-

Talán már meséltem róla, milyen rettenetesen finnyás a kisebbik gyerekem. Persze nem akarok panaszkodni (amúgy de), hiszen nagyon sokat fejlődött az elmúlt évek során. Két éve nyáron ugyanis lejátszódott közöttünk az a beszélgetés, aminek az emlékétől még mindig vad őszülésbe kezdek.

- Mama, mi lesz ma az ebéd?

- Amit csak szeretnél, galambocskám, bármit főzhetek!

- Fújj, azt nem szeretem.

Mivel csodával határos módon mégsem csaptam ekkor agyon, a csemete érdeklődése az ételek iránt lassan (rohadt lassan), de biztosan (egész biztosan?) fejlődésnek indult. Ma már ott tartunk, hogy darabra pontosan öt fogás létezik, amit nyafogás és kifogás nélkül szívesen elfogyaszt.

Ezzel párhuzamosan azonban én pontosan ettől az öt ételtől kezdek idegesen tikkelni. Szent meggyőződésem, hogy van egy fix mennyiségű bolognai spagetti, amit az embernek az élete során meg kell főznie... vagy pláne ennie, és én ebből már így is triplán túlteljesítettem. De nincs menekvés a bolognai spagetti ördögi köréből, ha hetente legalább egyszer nem azt főzök a kis krampusznak, azonnal lázadás tör ki, és megszakad a tér-idő kontinuum.

Így érkeztem el arra a pontra szombaton, hogy álltam a konyhában, előttem a hentestől frissen beszerzett darált hússal meg a két doboz olasz paradicsommal, és úgy éreztem magam, mint a Hamlet színésze, akinek 987-jére kellene kimennie a deszkákra hosszan lamentálni, de ő ezúttal végre valami mást szeretne. Dalra fakadni, szteppelni, szerelmetes ódákat zengeni, bármit, csak ne már megint azt az uncsi Lenni vagy nem lennit, amitől most fogja azonnal ledobni a haját... és elgurítani azt a nyamvadt koponyát a francba.

Éreztem, hogy kész, ennyi volt, én soha a bánatos életben nem leszek többé képes azt a szaros bolognait megfőzni! Ha egy feldühödött oviscsoport kismotorjai elé vetnek, akkor sem!

Szép dolog a rabiga vakmerő levetése, de akkor mégis, mi a frászt csináljak?! A bolognai okozta akut idegösszeroppanásom pedig nem is jöhetett volna rosszabbkor, ugyanis a finnyaminnya gyerekem három haverját is vendégségbe vártuk ebédre.

Elsőként a paradicsomoknak ugrottam neki. Mint artista a félelmetes halálugrás előtt, reszkető kezekkel a sercegő hagymákra dobtam a két konzerv tartalmát, és gyorsan felengedtem vízzel. Innen már nincs visszaút, a bolognai fő alkotórészéből húsz perc elteltével voilá!, paradicsomleves született.

A darált húst sóval, borssal megfuttattam olajon, és amikor már szép barna lett, majd biztató illatokat kezdett árasztani, hozzányomtam három gerezd fokhagymát. A hűtő fiókjából előhalásztam egy doboz búsan gubbasztó gombát. A megmosott, félbevágott gombafejeket aztán aljas módon ledaráltam, hogy a kiskölöknek esélye se legyen gyanakodva kiturkálni az ételből. (Közben ördögi kacajt hallattam, ofkorsz.)

Elővettem egy kerek jénai tálat, kiolajoztam, majd leterítettem az aljába két réteslapot félbevágva és keresztbe, hogy szép vastagon, mindenütt fedjen. Nem baj, ha túllógnak az edény szélén, azokat a részeket majd tüchtig módon ráhajtom az egész cumóra.

A réteslapokra terítettem a (((titkosgombás!))) darált hús felét, erre jött még két réteg réteslap, mint tiszta lepedő a nászi ágyra. Rá a hús második fele, majd a tetejére még két lap. A végén szépen ráillesztgettem a kilógó részeket, lekentem olíva olajjal, komolyan mondom, fél óra sütés után egészen pofás lett.

Volt otthon egy csokor medvehagyma is, azt beleturmixoltam egy doboz tejfölbe, ez lett a szósz.

Mire kész lettem, ebédhez harangoztak, szivárogtak is elő a lakás minden pontjáról a leesett vércukrú gyerekek.

- Ez. Meg. Mi?! – érdeklődött gyanakodva az én szívem csücske, de hál’ istennek nagyon nem mert arcoskodni, mert ott voltak a haverok. A szemében azért ott csillogott a fenyegetés, hogy ha nem találja elég finomnak, akkor amint kettesben maradunk, lesz nemulass, rapli, hiszti... meg seggeknek földhöz verése!

- Ez, édeském, burekasz. Azaz bolognai spagetti izé, na, újragondolva – rebegtem elhaló hangon, de közben láttam ám, hogy a másik három gyerek milyen élvezettel tömi magába a falatokat. A legmohóbb pedig az első darab bekebelezése után már nyúlt is a következőért, pazarul meglocsolva a zöld tejföllel. Az előevők lelkesedése az én kölykömre is átragadt, ezzel pedig (dobpergést kérek) hatra(!) növekedett azon az ételeknek száma, amit hajlandó megenni.

„Enni vagy nem enni: az itt a kérdés.

Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri

Balsorsa minden nyűgét s nyilait;

Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,

S fegyvert ragadva véget vet neki?”

hamlet

– Hallgass te is Hamletre, hagyd a csudába azt az uncsi bolognait, és süss helyette bureket!

 

Fiala Borcsa

Hamlet gif forrása: Tumblr