Ha „rossz evő”, ha válogatós, ha finnyás a gyerek: tippek, amelyek segíthetnek

–

Vannak jelek az étkezések kapcsán, amik szenzorosságra utalnak

Gyakran mondják, hogy ha a gyerek otthon nem eszik rendesen, az intézményben viszont igen, akkor valószínűleg a szülő nem teremt megfelelő kereteket az otthoni étkezéshez. De mi van, ha pont fordítva van? Könnyen lehet, hogy „szenzoros” (vagyis hivatalos nevén szenzoros integrációs zavarral küzd, amely egy neurológiai állapot: leegyszerűsítve az agy nehezebben fogad és reagál bizonyos ingerekre – a szerk.). Tehát például csak bizonyos ízű és állagú ételek „mennek át a szűrőn”, és az attól való legkisebb eltérés esetén azonnal elutasítás a válasz.

Jelzésértékű, ha például a szendvics összetevőit is szétválogatva, egymás után sorban eszi meg, ha a villára nem kerülhet egyszerre kétféle falat, és már ránézésre (szagra) tudja, ha valamit megkóstolni sem szeretne. Ha menet közben jön egy váratlan íz vagy állag (például egy darabka fűszer a levesben), akkor vége az étkezésnek. 

Ez az a gyerek, aki inkább éhen hal, majdhogynem szó szerint, mintsem bármi olyat tegyen a szájába, ami számára szokatlan.

Kiszámíthatóság és biztonság

Egy szenzoros kisgyerek számára a biztonságos környezet (érzelmileg főként) különösen fontos, ahogyan az is, hogy az étel, amit megeszik, ne tartogasson számára váratlan meglepetéseket.

Ízlelőbimbóik és érzékeik annyira élesek, hogy a legkisebb íz- vagy állagbeli eltérés számukra olyan, mintha te egy kellemes libamájpástétomos szendvicsbe harapva jönnél rá, hogy halpasztát kentek a kenyeredre, 

vagy a kedvenc csokoládédat bekapva hirtelen egy olajbogyót találnál a szádban a csoki helyett. Ezért van az, hogy előnyben részesítik az előre csomagolt „mindig ugyanolyan” ételeket: kekszeket, kukoricapelyheket, egyéb rágcsálnivalókat. A főtt ételeknél sem kell meglepődni azon, hogy kezdheted elölről az egész főzést, ha például a rizs kicsit keményebb, vagy a hasábburgonya kicsit szottyosabb. Nálunk sokáig a ropogós ételek vitték a prímet (nyers zöldség, kenyér, frissen sültek), a nem ropogósak közül pedig a darabkásak (mint tarhonya, rizs, kuszkusz, bulgur és hasonlók), de a legtöbb gyereknél előbb-utóbb kiderül, hogy mi az a néhány dolog, amivel mindig meg lehet etetni. 

Nem kell kétségbeesni, ha, mondjuk, eleinte csak három-négyféle ebéd válik be, és azok váltakoznak. 

A mindennapokban nagyon sok próbálgatást jelentett, hogy melyik az a kenyér, kifli, pizzakenyér, melyik az a gabonaféle, ami számára ehető. Nekünk kezdetben nagy segítségünkre voltak a félkész, frissen kisüthető előre csomagolt minibagettek, és a mélyhűtő is remek hely a kenyérfélék állagmegőrzésére (frissen betéve, tálalás előtt egy órával kiolvasztva).

Kisebb korban különösen fontos volt, de a mai napig számít nehezebb napokon, hogy valamilyen módon növelni tudjuk az érzelmi biztonságát: testközelséggel, ölbe véve vagy más módon számára bensőséges helyzetet teremtünk.

Elnevezések és a táplálás módja

Ahogy azt korábban említettem, a szenzoros gyerekek számára sokszor elképzelhetetlen, hogy a különféle állagú ételeket egymással keverjék. Ezért nem működőképes egy csomó fajta leves, egytálétel, vagy bármi, amiben többféle állagú és ízű összetevő keveredik, sőt még egy ártatlanul úszkáló fűszerdarabka is okozhat gondot. Sokat segítenek az olyan tálak, amelyek több részből állnak, de ha ilyen lehetőség nincs, akkor az is megoldja a problémát, ha a tányért osztjuk fel több részre, esetleg több tányérban tesszük ki az ételt (egyet a levestésztának, egyet a lének). Csak arra kell vigyázni, hogy ne érjenek a különféle ételek egymáshoz, mert jaj neked, ha a zöldség eláztatja a kenyeret, vagy átnedvesedik a rántott hús panírja, mert óvatlanul rátetted a köret tetejére.

