Nagyon szerencsésnek éreztem magam a várandósságom alatt, mert tudtam: a kisfiamnak négynél is több nagyszülője lesz, akik lelkesen várták az érkezését. (Az én szüleim még gyerekkoromban elváltak, de mindkettőjüknek évtizedek óta új párja van.) A gyerekünk születése előtt mi is csak néhány különleges alkalommal találkoztunk egymás szüleivel, őket pedig az esküvőnk előtt mutattuk be egymásnak, ami olyan volt, amilyennek lennie kellett: feszengős. Így leginkább mi vittük a szót, és a lagziról meséltünk.

Jóban vagyunk a szüleinkkel, de azért mielőtt gyerekünk született, általában kéthetente egyszer látogattuk őket, és néhány naponta beszéltünk velük telefonon. Mi is természetesnek vettük, hogy a fiunk születése után szorosabbra fűződnek ezek a kapcsolatok, és eleinte minden jól is ment, a nagyszülők rengeteget segítettek.

De aztán valami elromlott, a két nagymama észrevétlenül versenyezni kezdett egymással.

(A nem vér szerinti nagymama, apám felesége és a nagypapák teljesen kimaradnak ebből). Nem is tudom, hol indult az egész, és eleinte nem is zavart, hiszen ki panaszkodna, ha egy héten belül két nagyszülő is megjelenik nála egy-egy tál étellel (és tényleg igyekeznek nem zavarni, csak ritkán adnak kéretlen tanácsot, inkább az unokát kényeztetik)? Akkor még nem csinálták tolakodóan, vagy az első jeleket észre sem vettük. Mostanra azonban eléggé elharapózott a dolog, és

a legfájdalmasabb, hogy az unokájukat használják arra, hogy információkat gyűjtsenek a másikról. Szabályosan kifaggatják, hogy vele mennyi időt töltött, mit csináltak, milyen sütit hozott – és erre igyekeznek rálicitálni.

Talán nem is lenne ez baj, ha nem volna egy másik összehasonlítási felület: az ajándékok kérdése. 

 

Korábban is volt egy kis versengés, megesett például, hogy a saját anyukám beugrott a fiam szülinapjának reggelén (miközben estére vártuk őket ünnepelni), csak gyorsan átadni az ajándékot. „Hogy már aznap el tudja vinni az oviba” – hangzott a magyarázat. Ezt a dumát még én sem hittem el, valójában csak első szeretett volna lenni.

Most az ünnepek alatt azonban már az értékbeli összehasonlítgatás is begyűrűzött. Minden nagyszülőnél egyetlen unoka a kisfiam, így mindenkinek van szabad érzelmi és anyagi kapacitása rá. Ez akár a világ legjobb dolga is lehetne, ha nem az lenne az ajándékozás utáni második kérdés, hogy: „És jobban tetszik, mint az, amit a másik mamáéktól kaptál?”

A férjem szerint túlreagálom a kérdést, és a nagyszülők csak ajándékokon keresztül fejezik ki a szeretetüket. Én ezt másképp látom.

Főleg, hogy most már szinte erőn felül drága ajándékokkal érkeznek, pedig szerintem egy ötéves gyerek boldog ötvenezres legókészlet nélkül is.

Elkezdtem figyelni azt is, hogy mindkét nagymama igyekszik úgy fordítani a beszélgetést minden egyes találkozásunk alkalmával, hogy a másik nagymamáról valamit megtudjanak. Ők csak a nagy családi ünnepeken találkoznak egymással, és akkor is kerülik a beszélgetést, pedig több közös témájuk lehetne az unokán kívül is: mindketten szeretnek kirándulni és sütni, szóval akár egymásra is találhatnának. Tudom, hogy ez legyen a legnagyobb problémám, de attól tartok, hogy az évek múlásával csak rosszabb lesz a helyzet.

Eszembe jutott az is, hogy szembesítem őket a rivalizálással, de a férjem szerint vagy tényleg nem értenék, hogy miről beszélek, vagy legalábbis úgy tennének. 

Egyelőre kivárok. Tudom, hogy a féltékenykedő nagyszülők kérdése másoknál még jobban elharapózik, nem is kell olyan messzire mennem hozzá: a legjobb barátnőm a két kisfiával is alaposan megjárta. Meséltem neki, miről írok vendégcikket, és mint mindig, amikor ez a téma jön szóba, dőlni kezdett belőle a szó. 

„Tudod, mi a legrosszabb? Hogy jól indult a kapcsolatunk anyósomékkal. Minden annyira jó volt, sokat jártuk hozzájuk és annak ellenére, hogy nem igazán vagyunk egy világ, mégis szerettünk időt tölteni velük. Aztán jöttek az ikrek, és onnantól kezdve minden megváltozott. 

Felfoghatatlan volt számukra ez az egész tudatos szülősdi, az igény szerinti szoptatás, a hordozás, az együttalvásról nem is beszélve. Elviselhetetlenül sok megjegyzést tettek arra, hogy gyereket nem így szokás nevelni.

