–

A magyar újságírás etikettje megkívánja, hogy teljes nevet írjunk cikkekbe, és még véletlenül se használjunk névelőt tulajdonnév előtt, de most, „mivel forradalmár minden városba kell”, idehányom: ma 56 éves lett a Lovasi. Az a Lovasi, akinek a zenekara – ha nagyvonalúak akarunk lenni, mondjuk, a 93-as Naphoz Holddal lemez óta – viszonyítási pont legalább két generáció számára, akinek a dalszövegei szavakat adtak arra, amire még nem voltak sajátjaink, és aki a mai napig aktív – függetlenül attól, hogy a jelenlegi perszónájával szimpatizálunk-e, vagy sem. Ebbe a vitába most nem bonyolódnék bele, inkább a nosztalgiavonatra ülnék fel, és ha lehet, magammal rántok másokat is. A Kispál és a borz ugyanis sokunknak jelent nagyon fontos viszonyítási pontot a magyar alternatív térkép, meg úgy en bloc, ifjúkori érzelmi térképünk értelmezéséhez, és – mint a most következő sztorikból kiderül – rengeteg embernek van velük legalább egy nagyon meghatározó élménye.

Úgy döntöttem, a cikk elkészítéséhez sztorikat gyűjtök. A szerkesztőség tagjai mellett megkérdeztem néhány régi kedves barátot, zenészeket, valamint a Magyar alternatív zenék Facebook-csoport tagjait legkedvesebb élményeikről, és meglepődve konstatáltam: az eltérő generációk hasonló emlékeket ápolnak a Kispállal, mintha egyfajta hidat épített volna közéjük a zenekar az elmúlt harminc évben.

Amikor kiderült, hogy van élet a Bikinin túl

A 46 éves Szabolcsot például a rendszerváltás időszakán kísérte át a zenekar, amikor az URH-Kontroll-Neurotic-EK univerzum már csak kazettás, de meghatározó élmény volt. A Kispál viszont valami frisset, sajátot képviselt: meghozta a várva várt generációs élményt, a csoportalkotás élményét.

„A félhosszú haj, a szövetkabátok, a kamaszok értelmiségbe vágyódásának együttese volt akkor a kilencvenes évek elején a Kispál. A szövegek és a zene különös egységet alkotott, mindig magtól értetődő volt a következő pillanat, sosem volt kétséges, hogy a következő is jó szám lesz.

Olyan volt az egész, mint az igazi hullámszörfözés. Törvényszerűsége volt, hullámok jönnek egymás után, azok meg csak dobják az embert előre. Így dobott át minket is a Kispál a rendszerváltás utáni évekbe, mert ez az együttes a »miénk« lehetett.”

Szabolcs szerint a dalszövegek is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a Kispált igazán sajátjának érezhesse a korcsoportja: míg a külvilág számára elvont zagyvaságnak tűnhettek, számára saját kóddá vált az, amit Lovasi megénekelt. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

GÖDÖR (@godorklub) által megosztott bejegyzés

Hasonlóan gondol vissza a zenekarra Gergő is, akinek saját bevallása alapján a Kispál fontos mérföldkövet jelentett a kritikus gondolkodás elsajátításában. Bár kisvárosi kamaszként, az internetrobbanás előtt, sőt a hazai kereskedelmi tévés robbanás előtt, nagyon esetlegesen lehetett információt szeretni a hazai (pop)kulturális élet különféle rétegeiről, a Kispál nyitott utat a mainstremen túli világra. Míg korábban sokan nem sejtették, hogy a Danubius Rádión túl is van élet, a Kispál kinyitott egy ajtót a Quimby, az Európa Kiadó, Trabant, Másfél előtt is.

„Túl azon, hogy ezeket aztán közelebb is éreztem magamhoz, rá kellett jönnöm, hogy azért dolgoznom kell, ami engem érdekel. A kilencvenes években, egy kis vidéki városban, valóságos Bear Grylls volt az, aki nem elégedett meg a Scooter-Ákos-Republic-Edda-Akela vonallal.”

Hozzáteszi: furcsa módon hiába szerette a Kispált, sosem volt „kispálos” identitása.

„Amikor kamaszként az ember sokféle identitást felpróbál, akkor a zene nagyon erős identitásképző dolog. Van egyrészt egy tök erős önállósodási vágy, meg egy kábé ugyanilyen erős »valahová tartozni« vágy. A Kispálhoz úgy lehetett elég erősen kapcsolódni, hogy nem lett ilyen identitásod, valahogy megadta a szabadságot ahhoz, hogy közben magadra próbáld a punkot vagy a numetált, vagy bármit.

