy

még az erőszakos bűncselekmények elkövetői is sokszor azt hiszik, kedvesebbek, őszintébbek, fegyelmezettebbek, könyörületesebbek és nagylelkűbbek nemcsak „az átlagos fogvatartottnál”, de „az átlagos állampolgárnál” is.

Ez jelentős túlzásnak tűnik, akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy gyakran a nehéz sorsú emberekből, akik maguk is áldozatok, lesznek bűnelkövetők, miközben a több hatalommal rendelkező, fehérgalléros bűnözők, hétköznapi pszichopaták felelősségre vonása kevesebbszer történik meg.  

Néha ahhoz is hülyék vagyunk, hogy tudjuk, mennyire?

David Dunning és Justin Kruger a ‘90-es években végeztek nagy hatású kutatásokat a Cornell Egyetemen, amelyek során azt találták, hogy a humorban, logikában, nyelvtanban legalacsonyabb teljesítményt nyújtó résztvevők becsülték túl leginkább az adott területre irányuló képességeiket. Ez az eredmény jól rímelt arra a sokak által megélt hétköznapi tapasztalatra, miszerint ahhoz is kell egy alapvető jártasság, hogy egyáltalán fel tudjuk mérni, mennyi mindent nem tudunk még. Könnyen el tudunk képzelni egy önrontó kört, amelyben valaki ahhoz is inkompetens, hogy reálisan lássa magát, vagy ahhoz sincs meg az érzelmi intelligenciája, hogy felmérje, mennyire alacsony az érzelmi intelligenciája, stb… 

Még ha intuitíve logikusnak is tűnik ez a feltételezés, két baj van vele. Az egyik, hogy hamar megbélyegzéshez, egymás hibáztatásához vezethet. A másik, hogy az újabb vizsgálatok alapján nem tűnik igaznak. Edward Nuhfer és csapata 2017-ben például 25 kérdésből álló tudományos-műveltségi kérdéssort adott egyetemistáknak. A résztvevőknek minden kérdés esetén jelezniük kellett, hogy szerintük „jó-e a válaszuk”, „nem biztosak benne” vagy „fogalmuk sincsen”. Az eredmények alapján úgy tűnt, a diákok elég jól meg tudják becsülni a kompetenciájukat olyan területeken is, ahol kevésbé járatosak: 80 százalékuk számára ez nem jelentett problémát, igaz, nem az átlaghoz hasonlították magukat.

Férfi önhittség, női alázat?

Biztos sokan ismeritek Sarah Hagi író mára klasszikussá vált, ironikus fohászát: „csak egy középszerű fehér férfi önbizalmát add meg nekem, uram!”. Ezzel összhangban egy 2022 februárjában közzétett tanulmányban ausztrál pszichológusok leírták, hogy az IQ túlbecslésének legerősebb előrejelzője a biológiai nem volt, ezt követően pedig a maszkulinitás. Tehát

ha valaki férfiként anyakönyveznek vagy macsó jellemvonásai vannak, akkor nagyobb valószínűséggel értékeli túl a saját intelligenciáját. Ezzel szemben a nők hajlamosabbak kételkedni magukban. 

Bár ma már meglehetősen ciki lenne nyíltan azt állítani, hogy a nők gyengébb értelmi képességűek, mint a férfiak, sajnos implicit, burkolt formában még mindig sokan osztják ezt a hosszú múltra visszanyúló, de téves feltételezést. Egy klasszikus szociálpszichológiai vizsgálatban például arra kértek szülőket, hogy becsüljék meg a gyerekeik intelligenciáját, és bár szinte mindenki okosabbnak tartotta a gyerekét az átlagnál, a fiúkat lényegesen intelligensebbnek ítélték, mint a lányokat. Nem nehéz észrevenni, mi a nagyon veszélyes ebben: hogy ezeket az elvárásokat a gyerekek is átveszik saját magukkal kapcsolatban, illetve önbeteljesítő jóslatként hatni is fog a teljesítményükre, a motiváltságukra.

