Saṃvega: a sokk, amikor rádöbbensz, hogy értelmesebb életet kellene élned

–

Az amerikai buddhista szerzetes, Thánisszaró Bhikkhu szerint a saṃvega „a sokk, a megdöbbenés és az elidegenedés nyomasztó érzése, amely a normális életmód szerinti élet hiábavalóságának és értelmetlenségének felismerésével jár; a saját önelégültségünk és ostobaságunk fenyegető érzése, amiért hagytuk magunkat vakon élni; és a szorongató-sürgető érzés, hogy megpróbáljunk kiutat találni az értelmetlen körforgásból”.

A Big Think szerzője, Jonny Thomson filozófus szintén az élet értelmetlensége felől közelíti meg a saṃvega kérdését. Azt írja, a buddhista kifejezés a világgal való egzisztenciális elégedetlenségre utal, arra az érzésre, hogy az élet értelmetlen, és valami lényegesről maradunk le. Cikkének egyik erőssége (másfelől meg a hátránya is), hogy egy sor különböző filozófiai-irodalmi koncepciót kapcsol össze a saṃvega fogalmán keresztül. „A saṃvega egy hegy, amelynek sok oldala van – hangsúlyozza. – Ott van, amikor Karl Marx a dolgozók munkájuk iránt érzett elidegenedéséről beszél. Ott van Friedrich Nietzsche dühödt tirádájában korunk társadalmi és erkölcsi normái ellen. Megtalálható Samuel Beckett drámájában, amelyben két férfi Godot-ra várva tétlenkedik és fecseg. Ott van Jean-Paul Sartre rosszhiszeműségről szóló gondolataiban, vagy Albert Camus művében, a Sziszüphosz mítoszában.”

A saṃvega arról szól, hogy többet akarunk. Az ember értelemkereső lény. Ha különféle ingerek nem rendeződnek mintázatokba, feszültnek, elégedetlennek, bosszúsnak érezzük magunkat. Rögtön alakzatokba, úgynevezett gestaltokba szervezzük a stimulusokat, hogy legyen valami értelmük.

Már egy kisgyerek firkáit látva is azt kérdezzük: mit rajzoltál? (Nem azt, hogy milyen érzés volt ceruzát használni.) És inkább rámondjuk, hogy kutya, nyuszi vagy felhő, mint hogy elfogadjuk annak, ami. Krikszkraksz. Semmi. Nem az a lényege, hogy valami legyen. 

Így vagyunk az információval, az élményekkel is. Szeretjük a történeteket, mert minden, amiből képesek vagyunk narratívát gyártani, kontrollálhatóbbá válik. És mi nem leszünk annyira kiszolgáltatottak. 

Szóval vágyunk arra, hogy a világnak, és benne az életünknek jelentése, sőt, jelentősége legyen. Közben viszont hajlamosak vagyunk belekényelmesedni a dolgainkba, a kapcsolatainkba. Heidegger ezt nevezte „létfeledésnek”, amikor a rutinjaink, a munkánk, a teendőink, a többé-kevésbé automatikus működésünk teszi ki a mindennapjainkat. Ebből a mókuskerékből ránt ki, ha jól értem, a saṃvega. 

De a helyzet az, hogy Jonny Thomson nem mond el mindent erről a fogalomról. Habosítja, puhítja, némileg feleslegesen. Mert a saṃvega középpontjában a halál áll. Lajos Brons filozófus a Journal of Buddhist Ethics című szaklapban például a következő definíciót javasolja: „A saṃvega (a) egy viszonylag rövid ideig tartó (inkább percekben, mint hosszabb időegységekben mérhető) mentális állapot, (b) amely sokkoló/agitáló és elnyelő hatású (azaz, olyan állapot, amely megzavarja és teljesen átveszi a tudatos elmét), (c) amely az egyén halandóságának valamilyen felismeréséhez kapcsolódik, és (d) amely vallási és/vagy erkölcsi szempontból motiváló.” 