Azt már csak széljegyzetben említem meg, hogy erős dohányosokról van szó, akik húszpercenként cigiszünetet tartottak, aztán megbántódtak, amikor megkértük őket, hogy legalább mossanak kezet, mielőtt újra kezükbe szeretnék venni az újszülött kisbabákat. Jószándékú, kedves emberek, csak épp nem tudnak és nem is szeretnének kitörni a saját (meg)szokásaikból.”  

 

Itt azért közbeszóltam, mert ismerem a sztorit jól, és tudtam, hogy még órákig képes lenne sorolni, mi mindenben nincs közös nevező az anyósékkal, de engem most a féltékenység érdekelt igazán. 

„Pont ezért mondtam ezeket a példákat, mert az egész ott romlott el, hogy – ellentétben az anyósomékkal –, a szüleim maximálisan tiszteletben tartották és tartják a döntéseinket és az elveinket, és azok mentén állnak a gyerekekhez is. Ahol tudnak, segítenek, pedig messze laknak tőlünk, mégis megesett már, hogy amikor fölülről beázott a lakásunk, autóba pattantak, hogy a kicsikkel elvigyenek magukhoz. Mindent megtesznek, hogy a lehető legtöbbet találkozzanak, pedig kétszáz kilométer távolság van köztünk. Nyáron kifejezetten sokat vagyunk együtt, mentünk már együtt síelni, nyaralni is, így nyilván a fiúknak ők az első számú nagyszüleik.

Anyósomék pedig megőrülnek a féltékenységtől, és epés megjegyzéseket tesznek a szüleimre, érzelmi zsarolással manipulálják ki belőlünk a látogatásokat, holott nekünk jóval nehezebb és bonyolultabb leutazni hozzájuk az ikrekkel, mint nekik beülni az autóba, hogy eljöjjenek hozzánk. Ha legalább igyekezet lenne bennük, hogy kapcsolatot alakítsanak ki a gyerekekkel, az egészen más lenne. De így, hogy konkrétan semmit sem tesznek,

nem telefonálnak, nem érdeklődnek, már évek óta ajándékot sem vásárolnak az unokáiknak – mondván, hogy majd úgyis biztos vesznek az én szüleim, mintha az valami rémes dolog lenne – szar érzés ez az egész.

A gyerekek amúgy bírják őket, amikor évente nagyjából kétszer találkoznak, de valódi kötődés nem tud kialakulni köztük. Ha náluk vagyunk, akkor igaziból olyan, mintha útban lennénk, nem beszélgetnek már velünk, nem nagyon szólnak hozzánk, és a gyerekek sem különösebben érdeklik őket. Nem teszik ki a képeket, amiket tőlünk kapnak, a saját kis fényképezőgépükkel csinálnak pár belepislogós, elmosódott képet, és dacosan azokat rakják ki a falra. Elhatárolódnak tőlünk, csak közben a látszatot kell tartani a nagyobb rokonság és a szomszédok előtt, hogy mi egy család vagyunk.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Mindig áthívják őket, ha megyünk, olyankor megmutogatnak minket, mint a bazári majmokat, aztán mehetünk a dolgunkra, ennyire kellettünk. Az ikrek előtt nem volt gond, hogy mi másképpen gondolkodunk a gyereknevelésről, meg úgy egyáltalán, sok mindenről, de most azt sugallják, mintha a gyereknevelésünk direkt ellenük, róluk szólna. Sajnos egy ideje elkezdték a gyerekeknek is mondogatni, hogy látogassuk őket többet. A gyerekeket ki akartuk ebből hagyni, úgyhogy mondtuk, hogy mi nem tudunk annyit utazni, így is hajtósak a napjaink, autónk sincs, ők viszont akármikor jöhetnek, na meg a szülinapokon túl is néha telefonálhatnának – de soha nem történik semmi változás. 

Azért főállásban meg vannak ránk sértődve.”

A barátnőm ikrei most hétévesek, szóval elég régóta figyelem ezt a családi dinamikát. Nemegyszer láttam, milyen toxikus tud lenni ez a helyzet, például az ünnepekkor, amikor patikamérlegen kell kiszámolni, melyik nagyszülőnél hány órát töltenek, nehogy az anyósék megbántódjanak. Nálunk egymásra licitálnak a nagyszülők, a barátnőméknél meg igaziból erőfeszítést csak az egyik oldal tesz, a másik pedig ezen rettenetesen fel van háborodva, és ez annyira lefoglalja az energiájukat, hogy itt meg is áll számukra a történet.

Nekem gyerekként megadatott a négy nagyszülő, akik harmóniában, egymással jó viszonyban imádtak engem, és csodálatos élmény volt. Nagyon szomorú vagyok, hogy az én kisfiamnak és a barátnőm ikreinek nincs ekkora mázlija. És gyanítom, hogy nem vagyunk egyedül.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/evgenyatamanenko

WMN szerkesztőség