A lányok elkedvetlenedhetnek, lemorzsolódhatnak vagy örökösen túlkompenzálnak. A fiúk meg – pláne, ha csoportokba verődnek, mint a politikusok – olyan döntéseket hozhatnak, amihez nem értenek eléggé (és ennek mások isszák meg a levét). Esetleg találnak egy vagy több kompetens, de bátortalan nőt, aki a háttérben elvégzi helyettük a munka érdemi részét. 

Szükségünk van illúziókra!

Persze ha megkérdezünk nőket, többségük „az átlag nőnél” vélhetően intelligensebbnek tartja magát; azokban a tulajdonságokban, képességekben pedig, amik fontosak a számára, jó eséllyel „az átlag férfinál” is. De miért ennyire elterjedt a Lake Wobegon-hatás? Létezik erre egy kognitív válasz: mivel saját magunkkal több a tapasztalatunk, többféle helyzetben szerzünk élményeket, kapunk visszajelzést, így differenciáltabban látjuk magunkat, míg a többi embernek kapásból hajlamosak vagyunk a középértéket tulajdonítani. Az is lehet, hogy nem a társadalom egészére, hanem a közvetlen környezetünkre vonatkoztatjuk „az átlag” fogalmát, és ez visz félre. Előfordulhat továbbá, hogy bizalmatlanok vagyunk másokkal szemben, így inkább rosszat feltételezünk róluk, és maximum pozitívan csalódunk majd bennük. 

De ami ennél is valószínűbbnek tűnik, az az, hogy a Lake Wobegon-hatás egy tágabb mintázatba illeszkedik. Shelley Taylor és Jonathon D. Brown pszichológusok voltak azok, akik az 1980-as évektől kezdve leírták a pozitív illúziók jelenségkörét. A valóság szisztematikus – mégis teljesen egészséges torzításait –, amellyel időnként szinte mindannyian élünk, és amelyek során úgy alakítjuk az önmagunkról, másokról és a világról alkotott elképzeléseinket, hogy jobban érezzük magunkat tőle. 

A pozitív illúzióknak alapvetően három területe van. Az első a túlzottan pozitív önértékelés, amelybe a Wobegon-hatás is tartozik. Itt egyébként az is érdekes, hogy az előnyös vonásainkat nemcsak hajlamosak vagyunk eltúlozni, hanem sokszor jellemzőbbnek is érezzük magunkra.

Az erősségeink különlegesek, a gyengeségeink meg általános emberi gyarlóságok.

Ehhez hasonlóan, a sikereinket hajlamosak vagyunk a saját kvalitásainknak, a kudarcainkat pedig a körülményeknek tulajdonítani (kivéve depresszióban, akkor sajnos képtelenek vagyunk a sikereinket az önértékelésünk növelésére fordítani, vagy egyáltalán elhinni, és nem a véletlen számlájára írni, hogy valamit elértünk). Pozitív illúzió a túlzott kontrollérzetünk, például hogy a legtöbben jobban félnek a repüléstől, mint az autós közlekedéstől, holott lényegesen több ember veszti életét az utakon. Ha pedig valami baj, baleset, tragédia, erőszak ér minket, akkor is rögtön az merül fel bennünk: mit rontottunk el?  

A harmadik illúzió az irreális optimizmus: előszeretettel érzékeljük a fejlődés narratívájában az időt, mely szerint a múltnál jobb a jelen, annál pedig jobb lesz a jövő. (Persze olyan is van, hogy pont a múlt szépül meg a nosztalgiázás során.) Bár a klímakatasztrófa ezt az illúziónkat eléggé megtépázta, azt máig sokan gondolják, hogy a különböző egészségkárosító viselkedéseik – például a dohányzás, az alkohol, a mozgásszegény életmód – rájuk nézve nem jelentenek akkora kockázatot, mint másokra nézve.  

Más esetekben is veszélyes lehet, gondolj a gyerekekre! 