A saṃvega szó szerint reszketést jelent, és ami a legérdekesebb, hogy Buddhagósza V. századi indiai buddhista tudós és író szerint a halálról való meditációval lehet előidézni: számos gyakorlatot is leír, amelyek a halál elkerülhetetlenségére, a végességre és a visszafordíthatatlanságra összpontosítanak.

Mindez azért izgalmas, mert a meditációknak ez a típusa – a közhiedelemmel ellentétben – nem a stressz csökkentésére, hanem a kiváltására irányul.

Léteznek tehát az első típusú, a koncentrációt fejlesztő, úgynevezett nyugalommeditációk, amelyek valójában a második, a belátás-meditációk kivitelezéséhez szükségesek. Hasonlóan ahhoz, mint hogy a traumaterápiák is mindig egy stabilizáló fázissal indulnak, amely során a személy megtanulja jobban kezelni az érzelmeit, hogy különböző eszközökkel felvértezve kezdhesse el a traumafeldolgozást, a nehéz kérdésekkel való szembesülést. 

A spiritualitás útja nem csak az örömről, a szeretetről és az elfogadásról szól. A spiritualitás útja, ahogy az önismereté is, sokszor kifejezetten kényelmetlen. Egyes pszichológusok, például Viktor Frankl, odáig mennek, hogy azt mondják, terápiás cél lehet „az ember szenvedőképességének helyreállítása”. Mert a szenvedés, amit sokszor azonnal megszüntetni igyekszünk, valójában felébreszthet minket a „metafizikai könnyelműségből” – idézi Kőváry Zoltán Viktor Franklt Bevezetés az egzisztenciális pszichológiába című könyvében –, és nyitottá tehet arra, hogy elgondolkodjunk azon, kik vagyunk, merre tartunk, és mi az, ami igazán számít nekünk.

Ilyenkor egyfajta rés keletkezik a hétköznapok szövetében, amelyen keresztül máshogy tekinthetünk az életünkre, ha bele merünk nézni, és nem kapjuk félre a fejünket. 

A szenvedés – csakúgy, mint a halállal való szembesülés, a harc vagy a bűn – határhelyzet a pszichiáterből lett filozófus, Karl Jaspers elméletében. Ezek olyan helyzetek, amelyek a létezésünk velejárói, és ha felismerjük, elsajátítjuk, megküzdjük őket, az hozzásegíthet minket ahhoz, hogy önazonosabbak legyünk. Olyan ez, mint amikor egy szakítás, haláleset, karrierváltás során a saját énünk egy részét is elveszítjük, és újra létre kell hoznunk önmagunkat, megtanulni kezdeni valamit a hiánnyal. És miközben ez egy rendkívül fájdalmas folyamat, van egy olyan mélysége, amiben benne van a fejlődés, a nagyívű változás lehetősége is. 

Nem véletlenül mondja Irvin D. Yalom, hogy „míg a halál fizikailag elpusztítja, a halál tudata megmenti az embert”. Ha emlékeztetjük magunkat az élet végességére – ez a saṃvega –, az egyfajta hajtóerő, hogy ne halogassunk tovább, hanem kezdjünk el az értékeinknek megfelelő, értelmes, cselekvő életet élni. Ne vegetáljunk, hanem váltsunk, törjünk ki a megszokásból, az élethazugságokból. De az összefüggés fordítva is igaz: aki úgy érzi, eltékozolta az idejét, nem bontakoztatta ki a benne rejlő lehetőségeket, nem úgy élte az életét, ahogy kellett volna, az általában jobban szorong a haláltól. 

De amit én még inkább megtanultam Yalomtól, az az, hogy a négy fő szorongásforrásunk – a haláltól, az elszigeteltségtől, a szabadságtól és felelősségvállalástól, a jelentésnélküliségtől való félelmünk – mennyire összefügg egymással, és milyen könnyen összekeverjük attól függően, hogy épp melyik a hangsúlyosabb bennünk.

