Mi lesz velünk az új tanévben? – múlnak a napok, nő a feszültség
Az előző, forrongós tanév végén nem lehetett fellélegezni. A nyári szünet közepén életbe lépő státusztörvény következményeit még felmérni sem tudjuk, sok minden – hány (jó) tanár maradt, hány pedagógus hiányzik a rendszerből, hogyan oldják meg az iskolák a kialakult helyzetet… és hogyan hat mindez a gyerekekre – csak szeptemberben derül majd ki. És, ahogy ketyeg az óra, egyre több szülőben nő a szorongásszint. Gyerekjogász szerzőnk lánya épp a mostani káosz előtt érettségizett. Szülőként megkönnyebbült, hogy túl vannak a magyar közoktatáson, szakemberként viszont ugyanúgy szívén viseli a diákok sorsát, mint eddig. Sőt, a 2023–2024-es tanévben talán minden eddiginél jobban. Dr. Gyurkó Szilvia írása.
–
Sajnos hála istennek: tanévkezdés a pálya széléről
Már nem jár iskolába a gyerekem, de még működnek a régi reflexek. Rákattintok a cikkekre, amelyek arról szólnak, hogy mennyibe fog kerülni az iskolakezdés. Rajta maradtam iskolai levelezőlistákon, ahonnan megtudom a tanév rendjét (is), és zsigerileg érzem az augusztusi gyászt, hogy vége a nyárnak és a pihenésnek. Szóval, lélekben még suliba járó gyerek anyja vagyok, miközben minden egyes hírnél hálát adok az égnek, hogy már csak így.
Nem kell azon aggódnom, hogy melyik tanár ment el és melyik maradt, büntibe rakja-e a tankerület a sulit, bírja-e még az igazgató, miért fognak majd plusz pénzeket elkérni és mennyit, és úgy egyáltalán, milyen lelkiállapotban fogunk megérkezni szeptember 1-jéhez.
Egy önző dög vagyok. Igen. Megkönnyebbültem, amikor a gyerekkel együtt én is a hátam mögött hagyhattam a köznevelés rendszerét.
Most erőt gyűjtök, hogy bírjam, ha majd az unokák jönnek képbe. Meg persze mély együttérzéssel és szeretettel követem azokat, akik még ott bolyongnak az oktatási rendszerben. Nem ringatnám magamat abba a hitbe, hogy mint Dantét Vergilius, a pokol bugyrain keresztül, úgy tudnám segíteni őket abban a világban, aminek kapuja fölé sok esetben teljes joggal van odaírva: ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. De azért vannak gondolataim. Például arról, hogy mit mondanék a gyerekemnek, hogyan készíteném fel magamat a tanévre, ha még benne lennénk mi is.
Szülő-gyerek szövetség
Először is biztosítanám arról, hogy nekem az ő jólléte a legfontosabb. Arra kérném, hogy mondja el, ami az iskola kapcsán aggasztja, amitől fél, ami miatt bizonytalannak érzi magát.
Szövetkeznék a gyerekemmel arra, hogy mindig meghallgatom a panaszait, és komolyan veszem őket.
Akkor is, ha adott esetben nem tudok mást kezdeni a helyzettel, mint hogy megerősítem őt abban, hogy jogosak az érzései, sajnálom, ami történik, együttérzek vele. Arra is tennék ígéretet, hogy ha viszont úgy látom, hogy van esély egy rossz helyzet megváltoztatásra, akkor azért mindent meg fogok tenni.
Azért, hogy ezt az ígéretemet tartani tudjam, elolvasnám az iskola összes olyan hivatalos dokumentumát (szervezeti és működési szabályzat, pedagógiai program stb.), amiben leírják, hogy milyen jogaim vannak szülőként. Kiművelném magamat a lehetőségeim kapcsán, hogy ha kell, felkészült és tudatos szülőként képviselhessem a gyerek érdekeit.
Mivel tudom, hogy együtt, közösségben sokkal erősebbek vagyunk, mint egyedül, ezért tennék abba energiát, hogy megismerjem a többi szülőt, a tanárokat és az iskolaközösséget. Fontosnak érezném, hogy saját benyomásaim, élményeim és tapasztalataim legyenek arról, hogy mennek a dolgok az iskolában, hogyan kapcsolódnak egymáshoz az emberek, valójában milyen értékeket képviselnek és milyen elképzeléseik vannak az iskolával, a tanítással, a gyerekekkel kapcsolatban.