Valahogy az egész zenekar kiállása elment emellett az identitásképző intézményesülés mellett, nem követelt kizárólagosságot. Azt tanította, hogy legyél kritikus az identitásképző csoportjaiddal szemben.

Ez például szövegszinten szépen megjelenik: »De én nem írok semmit magamra«. Szóval szerintem ez az attitűd elég fontos tapasztalat volt.”

Takács Vilmos, a Ganxsta Zolee és a Kartell gitárosa szintén fontos kapaszkodót talált a Kispálban az identitáskeresés időszakában. Bár Gergővel ellentétben ő kizárólagosnak találta a rocker-alter címkézést – így Guns'n Roses-fanként kénytelen volt nemet mondani a Kispálra – a 2000-es évek második felében azonban beadta a derekát a Húsrágó hídverő hatására.

„Valószínűleg az is lehetett korábban a bajom, hogy a dal lendülete, a riffje annyira sodrónak hatott, hogy a hozzá megírt szöveg értelmezése lehetetlen volt a hallgatása közben, és igenis le kellett ülnöm, el kellett külön olvasnom, mint egy verset.

Nemegyszer fordult elő az életemben, hogy egy dal akkor talált be igazán, amikor ugyanolyan állapotban lehettem, mint amikor a szerző elkövette a művet.

Ennek a zseniális alkotásnak a szövege, amely lényegében egy párbeszéd önnönmagunkkal, félelmekről, belső küzdelmekről, szorongásról tesz tanúbizonyságot, illetve annak a reményét vetíti előre, hogy ezeken túl tudunk jutni saját magunk által is, dolgozzon a lelkünk. Azóta az első Kispál album (a Naphoz Holddal, amin ez a dal is helyett kapott) a kedvencem, mert nagyon nyers, nagyon őszinte, és nagyon más, mint bármi egyéb a hazai könnyűzenében. Én meglehet, hogy a most népszerű zenéket majd csak húsz év múlva fogom megérteni, de addig is bátran játszogatom ennek a dalnak a riffjét a Telecasteremen (mert ez csak azon szól igazán jól).”

Szintén szép korrajznak tekinthető Lévai Balázs rendező-producer, a Lovasi életrajz szerzőjének visszaemlékezése. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Døri (@dori_sagi) által megosztott bejegyzés

„1991 szilveszterét Velemben töltöttük egy társasággal. Abban az évben jött ki a Naphoz Holddal kazetta, szinte állandóan azt hallgattam a piros kis Polskimban. Ez egy lengyel, szocialista autótípus volt, leginkább egy befedett dodzsemre emlékeztetett, de ez most mellékszál. A Kispál teljesen másképp szólt, mint azok a magyar underground zenék, amiket korábban hallgattunk. Leginkább fura volt. A gitár egyszerűsége és húzása, a szöveg könnyed költőisége. Hiányzott belőle a 80-as évek mély depressziója. Engem teljesen berántott.

Ebben a velemi buliban ketten csatáztunk a kazettás magnó uralma felett. Gusztáv mérnökhallgató és Bikinirajongó volt. A »Közeli helyeken«-re akart lassúzni a csajával. Ez akár érthető is lett volna, ha én nem a »Forradalmár«-ra akartam volna bulizni.

Folyamatosan vettük ki a magnóból a másik kazettáját. Kezdtek elfajulni az események. Éjfél felé egymásnak feszült a két félrészeg DJ. Aljas módon kihasználtam a testi fölényemet, és a magnó elé álltam. Ezt innen ki nem veszed, barátom. Gusztáv felmérte az erőviszonyokat, és végül visszavonulót fújt. De még odavetette: »Nagy mozdulat, szarból legenda.« Lenyűgözve álltam, hogy még az általa gyűlölt zenéből is ki tudott ragadni egy kulcsmondatot. Zavaromban csak ennyit feleltem: »Hófoltot húzni a sárban.« Ekkor odajött egy csaj, átkapcsolt rádióra, és megszólalt a Himnusz.”

Lovasi dalszövegei elmondták azt, amit mi még nem tudtunk megfogalmazni

A vallomásokból persze gyorsan kiderül: a Kispál több volt, mint egy a kedvenc lemezek közül, amit szívesen hallgatunk házibulikban. A Kispál-fenoménához olyan meghatározó és identitásformáló élmények is kötődnek, amik amellett, hogy befoltoztak pár megszakadt kamaszszívet, jó pár zenekar megalakulásában is szerepet játszottak. Oké, ez talán erős következtetés, mondjuk, az Esti Kornél esetében, de tény és való, hogy a zenekar dobosa, Lázár Ágoston életében is fontos jelentőséggel bír a zenekar. Ágoston (akit egyébként a Lázár tesókban és az egykori Pegazusok Nem Léteznekben is hallhattunk) 2000-ben ismerkedett meg a Happy Borzday lemezzel.