Úgyhogy amikor értelmetlennek érzem az életemet, rögtön ellenőrzöm: nem lehet, hogy magányos vagyok?

Tudom például, hogy hajlamos vagyok túlzásba vinni a munkát, miközben elhanyagolom az emberi kapcsolataimat. Megint elrobotosodtam? Vagy azért érzek ürességet, mert a rutint, a biztonságot választottam a kreativitás helyett? Kapok elég szabadságot a munkahelyemen vagy az életem más területein, hogy önálló döntéseket hozhassak? Szinkronban van a mindennapi tevékenységem az értékeimmel, a prioritásaimmal? 

Szintén Viktor Frank mondja, hogy a „mi az élet értelme?” kérdés nem túl célravezető. Sokkal inkább úgy érdemes feltenni, hogy „mi az én életem értelme?”, hiszen a válaszok egyénfüggők és specifikusak. Ő egyébként az életcélok három fő területét jelöli meg: 1) az alkotást, hogy adunk valamit a világnak, nyomot hagyunk benne; 2) a találkozásainkat, az élményeinket, amelyek során mi kapunk valamit a világtól; 3) a szenvedést, hogy milyen magatartást tanúsítunk vele szemben, mennyire viseljük méltósággal. 

Yalom is több célt felsorol Egzisztenciális pszichoterápia című könyvében, ami a valláson, spiritualitáson túl is jelentést adhat az életünknek, legyen szó mások önzetlen segítéséről, az altruizmusról, a fontos ügyek melletti elköteleződésről, a kreativitásról, amely a főzésben, a kertészkedésben, a lakberendezésben vagy más mindennapi tevékenységekben is megnyilvánulhat, egészen az önmegvalósításig, a fejlődésre való törekvésig. 

Úgy tűnik, nem is az az igazán fontos, hogy mi az életcélunk, hanem az, hogy legyen, és konstruktív legyen.

Kutatások szerint ugyanis az, hogy jelentéstelinek tartjuk az életünket, összefügg a pszichés jóllétünkkel, csökkenti a depresszió, a függőségek, az öngyilkosság kockázatát, valamint pozitívan kapcsolódik a fizikai egészséghez és a várható élettartamhoz. Amikor tudatosítjuk azt, hogy mi ad értelmet az életüknek, az erősíti az önkontroll-funkcióikat, növeli a kitartásukat: nagyobb valószínűséggel járunk el mozogni, fogyasztunk tápláló ételeket, gyakorolunk mértékletességet, tehát vigyázunk magukra.  

Az is nagy segítség, ha a céljaink folyamatokra vonatkoznak, nem eredményekre, és belsőleg motiváltak, tehát egy-egy tevékenység önmagában is jutalmazó a számunkra. Az én munkámat, az újságírást nem is nagyon lehetne máshogy végezni, hiszen annyi mindentől függ, mi lesz egy-egy cikk sorsa, mennyi emberhez jut el, milyen reakciókat kap, képes-e hatni, stb. Szóval miközben örülök egy-egy visszajelzésnek, az én működésem magját az alkotja, hogy szeretek olvasni, tanulni, írni, mondatokat építgetni, szavakkal kirakózni. Ez ad biztonságot, stabilitást, ehhez tudok nyúlni, ha a szakmai életemben valami kizökkent, megvisel – minden más csak erre épül rá. 

És hát végül, amire Yalom nyomán rájöttem: hogy mindennek akkor van értelme, ha részt veszünk benne. Ahogy írja:

„az élet értelmének érzése a bevonódás mellékterméke”.

Erre az egyik legjobb példa a tánc. Ha távolról nézed, annyit látsz, hogy emberek hülyén rángatóznak. De ha benne vagy, akkor megszűnik az idő, és eggyé válsz a mozdulattal. Eszedbe sem jut filozofálgatni, csak élvezed, hogy élsz, miközben kapcsolódsz másokhoz és a saját érzelmeidhez.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Jorm Sangsorn

Milanovich Domi