Az első években gyakran rendeztem el az ételt úgy (és gyengébb napokon most is), hogy az valamilyen formát adjon ki: sült krumpliból házikó, szendvicsösszetevőkből arcforma, vagy bármilyen szabályos elrendezés, ami számára érdekes lehet. 

Van, hogy úgy jó, ha az adott ételből kis kockákat készítek (ilyen volt például a serpenyőben pirított kenyérkocka nagymamáink után szabadon), van, amikor az a nyerő, ha csíkokra vágom, máskor golyókat vagy korongokat formázok belőle. Összességében azt vettem észre, segít, ha adunk egy impulzust, amitől vonzó lesz az ennivaló. A katonáktól kezdve a fogpiszkálóra szúrt falaton át a nyársig minden sokkal élvezetesebb lehet, mintha csak úgy a tányéron lenne az étel, de még egy számára valamiért izgalmas evőeszköz is gyakran ösztönző.

Kell a marketing is

De nemcsak az elrendezés számított, hanem az is, amit én úgy hívok: kajamarketing. Nem mindegy, hogy nevezem azt, amit elé teszek: teljesen másképpen hangzik számára a bőségtál, mint a vacsora, a sajtkockák, mint a sajt, vagy a koktélfalatok sonkás kenyér helyett. Nálunk a zellerkrémleves egyszerűen fehér leves és a különféle nyers zöldségeket is másképp hívjuk: a nyers lila káposzta például lila saláta (mert a salátát szereti), a vajretek fehér karalábé (mert a karalábét szereti). Ugyanis itt sem az étellel van a baj, hanem a bizalmatlansággal aziránt, ha valamilyen ismeretlen dolgot kap, amit nem tud mihez kapcsolni.

Vannak olyan ételek is, amikben az összetevőket észrevétlenül el lehet rejteni (mákos süteményben a reszelt alma, kókuszgolyóban a lekvár, krémlevesben egy kis cukkini, tócsniban a reszelt zöldség), ezekkel is érdemes kísérletezni, de 

nálunk általános szabály lett, hogy az étkezés végén adom azt, amit még korábban nem evett, mert nagyon sokszor az egész evés félbeszakadt egy váratlan íz miatt.

Nem erőltetjük a kóstolást, de nem bízzuk rá, hogy ő találja ki, mit fog enni

Egy szenzoros gyereknek megkóstolni valamit felér egy akkora kalanddal, mintha te biztonsági öv nélkül ülnél fel a világ legvadabb hullámvasútjára. Ennek az az oka, hogy nemcsak az ízek és az állagok jelenthetnek nehézséget, hanem gyakran a szaglásuk is elképesztően jó, és már ez is nagyon meghatározza az ételekről alkotott képüket. Arra ösztönözzük, hogy szagolja meg, érintse meg, kerüljön az étellel valamilyen kapcsolatba. Ha kóstolásig „fajul” a dolog, akkor könnyebben rá lehet venni úgy, ha először nem kell egy egész falatot a szájába vennie, hanem csak belemártja a kisujját és óvatosan lenyalja, vagy először csak egy késhegynyit vesz a szájába. De sosem vagyunk erőszakosak, és sosem erőltetjük.

Ugyanakkor 

a játszmák elkerülése végett az is nagyon fontos, hogy ne egy folyamatos kérdezz-felelek legyen abból, hogy mit akar enni, vagy egyáltalán akar-e enni. 

A repertoárját ismerve csak annyit mondunk például: ma paradicsomleves lesz az ebéd, és palacsinta. Nem azt kérdezzük, hogy kér-e ebédet, hanem szólunk, hogy most ebédelni fogunk.

De tudom azt is, hogy vannak olyan gyerekek, akik szinte tényleg alig esznek valamit, és lehetnek olyan időszakok más gyerekek fejlődésében is, amikor nagyon kevés ételféleséget hajlandók megenni. Az ilyen időszakokban a legfontosabb, amire érdemes odafigyelni (és egyébként is), hogy minden ételcsoportból fogyasszon valamit a gyerek valamilyen formában (szénhidrát, gyümölcs-zöldség, fehérje, zsírok). 