„Franciaországban töltöttünk két hetet, ebből egyet Normandiában. Épp akkortájt jött ki a Ryan közlegény megmentése, amire hipermértékben rákattantunk a testvéremmel, Dodival, és amikor megtudtuk, hogy Omaha Beachre is megyünk, elképesztően be voltunk sózva. Ennek örömére egész nap a parton kerestük a töltényhüvelyeket, háborús kincseket, gyilkoltuk a fantomnácikat a tűző napon, ami miatt brutál napszúrást kaptam, a következő két napot a sátorban töltöttem. Szerencsére Dodi már volt annyira menő akkor, hogy legyen walkmanje, hozzá az út előtt mindenféle kazit pakolt otthon, akkor még nem sejtette talán, hogy három nagyon fontos zenei hatás ér engem ezáltal. Mert itt lettem Nirvana-fan az Unplugged miatt, Metallica-fan az S&M koncertlemez miatt, és Kispál-fan a Happy Borzday lemez miatt.

Kicsit abszurd az élet részéről, hogy pont ott kattant be a »Húsrágó hídverő« és a »Disznók tánca«, ahonnan a németek lőtték az amerikai partraszállókat, de ezt megszokhattuk már tőle.

Szóval köszönöm a napszúrásnak és Eisenhowernek, hogy végül Normandia mellett döntöttek.” 

„Miért van a hétfő olyan távol a péntektől? És a péntek olyan közel a hétfőhöz?” – 45 éves Garfield

Kult – 2023. június 19. – MZS

Barátnőm, Kata, bár nácikat nem üldözött, szintén a Happy Borzday-jel lépett be élete egy újabb szakaszába:

„Körülbelül 13 éve, amikor a Fishing on Orfű még csak három színpadot, két kajapultot meg pár száz embert jelentett, hatalmasat tomboltunk egy Kispál-koncerten (Lovasi vagy háromszor elfelejtette a szöveget, és ettől csak még szebb volt az egész), majd egy sráccal – akit akkor épp életem szerelmének gondoltam – lesétáltunk a stégre, hogy »aztán a hullámok közé fussunk és eltűnjünk a messzeségben.« Végül ez nem történt meg, a »nyár volt, s blúzát a szél kibontotta« viszont igen, aztán szépen végigénekeltük a teljes Kispál-diszkográfiát, majd sáros-koszos-vizes ruhában összeborulva megnéztük a naplementét, és elaludtunk a stégen.” 

Aztán elmeséli: kérészéletű, de meghatározó románc volt az övék, pont olyan, mint amilyenekről Lovasi előszeretettel ír. Kicsit balfasz, kicsit tesze-tosza, kicsit bénázós, de szerethető. 

„Ahogy visszagondolok ezekre a kamaszévekre, elfog egy keserédes nosztalgiaérzés. Hogy minden mindegy volt, hogy olyan szabad voltam, mint soha korábban és soha később. Pedig valójában cseppet sem voltam gondtalan – épp az érettségire készültem, váltak a szüleim, kerestem az identitásom, és mégis. A Kispál pedig szavakat adott ahhoz, amihez nem voltak sajátjaim.”

A ma már Surfalone néven DJ-ző Papp László szintén mesél egy nagy szerelemről, majd hozzáteszi: a zenélés felé vezető útját is a Kispál taposta ki. Ugyanis neki nemcsak az első koncertélménye, de az első alkoholfogyasztása, az első csókja és az első gitáron lefogott akkordja is Lovasiékhoz kötődik.

„16 éves koromban nagyon tetszett a gimiben egy lány, és repestem az örömtől, amikor kiderült, hogy mindkettőnket elengedték a szüleink Kispál koncertre, a Pecsába. Ő még egy Martens-bakancsot is vásárolt, hogy igazán alter legyen. Ő volt a legszebb lány az iskolában, én meg odáig voltam érte. Szóval találkoztunk a Pecsában, végig táncoltunk, meg kísérgettem őt mindenhova, aztán a koncert második felében az egyik folyosón elindult egy hosszas évődés, majd végre elcsattant az első csók.

Iszonyú boldog voltam, hogy ez végre velem is megtörténhet, és igazi férfivé váltam, a ruhatárban már a »csajomnak« kértem ki a kabátot hangosan, hogy mindenki tudja, mi összejöttünk. Annyira boldog voltam, hogy fejest ugrottam a Hősök terén egy hókupacba, és csuromvizesen mentem tovább egy házibuliba.