Bántalmazás: zéró tolerancia
Azt is elmondanám a gyerekemnek, hogy ha őt bántják, ha valaki szavakkal, érzelmileg, fizikailag vagy bármilyen más módon erőszakot követ el ellene, vagy egy másik gyerek, esetleg felnőtt ellen, az soha nincs rendben.
Semmilyen körülmény, helyzet, vagy hatalom nem adhat felmentést vagy igazolást a bántalmazásra. Végiggondolnám a gyerekkel együtt, hogy mit tehet, ha ilyet tapasztal. Felkészíteném a lehetőségeire, és megerősíteném őt abban, hogy egy bántalmazáshelyzetben segítséget kérni nem számít árulkodásnak. Magamat pedig felkészíteném arra, hogy képes legyek nap nap után jól megfogalmazni azt a kérdést, hogy „Mi volt a suliban?”. Azért, hogy valódi választ kapjak rá. Olyat, amiben benne van a gyerekem öröme, boldogsága, iskolában töltött könnyed és vidám pillanatai, de amiben esély van arra, hogy arról is őszintén beszél, ami fájdalommal, félelemmel vagy szorongással tölti el.
Először gyerek, utána diák
Odafigyelnék arra, hogy ha a gyerek rákérdez, ha ez foglalkoztatja, akkor életkorának, érdeklődésének és belátási képességének megfelelő nyelven beszélgessek vele az oktatási rendszerrel kapcsolatos közéleti eseményekről, témákról. Fontosnak érezném, hogy kíváncsi legyek a gyerekem véleményére, támogassam őt abban, hogy saját álláspontot fogalmazzon meg, és segíteném a saját hangja megtalálását. Akkor is, ha az ő véleménye adott esetben nem egyezik az enyémmel. Figyelnék arra, hogy ha aktívan részt akar venni helyi vagy országos kezdeményezésekben, akkor azt biztonságosan és felkészülten tehesse meg. Ahogy arra is figyelnék, hogy ha neki úgy komfortos, hogy nem vesz részt semmiben, akkor azzal is jól tudjon lenni. Ne akarjon megfelelni senki vélt vagy valós elvárásainak. Az enyémeknek sem.
Megígérném magamnak és a gyereknek, hogy odafigyelek a „munka–magánélet” egyensúlyra nála is, és nálam is. Megígérném, hogy a wifi-, a nethasználat, a telefonozás kapcsán a család közösen alkot szabályokat, amiket mind betartunk.
Sosem felejteném el, hogy ő elsősorban gyerek, és csak másodsorban diák.
Minden olyan jogát, ami a játékhoz, pihenéshez, szabadidőhöz, a barátaival való találkozáshoz, egészséghez kapcsolódik akkor is figyelembe veszem, ha ez azt jelenti, hogy az iskola háttérbe szorul.
Miért van az iskola?
Megfogadnám, hogy a tanév minden egyes napján emlékezni fogok arra, hogy az oktatás célja nem az érdemjegy, hanem a tudás megszerzése. Hogy olyan nincs, hogy valaki jó tanár (mert rendesen leadja a tananyagot), de rossz pedagógus (mert például megalázza a gyerekeket). Emberekre és közösségekre fogunk visszaemlékezni, ha felnőttként az iskolás éveinkre gondolunk.
Fogalmunk se lesz, hányast kaptunk a kovalens kötéses dolgozatra, de az meg fog maradni, hogy a kémiatanár mindig szánt öt percet arra, hogy megtudja, hogy van az osztály. Ennek szellemében fogok reagálni, ha a tanárairól mesél.
Végül pedig emlékeztetném magamat arra, hogy a gyerekem számára akkor is fontos, hogy viselkedem, és mit teszek (vagy nem teszek), ha éppen abban az életkorban van, hogy lázad ellenem. Szülőként az a dolgom, hogy a magam részéről mindent megtegyek azért, hogy ne a „túlélés” jegyében töltsön a gyerek nyolc-tizenkét évet az iskolapadban.
Felelős vagyok azért, hogy a gyerekem biztonságban legyen, értse, mi zajlik körülötte, támogatást kapjon az érzései megértéséhez, és az események feldolgozásához.
Ezekre szerződnék 2023. szeptember 1-jén. Mert nem tudjuk, hogy mi jön még, hogyan fog telni az év, de a gyerekünket ismerjük, és a saját működésünkért felelősséget tudunk (és felelősséget is kell) vállalnunk.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Dusan Stankovic