A hangsúly az evés élményén legyen

Nemcsak a szenzoros, de az ebben nem érintett gyerekeknél is nagyon sokat számít hosszú távon, hogy milyen élményeket, érzéseket, információkat kapcsolnak az evéshez. Jó, ha a család minél gyakrabban együtt ül asztalhoz, és evés közben kellemes a hangulat, a gyerek megtapasztalja az együttlét örömét. Mindamellett ezek a rituálék pont az első években gyakran borulhatnak: kistesó születik és etetni/altatni/ringatni kell, az egyik szülő nincs otthon, mert még dolgozik, nehezen ébredt a gyerek, nem maradt elég idő a nyugodt reggelire, mert oda kell érni az intézménybe. Amikor rohanni kell, a nem evésnél sokkal jobb, ha a gyerek útközben a babakocsiban/autóban ülve, ne adj’ isten séta közben rágcsál el egy kiflit, kockákra felvagdosott pirítóst vagy egy kis kukoricapelyhet egy dobozból.

Nem mindegy, hogy a szülők mit és hogyan esznek. Az ideális az, ha időt szánnak az étkezésre, jóízűen, változatosan táplálkoznak, nem tévét nézve és telefont nyomkodva ülnek az asztalnál. Ez a gyerekre is hatni fog. És ilyen módon ráadásul rengeteg lehetőség nyílik arra, hogy szeretetteljesen kínáljuk őket, megmutassuk nekik, mit eszünk, megszagolhassák, megnézhessék. Meséljünk nekik arról, hogyan készült, ami az asztalon van, és hogy milyen finom! Ha van rá idő, akár etethetnek is minket.

Ugyanilyen hosszú távon bevésődő élmény a közös főzés-sütés (és az is, ha rendszeresen látnak minket ételt készíteni, vagy a hozzávalókból odaadunk nekik valamennyit, hogy ők is „főzzenek” vele), de ez rövid távon is gyakran csinál kedvet az evéshez: pogácsa, mézeskalács, vagy bármi, aminek az elkészítésében részt tud venni a gyerek. 

Amit maga készít, sokszor érdekesebb, közelebb áll hozzá, szívesen kóstolja meg, ráadásul a szenzoros integrációban és a finommotorika fejlesztésében is sokat segít.

Ahogy nőnek, úgy van szükségük egyre több határra és keretre mindenben: az evésben is

Egy naponta többször szopizó/cumisüvegből tápszert fogyasztó kétéves egészen máshogy eszik, mint egy hatéves. A táplálkozás egy szocializációs folyamat, tehát a (mondjuk úgy) kreatív megoldásoktól a kognitív készségek fejlődésével szépen fokozatosan haladunk a szokványos irányába. Ezt nem lehet máshogy csinálni, mint empátiával és türelemmel: minden szülő ismeri a gyerekét és általában el tudja dönteni, mikor van az, amikor a furfangos négy-öt éves gyerek már csak határt tologat, és mikor valóban fáradt vagy nagyon éhes, amikor segítségre van szüksége ahhoz, hogy enni tudjon. A két-három éves még nem képes egy órán át ülni az asztalnál, nem tragédia, ha engedményeket teszünk.

Szenzoros gyerekeknél azonban az is gyakran előfordul, hogy az ingereket nem jól dekódolja: például az éhséget. 

Nem szól, nem érzi, vagy nem is törődik vele, mert sokkal érdekesebb a játék, hogy elmehet valahova, a társaság, amelyikben van, vagy akármi más. De attól még kimerül, leesik a vércukra, elfárad, és ez idővel a viselkedésén, lobbanékonyságán is látszik. Ezért sokkal később (akár többévesen) jut el oda – és akkor sem feltétlenül következetesen –, hogy jelezze, ha éhes. 

Az ingerekre való fogékonyság eleinte segítség is lehet. Bár pszichológiai és dietetikai szempontból nem tökéletes megoldás, de a kisebbeknél az oldódásban segít a játékos hozzáállás. A kicsi gyerekek világában a varázslat is lehet valóság, képlékenyek a határok: az evés témaköréhez kapcsolódó szerepjáték tehát megkönnyítheti a bekapcsolódást az étkezésbe.