Mindenkinek erről meséltem egész este. Igaz, a lány hétfőn közölte, hogy ennyi volt, de a Kispállal való kapcsolatom nem ért véget” – meséli, hozzátéve: a Halszív volt az első dal, amit megtanult gitáron, és aztán feldolgozást is készített belőle elektronikus változatban. 

Kollégánk, Mózes Zsófi egy meglehetősen szomorú, de annál mélyebb élményt oszt meg. Míg sokan a Szőkített nő-Húsrágó hídverő tengelyen tomboltak hatalmasakat, őt egy meglehetősen nehéz élethelyzetén segítette át a zenekar. A Zár az égbolt a 13 évesen örökbefogadott kiskutyája, Miru elengedésében nyújtott neki (és a kutyusnak is) mankót.

„Miru, az egyik kutyánk már akkor 13 éves volt, amikor örökbe fogadtuk. Borítékolható volt, hogy nem lesz könnyű menet. Az első másfél évünk volt kábé gondtalan, aztán a mindennapok részévé vált – többek között – a demencia is. Napközben könnyebb volt, csak eltévedt, nem találta az ágyát, tálját, ilyesmi, éjszaka viszont minden éjfél és egy között felkelt, és addig-addig vakkantgatott, amíg fel nem vettem az ölembe és el nem kezdtem ringatni.

Ebből elég gyorsan rutin lett, fogtam az ölemben, sétáltam vele körbe-körbe az étkezőasztal körül, és énekeltem a »Zár az égbolt«-ot, amíg el nem aludt, és le nem tudtam tenni a fekhelyére.

Aztán úgy egy évvel később, amikor kiderült, hogy már csak abban tudunk neki segíteni, hogy minél kevesebbet szenvedjen, ugyanígy fogtam, és ugyanezt énekeltem neki, amíg elaltatta az állatorvos.” 

A nap, amely 250 ezer afroamerikai felszabadulását hozta Texasban, sokáig kimaradt a tananyagból – A Juneteenth története

Kult – 2023. június 19. – PZs

Potyogtasd el a nápolyi morzsát, rajzolj pöcsöt a platkátra!

A Kispálra oly jellemző, sokszor keserédes, de felhőtlen szabadságkeresés még azokat is berántotta, akik valójában nem mártóztak meg annyira a zenekar diszkográfiájában.

A 45 éves Csaba például arról mesél, amikor a Sziget Fesztivál tömege a Húsrágó hídverő alatt az első sorokba sodorta, olyan euforikus állapotba került, hogy csak utólag vette észre a lábán éktelenkedő kék-zöld foltokat.

Zoltán a Garázs című műsorból ismerte meg a zenekart, és erős nosztalgiával emlékszik vissza pécsi koncertjeikre, ahol legnagyobb örömére, egyszer-egyszer az alig játszott UFO című dal is felcsendült. Ilyenkor mindent eldobva rohant a pogóba, amit máskor inkább csak kívülről szemlélt. De ez az életérzés még kollégánkat, az amúgy cseppet sem kispálos Radit is elragadta, amikor születésnapját ünnepelve, és az idő múlásán bánkódva felmászott a kedvenc kocsmájában az asztalra táncolni.

„Leoperáltuk a felettünk lévő projektor tartóját, ami a plafonról láncokról lógott le, a láncokra felakasztottuk a söröskorsóinkat, és úgy locsoltuk az alattunk állók szájába a sört, miközben valamelyik Kispál-dal szólt, aminek a címére a mai napig nem emlékszem. Jó, hát valaha rock & roll volt az életem, na – de azóta tényleg megöregedtem.”

Pichler Zsófi a nyári táborokra emlékszik vissza a Kispál kapcsán. A szigetközi elvonulásokon mindig volt legalább egy olyan nap, amikor a vihar keresztbe húzta a táborozók programját, és ilyenkor a főépületbe kényszerültek. Az ottani, autentikus kemping-hangulattal elválaszthatatlanul összekapcsolódott a Csillag vagy fecske.

„Én ezekről a viharos estékről (bármennyire is ijesztő volt) arra emlékszem a leginkább, ahogy a főépületnél ülünk idegen kempingezőkkel vegyülve, próbálunk megszárítkozni, és közben szól a »Csillag vagy fecske« egy régi gitáron, és valahogy mindenki tudja a szövegét, egyre lelkesebben énekelnek.

Ez a dal évekig egyet jelentett a kempingezéseinkkel (rejtélyes módon újra meg újra megszólalt valahonnan), időnként még álmodtam is vele.” 

Kiemelt képünk forrása: Facebook/ Kispál és a Borz 

Takács Dalma