Kurucz Adrienn: „Egy anya csak annyira boldog, mint a legszomorúbb gyereke?!”

–

Van az a jó hosszú lista, amit fejben állítgat magának össze egy életen át a nő: „Anyám ezt nem mondta soha” címmel. Miután gyereke születik az embernek, különösen sok új elemmel gazdagodik ez a lista: gyakorta kiszalad a szánkon egy döbbent „jéééé” vagy „óóóh” – esetleg „a francba”.

Persze nem arról van szó általában, hogy anyáink el akarták volna titkolni előlünk, milyen a felnőttlét, miféle kihívásokkal kell majd szembesülnünk. Még csak nem is a túlzott szemérem miatt hallgattak bizonyos dolgokról, vagy hogy ne ijesszenek ránk. Inkább az történt (és történik), hogy bizonyos érzéseket, tapasztalásokat piszok nehéz szavakba önteni, elmagyarázni valakinek, aki nem élt még át hasonló helyzetet. Persze azért nem lehetetlen. Jó példa erre a címbéli, szerintem frappáns idézet, miszerint „egy anya csak annyira boldog, mint a legszomorúbb gyereke.”

(Jééé, óóóh, és a francba…)

Hát igen, arra sem készítettek fel minket, hogy miután megszületik a gyerekünk, nemcsak a fizikai jóllétéért fogjuk felelősnek érezni magunkat, hanem azért is, hogyan érzi magát a világban, amelybe kilöktük őt magunkból. Amelynek árnyoldalát is jól ismertük, mégis szülők lettünk. 

A köldökzsinórt elvágták, a becsatornázás mégis halálunkig megmarad (ezt se mondta anyánk!), ki érti ezt… lehet-e, kell-e érteni egyáltalán?

Sír a bölcsödében, óvodában elváláskor?

Sírunk mi is a buszon.

Bántották az iskolában?

Vigasztaljuk. Bátorítjuk. Törjük a fejünket a megoldáson. Telefonálunk. Ha kell anyatigrisként védelmezzük. (Hogy a mi könnyünk is folyik mosogatás közben, azt senki sem látja.)

Csalódott? Meghallgatjuk. Átöleljük. Átbeszélgetjük a délutánt. Az estét. Az éjszakát. Programokat szervezünk, hogy eltereljük a figyelmét. A kedvenc ételét főzzük. Ha utálunk főzni, akkor is. Ha nincs étvágya épp, akkor is. Újra meg újra. Mantrázzuk, hogy szép. És okos. És kedves. És értékes. És jobb bánásmódot érdemel. És, és, és. És minden.

És megszakad a mi szívünk is közben, csak az nem látszik kívülről.

Ez most már mindig így lesz?

– kérdezte tőlem egy másik anya pár napja.

Most már mindig a gyerekeink hangulatától függ majd a mi hangulatunk?

Sosem leszünk már jól, ha a gyerekeink épp boldogtalanok?

A jókedvünk első számú feltétele mindig az lesz, hogy ők legalábbis rendben legyenek?

Szívás.

Vállat vontunk a másik anya a meg én, és összemosolyogtunk.

Ahogy egy másik anyával is tegnap, akinek a lányát épp elhagyta a szerelme. Nem bírom nézni, ahogy szenved, mesélte karikás szemmel. Úgy nézett ki, mintha őt hagyták volna el. Sőt. Rosszabbul.

Tegnap a buszon ültem reggel, és hallottam egy nőt sírni. Illetve először két férfit arról beszélgetni, hogy bementek dolgozni hajnalban a munkahelyükre (ahol takarítók voltak), de váratlanul létszámleépítés miatt kirúgták őket. A flegmaság mögött érződött a leplezett fájdalom, a megalázottság. A férfinak egyszer csak megcsörrent a mobilja: „anyám az” – mondta a barátjának. Felvette, és röviden, tettetett lazasággal, mintha semmi baj nem történt volna, elmesélte az anyjának szűkszavúan történteket. Közben idegesen nevetgélt, és biztosította a mamát, hogy már bizonyára holnap lesz másik állása, és azt is megemlítette, hogy mosolyogva távozott, ami biztosan nagyon fájt az őt kirúgó embernek.

Ezt kétszer is elismételte más-más szavakkal, de a lényeg ez volt: ő győzött végül is.

Nem hittem neki, gombóc lett a torkomban.

Az anyukája pedig – kihallatszott a telefonból – sírni kezdett.

A férfi mögöttem legalább negyvenéves volt. 

Szokták mondani, hogy az ember a szíve alatt hordja a gyerekét

Meg azt is, hogy attól a naptól fogva, hogy gyereked születik, megéled, hogy a testeden kívül dobog a szíved.

Szívek és közhelyek.

Próbálja a nyelv körül írni azt, amit nemigen lehet. Csak keringenek a szavak az érzések körül. Mint a gyerekek az anyák körül: nincs többé összeolvadás, csak apályt-dagályt mozgató holdak meg az ő bolygóik.  

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Martin Novak

Kurucz Adrienn