Például: én vagyok a futár, aki meghozta az ételt, vagy egy étteremben ülünk és én vagyok a pincér. (Ezt csak halkan mondom, de az asztalnál ücsörögve olyat is játszottunk már, hogy az egymás mellé négyesével elhelyezett hasábburgonyák sorházak voltak, és mindegyiknél valami más történt, az egyikhez ki kellett hívni a tűzoltókat, a másiknál a szemetet vitték el, a harmadikhoz a rendőrség jött, és így tovább, és amikorra végeztek, elfogyott a sültkrumpli-kupac.)

Szenzoros gyerekeknél sokszor segít a mesemondás, meseolvasás (apropó, ismeritek Berg Judit Meseleves című mesekönyvét?) vagy az éneklés. 

Előbb alakuljon ki a szokás, utána lehet finomítani

Nálunk nagyon fontossá vált a reggeli, mert ezzel alapozzuk meg azt, hogy kiegyensúlyozottan, és ne hangulatingadozásokkal, kimerültséggel kezdődjön a gyerek napja, még akkor is, ha ez eleinte iszonyatosan sok energiát igényel szülői részről.

Azoknál a gyerekeknél, akik egyáltalán nem akarnak enni, segít, ha az elején szétválasztjuk a mit eszik és a mikor eszik kérdést: tehát először legyen meg a szokás és a felkeléshez igazított belátható időn belül elfogyasztott normális mennyiségű étel, és ha kitartók vagyunk, ebből idővel igény is lesz. Kezdhetünk valamilyen számára kedves dologgal: kakaós/fahéjas cornflakes, édesebb (de lehetőleg alacsony cukortartalmú) péksüti vagy keksz, másoknak az abonett, puffasztott rizs, Korpovit keksz is beválik, de bármilyen „normális” kaja (ami nem kifejezetten édesség) jó, amíg kialakul a szokás, hogy rendesen reggelizik. Ha ez megvan, utána már könnyebb áttérni a konvencionális reggelikre.

Soha ne tekintsd személyes kudarcnak, amiért a gyereked nem akar enni!

Emlékszem, milyen volt megvilágosodni, hogy nem én tehetek arról, hogy a kislányom hónapokig nem akart semmilyen evőeszközt a szájába venni, amiért a napunkból több óra ment el arra, hogy szép lassan elnyammogjuk az adagokat, és amiért sokáig csak nagyon kevés opcióból válogathattunk. 

De ettől még sokszor nehéz.

Mégsem segít, ha dühöngünk, ha zsaroljuk, ha megvesztegetjük, ha feszültek vagyunk, ha kiabálunk, ha könyörgünk, ha a testvéréhez hasonlítgatjuk, vagy ha rendszeresen éhesen küldjük el az asztaltól. Fontos lépés elfogadni, hogy egy szenzoros gyerek szocializálása a jóízű evésre hosszú évekig tart, és hogy erre mindennap időt kell szánni.

A kisebbeknél az is számít, hogy ne ragadjunk be görcsösen helyzetekbe. Ha sehogy sem sikerül enni, próbáljuk meg fél órával később. A nagyobbaknál viszont a fix időpontok és napi rutin célravezetőbb. Rosszabb napokon nem tragédia, ha idővel felkínálunk egy másik opciót, vagy meleg ebéd helyett végül kenyeret eszik a gyerek zöldséggel és felvágottal. Az mindennél fontosabb, hogy tápanyagot rendszeres időközönként, három-négy óránként a szervezetébe juttassunk.

Van fény az alagút végén… valahol

Jó hír viszont, hogy ahogy nőnek gyerekek, és érnek a kognitív funkcióik, úgy egyre kevesebbszer kell ezeket a trükköket bevetni, de azért azt szem előtt kell tartani, hogy ez éveket jelent és nem heteket. (Én sem voltam könnyű eset, nem lehetett velem megetetni semmit, amit nem akartam, mert kiöklendeztem, és nagyjából harmincéves koromra jutottam el oda, hogy szinte mindent elfogyasztok.)

A lényeg az, hogy legyünk türelmesek magunkkal, a gyerekünkkel, és idővel ráérzünk, hogyan egyensúlyozzunk a vékony jégen. Legyen fontos az evés, de ne kerítsünk neki túl nagy feneket, legyünk kompromisszumkészek, mégis adjunk kereteket, próbálgassuk óvatosan feszegetni a határokat, de úgy, hogy ne váltsunk ki ellenállást.

Tuti recept nincs, időszakok, kísérletek vannak, és a lényeg, higgyetek nekem: előbb-utóbb minden gyerek enni fog valamit.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / skynesher

Kőrizs Kata