A kutatásoknak két olyan területe van szerintem, ahol a Lake Wobegon-hatás kiemelten káros lehet. Az egyik – és ez az USA-ban különösen releváns –, hogy az emberek a fegyverhasználati képességeiket is túlbecsülik. Egy 2016-os vizsgálatban Emily Stark és Daniel Sachau azt találta, hogy az emberek többsége túlértékelte a biztonságtechnikai ismereteit, vagy azt, hogy vészhelyzetben, önvédelemre mennyire tudna használni egy fegyvert. Ez a torzítás erőteljesebben mutatkozott meg a férfiak, a konzervatív nézeteket vallók, illetve a fegyverpártiak körében. 

A másik nehéz terület, amire fontos figyelni, hogy a Lake Wobegon-hatás nemcsak saját magunkkal, hanem a kiterjesztett énünkkel, a családtagjainkkal, a szeretteinkkel, a saját csoportunkkal kapcsolatban is megjelenik. Egy 2019-es kutatásban például

azt az eredményt kapták, hogy heteró emberek a saját IQ-jukat átlagban 30 ponttal becsülték túl, a partnerükét pedig még ennél is többel: a nők a férfiakét 38-cal, a férfiak a nőkét 36-tal!

Amikor szerelmesek vagyunk, gyakran ránk száll a rózsaszín köd, és a másikat valami egészen csodálatosnak látjuk – alapvetően nincs is ezzel semmi baj, viszont a párkapcsolati erőszak jeleit lényeges mielőbb felismerni, azonosítani. 

Ugyanakkor a pozitív torzítás nemcsak a felnőttek közötti, hanem a szülő-gyerek kapcsolatokban is megjelenik. A szülők többsége intelligensebbnek, tehetségesebbnek tartja a gyerekét annál, mint amilyen valójában. Az, hogy valaki hisz benne, motiválóan is hathat a gyerekre, a másik oldalon viszont előfordulhat, hogy a szülő túlzó elvárásokkal sanyargatja őt, bagatellizálja a nehézségeit, halogatja a segítségkérést, vagy egyáltalán nem vesz igénybe támogatást, mert abba az illúzióba ringatja magát, hogy az ő gyerekével minden a legnagyobb rendben van.  

Ezt a csapdahelyzetet demonstrálta felkavaró módon egy 2012-es vizsgálat. Kristin Lagattuta és csapata 228 középosztálybeli, pszichésen egészséges négy–tizenegy év közötti gyereket, illetve mentális betegséggel szintén nem küzdő szüleiket vonta be a kutatásba. Azt nézték meg egyszerű mérőeszközök segítségével, hogy a gyerekek különböző skálákon hogyan értékelik a saját aggodalmaik, szorongásaik, valamint az optimizmusuk szintjét, és a szülők mit gondolnak a gyerekek ilyen típusú belső állapotainak mértékéről. Kiderült, hogy a gyerekek és a szülők értékelései jelentősen széttartanak: a szülők alulértékelik a gyerekek szorongását, és túlértékelik a gyerekek optimizmusát. Sőt, ami ennél is nyugtalanítóbb, hogy a szülők maguk is jellemezték a saját aggodalmaikat és optimizmusukat, ezek a válaszok viszont szorosabb összefüggést mutattak azokkal az értékelésekkel, amiket a gyerekeikkel kapcsolatban adtak.

Magyarán: még klinikai szempontból egészséges szülők számára is nehézséget okoz a saját és a gyerekük perspektívájának szétválasztása! 

Ez pedig nemcsak azért veszélyes, mert a szülő a legnagyobb jószándéka ellenére is érvénytelenítheti a gyereke érzelmeit, hanem azért is, mert kevésbé figyel fel arra, ha baj van, hiszen túlságosan rózsás képet fest a gyerekéről. Éppen ezért fontos, hogy beszélgessünk otthon az érzelmekről, és amikor a gyerek, fiatal hogylétéről érdeklődünk, igyekezzünk alaposabban körüljárni a témát. Segít például, ha megkérdezzük, tízes skálán milyen erősséggel érez valamit, milyen gyakran, milyen helyzetekben, hol jelenik meg ez az érzés a testében, stb. Ezáltal őt is támogathatjuk az érzelmei tudatosításában, ami a későbbi érzelemszabályozás egyik alapját adhatja.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Klaus Vedfelt

Milanovich Domi