Ma este Kispál koncertre megyek a nagybátyámmal. Ez a mondat tíz éve semmilyen hírértékkel nem bírt volna, ma viszont életem egyik mérföldköve lesz, bárhogyan is sikerül a koncert.

Egyrészt este megyek, ami a második külön töltött estém lesz Barnabástól, amióta megszületett. Először tavaly márciusban léptem le egy divatbemutatóra. Kilencre otthon voltam, Marci szuperül megbirkózott az altatással, majd éjjel egykor arra keltünk, hogy hány a két és fél hónapos gyerekünk. Parázós, első gyerekes szülők rohantak az ügyeletre, onnan a Madarászba, pedig „csak” annyi történt, hogy rosszul tároltuk a fagyasztott anyatejet, ami valószínűleg megromlott.

Túltettük magunkat a megrázkódtatáson, de azért ezután nem sok kedvem volt fagyasztott tejjel helyettesíteni az esti szopizást. Konkrétan soha többet nem kapott mirelit kaját.

Ahogy Barnabás cseperedett, úgy adta egyre inkább tudtunkra, hogy napközben mehetek, pótolható vagyok apával vagy valamelyik nagymamával, de este senki más nem jöhet szóba. Altatáskor csak anya. Nem esett nehezemre ezt tiszteletben tartani és elfogadni. A férjemmel nem romantikus vacsorára mentünk, hanem romantikus ebédre, színházi előadásra is eljutottam délután, és moziban is többször voltunk. Csak át kellett hangolódni a napközbeni programokra.

Most viszont úgy érzem, hogy eljött az idő, egyikünknek sem árt már, ha kilépünk a komfortzónánkból, és este is külön töltünk néhány órát. Nem lesz ebből rendszer, nincs is rá igényem, de most nagyon vágytam a kikapcsolódásra.

A legjobbkor jött az e-mail, hogy Kispál koncert lesz Londonban.

Nagyon kíváncsi vagyok, milyen hatással lesz rám az egész kamaszkoromat meghatározó, már-már személyiségformáló erővel bíró együttes egy másik ország színpadán.

11-től 21 éves koromig Pécsen éltem. Pécsen kezdtem el úszni, ott is hagytam abba a pályafutásomat. Ott váltam felnőtté. A kilencvenes évek második felében pécsinek lenni egyet jelentett a női kosárlabda imádatával és a Kispál koncertekkel. Bálványoztam Rátgéber Lacit és Lovasit. Igazi rajongó voltam, aki heti 11 edzés után képes volt autóba ülni és elmenni az ország másik végébe egy meccsért vagy egy koncertért. Rendszeresen ott voltam a Sopron–Pécs-rangadókon, és voltam Kispál koncerten, többek között Hatvanban is.

Sőt, most már azt is el merem árulni, hogy 2004-ben, egy hónappal az athéni Paralimpia előtt, elszöktem az egri edzőtáborból, és a délutáni edzés után felvezettem Budapestre a Szigetre, hogy ott csápolhassak a Kispál koncerten, majd hajnalban vissza, hogy a reggeli edzésen 1500 gyors felmérőt ússzak.

Akkor pont úgy kellett ez a kis lázadás, ez a kis szabadság, mint most.

A nagybátyámmal megyek, akitől az első Kispál kazettát kaptam nagyjából tízéves koromban. Ő Németországból ugrik át, hogy együtt üvölthessük a kedvenc számainkat Londonban.

Itt tartunk. Én egy kisfiú anyukájaként lépek le otthonról egyetlen estére, Bátyus úgy pattan fel a repülőre, mint én anno a PVSK szurkolói buszra, a Kispál meg úgy jön koncertezni Londonba, mint ahogy tíz évvel ezelőtt ment Nyíregyházára vagy Győrbe.

Minden megváltozott. Ami ugyanaz lesz, az a gyermeki rajongás, ami újra elönt, miközben hangosan éneklem a tömeggel a Zsákmányállatot.

Jó lesz újra 16 évesnek lenni, főleg úgy, hogy másnap reggel nem egy szigorú edző és a hideg víz vár, hanem egy gyönyörű, imádnivaló kisfiú. Akinek én vagyok az anyukája.

Pásztory  Dóra

A Dórival Londonban sorozat első írását ITT tudod elolvasni, a Pásztory Dórával készült nagyinterjúnkat pedig ITT.