Gyereknevelési konfliktusok a szülőtársak között – mit lehet tenni?
Elvárhatjuk a másiktól, hogy a mi szabályainkat kövesse?
Amikor egy pár kisbabát vár, általában igyekeznek mindent megtudni a terhességről, aztán az újszülött- és csecsemőkori szükségletekről, de a tervezési fázisban kevesen jutnak el az altatási problémákig, a dackorszakbeli határhúzás témájáig vagy a még későbbi nevelési kérdésekig. Pedig a gyerekek már egész kicsi korban elkezdik nyomogatni a lelki „gombjainkat” (időnként bizony túlzott lelkesedéssel is), és a legtöbb szülőpárnál nem ugyanazok a gombok érzékenyek, így aztán nem ugyanazokat a reakciókat indítják be – és máris kész a nevelési konfliktus. Mi van akkor, ha alapvető kérdésekben is ellentét alakul ki? Tóth Flóra kérdezte erről Palágyi Kata tanácsadó szakpszichológust, aki nem mellékesen háromgyerekes anya.
–
A még meg nem született gyerekeket a legkönnyebb „nevelni”, vagy mégsem?
Abból a szempontból szerencsésnek érzem magam, hogy amikor a gyerekeim születtek, még nem volt 250 tematikus Facebook-csoport, ahol elképesztő indulatok feszülnek egymásnak a trigger témák (szülés, szoptatás, hordozás) kapcsán. Ma már ez másképp van, ami talán abból a szempontból jó, hogy diskurzusindító lehet a szülők között. Palágyi Kata azt mondja, igenis érdemes beszélni az úgynevezett nevelési elveinkről, még akkor is, ha aztán a szülőség később át-, felül-, körbe-körbe, és talán alul is írja őket: „Ideális esetben még a gyerekvállalás előtt kiderül, hogy a szülőpár milyen nevelési elvekkel vág bele a családalapításba. De a gyakorlatban sokszor még akkor sem történik ez meg, amikor már konfliktus alakul ki a nevelési kérdések kapcsán.
Előfordulhat, hogy úgy tűnik, alapvető különbség van az értékrendek között, pedig valójában csak arról van szó, hogy a szülők ahelyett, hogy a saját szükségleteiket megfogalmaznák, elvi érveléssel próbálják egymást meggyőzni, ami nagyon félre tudja vinni a dolgokat.
És persze az is előfordul, hogy az új életszakaszok hoznak különbséget. Lehet, hogy egy csecsemő vagy egy óvodás nevelésében még teljesen egyetért a pár, de iskoláskorban már teljesen mást gondolnak fontosnak” – emeli ki a pszichológus.
Ezért én már itt az elején behozom a szerencsefaktort: szerintem nagyon sok múlik ezen a szülők közötti egyetértés tekintetében. Persze, lehet és mindenképpen kell is dolgozni az ellentéteken, de azért nem mindegy, hogy csak Gellért-hegynyi (ami valójában domb) vagy Himalája méretű a véleménykülönbség.
Hogy pontosan mit érdemes átvenni a szülővé válás előtt, arról Palágyi Kata összeállított egy hosszabb kérdéssort, én ezeket emelném ki:
- Mik a legfontosabb értékek számotokra, amit szeretnétek átadni a gyerekeknek?
- Melyik életkorban mennyire fontos és hogyan szeretnétek határt szabni, kontrollálni, támogatni, bátorítani, gondoskodni, tanítani őket?
- Milyen gyereknevelési eszközöket szeretnétek alkalmazni, és mik azok, amiket semmiképpen?
- A saját szüleitek szülői viselkedésében mik azok a dolgok, amiket jónak tartotok, és ti magatok is szeretnétek hasonlóan csinálni szülőként?
- És mik a saját szüleitek szülői viselkedésében, amiket rossznak tartotok, és ti magatok másképp szeretnétek csinálni?
-
Hogyan tervezitek megosztani a gyerekkel kapcsolatos feladatokat és a házimunkát a gyerek születése után? És hogyan akkor, amikor már újra mindketten dolgoztok?
- Ha családi szabályokat kellene megfogalmaznotok, ami a család minden tagjára (felnőttre és gyerekre is) vonatkozik, mik lennének azok?
Ezeket a legtöbben egy bennünk (vagy a társunkban) növekvő kis magzat kapcsán egyáltalán nem tudatosítjuk és gondoljuk át, pedig szerintem már az is sokat segítene a későbbi életünkben bekövetkező változások menedzselésében, ha ezt egyedül megtennénk – hát még ha együtt beszéljük át!
