–

Az anyaság, ahol élünk, már vagy ezer éve, először egygyerekes, szinte-még lányként, aztán kétgyerekes nőként, majd háromgyerekes asszonyként ölelt magába, hogy majd szennyes ruhák tengerében, hozzánk vágott duplók és szavak záporában, ételmaradékos edények végeláthatatlan áradatában éljük le életünk hátralévő éveit három-négy, örökké foltos, agyonhordott cicanadrágban, mely egyre szorosabban tapad kiszélesedett csípőnkre.

Az anyaság, ahol élünk, új szintre emeli a párkapcsolatunkat, már nem az a tét, hogy jól érezzük-e együtt magunkat, hanem hogy túléljük-e együtt ezt az egészet, amit elvileg közösen akartunk, de az egyikünk egy kicsit talán jobban. Vajon tudunk-e csapatjátékosként együttműködni, vagy csak passzolgatjuk egymásnak a feladatokat, mint egy félig leeresztett gumilabdát a gyereknek a betonudvaron, a beígért állatkerti látogatás helyett?

Az anyaság, ahol élünk azzal hiteget minket, hogy belejövünk, egyre rutinosabbak leszünk, de hamar kiderül, hogy minden gyerek más, ami bevált az egyiknél, nem megy a másiknál, aztán már az egyiknél se, minden szülésnél újra tanuljuk az anyaságot, amiben élünk, ő pedig azt ígéri, hogy idővel minden elmúlik, megoldódik, könnyebb lesz, és mi várunk összeszorított fogakkal, mire ő az arcunkba röhög: Kis gyerek, kis gond, nagy gyerek… hát nem tudtad?!

Az anyaság, ahol élünk…

…először egy pici garzonlakás üres hűtővel, aztán egy másfél szobás albérlet penészes falakkal, majd egy ideig külföld, új lehetőségek és új nehézségek otthona, végül visszaköltözés a gyerekkori kiindulópontra. Az anyaság, ahol élünk, kompromisszumokból és álmokból tapasztott vályogház.

Kölcsön a sógortól, CSOK az államtól, hitel a banktól. Önkéntes rabszolgaság.

Az anyaság, ahol élünk, ahova púderillatú elképzeléseinkkel beléptünk, nem mondta azt, hogy a kialvatlanság vastag, fekete karikákat rajzol a szemünk alá, hogy a mellgyulladás és az óránkénti szoptatás sebes bimbóval ennyire fáj, nem mondta a deréknyilallást, a szétnyílt hasizmot, az inkontinenciát, nem mondta az összes rohadtul felesleges beavatkozást, a megereszkedett bőrt, a hajhullást és a fogszuvasodást.

Az anyaság, ahol élünk halad a tudomány fejlődésével, már nem hagyjuk sírni a babát, a háromóránkénti etetést felváltja az igény szerint szoptatás, a babakocsit a szövött kendőben hordozás, a rácsos ágyat az együttalvás, és csodálkozunk, hogy ezzel bekerültünk az ősanyák kasztjába, pedig a legmodernebb ajánlásokat követjük, vitákba bonyolódunk a hiszti kezeléséről és az altatási módszerekről, miközben a vesénket is eladnánk néhány nyugodt óráért.

Az anyaság, ahol élünk összeszűkült szemmel figyeli minden mozdulatunkat, a hibáinkat rögtön szóvá teszi, vakító reflektorfénybe állít minket, és a közönséget ellenünk uszítja.

Miért nincs rajta zokni, miért van rajta sapka, miért nem vágod már le a haját, miért hurcibálod, nem kap levegőt, vigyázz, elesik, beüti a fejét!

Az anyaság, ahol élünk egyre kínosabb, mert még mindig otthon ülünk és nem csinálunk semmit a család életben tartásán kívül. Ezért állást keresünk, pénzt viszünk a házhoz, osztozunk az anyagi terheken, de nem osztozunk a láthatatlan munkában. Logisztika, bébiszitter, rohanás egyik szerepből a másikba, örök elmaradás, örök önmarcangolás. Versenyfutás önmagunkkal a mókuskerékben. 

Megjártam a poklot a szoptatással, mégsem bánom – Egy anya vallomása

WMN Life – 2023. október 6. – SzAE

Az anyaság, ahol élünk lassan egyre tágasabb, nem szorít már kést a torkunkhoz a sok elintéznivaló, a gyerekek egyre önállóbbak, nem akarják, hogy elkísérjük őket az iskolába, és nem kérnek már puszit, se esti mesét. Az anyaság, ahol élünk, már nem egy világtól elzárt sziget, inkább egy nyüzsgő város, ahol nagy az átmenő forgalom. Nem kell már minden közlekedőt kézen fognunk, de a teret mi tartjuk, a közlekedési szabályokat még mi írjuk.

Az anyaság, ahol élünk távolról kezd hasonlítani arra, amit a púderillatú álmainkban láttunk ezer évvel ezelőtt. Az anyaságot, ahol élünk, szép lassan visszafoglaljuk, berendezzük, belakjuk, és a nagyközönség orra előtt becsapva az ajtót, végre azt csinálunk a négy fal között, amit akarunk.

A szöveget Tar Sándor A gyár, ahol élünk címú írása inspirálta

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Jelena Stanojkovic

Héda Veronika