Szépek az elvek, de aztán jön a hús-vér gyerek, az elvek meg… khm… mennek
És ez teljes mértékben így van rendjén. Legyen szó együtt alvásról, kisbabanyugtatási módszerekről, amelyeket tutira nem fogunk kipróbálni (cumi, például) vagy arról, hogy mi magunk mennyire ragaszkodunk a saját szabályainkhoz – sok triggerpont vár ránk már az első évben is (meg az összes többiben aztán).
Palágyi Kata ezt mondja erről:
„Egészen biztosan felülírja a valóság az elképzeléseinket. A gyerekek is különbözők, nem feltétlenül működnek ugyanazok a nevelési eszközök az egyik vagy a másik gyereknél, tehát nem az a fontos, hogy legyen ezekről egy kőbe vésett megegyezés, inkább az, hogy alapvetően mit gondolunk a szülő feladatának, a nevelési céljának.
Jó, ha ismerjük egymás motivációit és félelmeit is.”
Sokkal könnyebb aztán rugalmasnak lenni, ha van egy kimondott, átgondolt koncepció, amelyhez képest rugalmasak leszünk. Eleinte persze az ember nem lát előre, hogy milyen kérdések, megoldandó feladatok várnak rá, így a várandósság nyugis tervezgetését sok esetben a káosz uralása (vagy nem mindig uralása) váltja fel. De aztán, ahogy egy-egy korszakba jobban belerázódunk, elkezdjük látni a következőt – a hozzátáplálást, a dackorszakot, aztán pikk-pakk ott tartunk, hogy óvodaválasztás (ami már valóban nagyobb jelentőségű döntés annál, mint hogy almát vagy barackot adjunk először, még ha azt akkor nagyon fontosnak érezzük is).
Az anyáknak több eszközük van általában
Nekem az a tapasztalatom, hogy az apák közül többen ragaszkodnak a saját gyerekkorukban megtapasztalt, a mainál jóval kevésbé gyerekközpontú elképzelésekhez, míg az anyák empatikusabbak és nem mellesleg tájékozottabbak az aktuális elvekben. Szerintem mindkettőben fontos szerepe van annak, hogy a legtöbb családban (kis részben biológiai, nagyobb részben társadalmi örökségi, esetleg pénzügyi okból) teljesen alap, hogy szinte kizárólag az anyák „maradnak otthon” a gyerekekkel az elérhető teljes hároméves időszakban. A szakpszichológus azt mondja, nem is biztos, hogy elvi okokból képviselik az apák a szigorúbb nevelési elveket:
„Azt látom, hogy az anyák (talán azért, mert kezdetben teljes állásban anyák) sokkal tudatosabbak abban, hogy tanuljanak, fejlődjenek az eszközeiket tekintve. Én sok olyan apával találkozom, aki nem ragaszkodna a tekintélyelvű módszerekhez, de végül mégis ott köt ki, mert nincs más eszköze, és bekapcsol az a minta, amit gyerekként látott.
Fontos megkülönböztetni, hogy ahogy a másik viselkedik, az a szándéka vagy a képessége miatt van. Ha mindketten ugyanazt akarjuk, de a másiknak nem megy olyan jól, bizonyos helyzetekben a rossz minták jönnek elő, akkor a gyerekek érdekeinek figyelembevétele mellett a párunkkal is fontos lenne együttérezni, támogatni, segíteni őt, hogy olyan szülő legyen, amilyen lenni szeretne.”
Ez persze minden érintett részéről energiaigényes, de talán ma már a legtöbb apa is tisztában van vele, hogy ezek nagyon is megtérülő energiabefektetések. Én azt látom, hogy az apai szerepkör tekintetében szuper változások indultak el, még akkor is, ha az apáknak sok régi, társadalmi beidegződéssel is meg kell küzdeniük a saját gyerekkori mintáik mellett.
Ha jó szülő szeretnél lenni, dolgozd fel először a saját gyerekkorod
Nagyon fontos téma a nevelési kérdéseknél: a saját gyerekkorunk, a mintáink, amit a szülőségbe hozunk – akár akarjuk, pártoljuk, követjük őket, akár nem –, sok mindent meghatároznak. Ezekkel Palágyi Kata szerint is kell kezdenünk valamit:
„A gyerek nagyon éles tükör. Ha addig el lehetett is lavírozni a feldolgozatlan gyerekkori sebekkel, kisgyerek mellett ezek nagyon erősen felszínre kerülnek. Ezeknek a feldolgozására időt és energiát szánni kisgyerek mellett nem önzés.
Ha a szülő jobban lesz, kiegyensúlyozottabb, abból a gyerek is profitál. Azt szokták mondani, hogy a pszichológusok mindig a szülőket hibáztatják. Ez így nem teljesen igaz, de az biztos, hogy szülőként azzal teszek a legtöbbet a gyerekemért, ha saját magamon dolgozom. Ez nem csak komoly traumák feldolgozását jelenti. Ha elakadok a gyereknevelésben én is mindig arra nézek rá először, hogy hol vagyok a történetben én, mi az én részem a helyzetből. Ebből máris látom általában, hogy hol tudok hatni, hol tudok valamit másképp csinálni. Ez nem feltétlenül jelenti, hogy eddig rosszul csináltam, lehet, hogy csak változtak a dolgok.”
A nagyobb gyerekek már a közös szülői „pajzs” réseit is felfedezik
Amikor a „szülői egység” (ami elég törékeny dolog, ahogy az eddigiek alapján láthatjátok) arról dönt, hogy egy kisgyerek mennyi idősen kaphat allergéneket, milyen esti rutin után feküdjön le, és mikor vigyázzanak rá a nagyszülők, még kevésbé van jelen egy később felbukkanó, nagyon is szülő-összeugrasztó tényező: a gyerek szándéka. Elképesztően hamar megtanulják, hogy ki az engedékenyebb, és onnantól apától kérnek extra csokit, anyától meg extra esti mesét.
Ezekben a helyzetekben talán nem akkora baj, hogy kiismerte a különbözőségeket, de nálunk például már nagyobb óvodáskorban megjelent az „apa megengedte, hogy…” [és itt nyilván valami olyanra utal, amit én tuti nem engednék meg, majd hamar kiderül, hogy az apai úgynevezett megengedés a »majd megbeszéljük« szófordulattal történt]. Néhány ilyen eset pedig magával hozza, hogy mindig csekkolni kell, mi is a sztori mögötte, tényleg megengedte-e az este tízes sütievést a szülőtárs, mert megőrült, vagy mi a franc. Először én is sokkolva (és nagyon nem kedvesen) kérdeztem a férjemet, hogy mégis mi ütött belé, aztán kiderült, hogy semmi, csak élelmes a gyerek.
A szakértő szerint ezért is kell tisztázni a fő szabályokat: „Fontos, hogy az alapvető szabályok ugyanazok legyenek, és ne írjuk felül a másikat. Ez mindenkinek kiszámíthatóságot és biztonságot ad, és nem nyit utat a játszmáknak. Ezzel együtt két ember sosem lesz egyforma, és ez nem is baj. Minél nagyobb egy gyerek, annál jobban érti, hogy birkózni például apával lehet, játszótérre meg anya visz szívesebben.
Mert nemcsak szabályok vannak, hanem egyéni szükségletek, preferenciák is. Természetes, ha a gyerek megtapasztalja, hogy a szülők más tevékenységekben vesznek részt szívesen, vagy másban jók.” De szabály csak az lehet, amiről előtte volt párbeszéd – akár a gyerek bevonásával: „Nagyon hasznos a tudatos egyeztetés a szabályokról, mert ahogy nőnek, ebbe a gyerekeket is be lehet vonni. Az »egy csapat« nem azt jelenti, hogy én megmondom, mi a szabály és a másikon számonkérem, hogy tartassa be. Ez például
gyakori konfliktus forrása, hogy nincs egyeztetés, de elvárom, hogy a másik kövesse az én szabályaimat.”
A szülőknek is vannak ám szükségleteik!
Palágyi Kata azt mondja, hogy ha a szülőpár között nevelési ellentét feszül, és nincs szándék a kompromisszumra, az nemcsak a családi életre, de a párkapcsolatra is negatív hatással van, ráadásul a gyereket is arra szocializálja, hogy kijátssza a szabályokat (és a szülőket).
„A legnagyobb gubancok – én úgy látom – abból fakadnak, hogy a szülők a gyerekről, a gyerek érdekéről beszélnek akkor is, amikor a saját szükségleteik fontosak lennének. Sajnos tabusítva van, hogy a szülőnek is lehet szükséglete, ezért sokszor még egymásnak is ideológiát kell gyártani abból, ami valójában nem ideológiai kérdés.”
Én még azt a nagyon fontos gyakorlati tapasztalatot is hozzá tenném ehhez, hogy mindig a fáradtabb szülő a kompromisszumkészebb, ezáltal az engedékenyebb („mindegy, csak haladjunk”), és ezt a gyerekek valami titkos ösztönnel megérzik (mint a kutyák a félelmet), és a necces kívánságokat nála próbálják meg elérni. Szerintem ilyenkor ér megkérni a másikat, hogy ha jelen van, akkor neveljen kicsit ő, mert mi nem vagyunk abban a mentális állapotban. Még a legcsodásabb, legfelkészültebb szülő sincs mindig a helyzet magaslatán – de szerencsére ez nem is elvárás, legfeljebb önmaga részéről saját maga iránt.
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Halfpoint