Joli néni és az elúszott élet – Datolyás, padlizsános töltött tészta recepttel

–

Szabálykövetéstől a nekivadult kreativitásig

Emlékszem, amikor 17 évesen elkezdtem főzni, még egy fikarcnyit sem mertem eltérni a receptektől. Úgy voltam vele, hogy előbb tanuljam meg jól csinálni, aztán majd lehet hajlítgatni a szabályokat. Ezzel a megközelítéssel aztán el is voltam jó darabig, ám idővel mégiscsak nekibátorodtam, és kísérletezőbb kedvű lettem. Ennek oka lehet az is, hogy berobbant idehaza is a gasztroforradalom, kinyílt a világunk kulináris irányban is, az Újházy tyúkhúsleves mellett elérhető lett a ramen és a a pho, maradékmentésnél nem áll meg a tudomány a hortobágyi palacsintánál – bao-ba vagy vietnámi nyári tekercsbe kerültek a resztli húsok –, a konyhai kreativitás egyik legütősebb szteroidja pedig a poke bowl és a Buddhatálak lettek, ahol aztán ha pár alapszabályt betartasz, tényleg összekombinálhatod a legkülönlegesebb ízeket. 

A gasztronómiai alkotóerőt azonban nemcsak az alapanyagok és a nemzetközi felhozatal alapos ismerete növelheti, hanem a különféle, talán kevésbé szokványos konyhai kiegészítők is. Nálam legalábbis ez történt:

a szuvidrúd, a kínai holdsütemény-formázó, a tarkedlisütő vagy épp az aprítógép olyanok voltak, mintha kulcsot kapnék velük százszobás palotákhoz, egyik ötlet hozta a másikat, újabb és újabb ízkombinációkat és elkészítései lehetőségeket fedeztem fel általuk.

Ma már szinte alig főzök receptből, és sok mindent fejből találok ki (legfeljebb nem mindig úgy sikerül minden, ahogy elképzeltem, na bumm). Kimegyek a piacra, és megnézem, mit lehet frissen kapni, hagyom magam elvarázsolni, vagy beugrom a kedvenc fűszerboltomba, és egy új összetevő alapján kezdek el kísérletezni odahaza. Vagy ahogy a múltkor történt: szert tettem egy töltött-tésztakészítő-formára, és onnantól fogva máson sem járt az eszem, csak hogy milyen ízesítésű raviolikat kreáljak majd otthon. Bő másfél napig forgattam magamban az ötleteket, amíg meg nem született a (számomra) legklasszabb: datolyás, padlizsános tölteléket fogok csinálni, a kész tésztákat pedig majd meglocsolgatom tahinis öntettel, megszórom korianderrel… már előre irtóra örültem neki! Így van ez, ha az ember nem ragaszkodik feltétlenül a belé nevelt hagyományokhoz (lásd: magyar gyomorba magyaros étel dukál!), hanem hagyja magában megszületni a homo ludenst a konyhában is. Na, erről viszont eszembe jutott Joli néni, a szomszédom, aki túl későn ébredt rá, talán mégis inkább el kellett volna hagynia a jó házból való úrilányok által kijárt utat.

Joli néni és az elúszott élet

Az úgy volt, hogy átcsöngetett hozzám a múltkor két tojásért a szomszédom, Joli néni. És ahogy az lenni szokott, elkezdtünk ételekről beszélgetni, aztán ott maradt egy kávéra is. Azt hiszem, nagyon szerette volna elmesélni, ami a bögyét nyomta.

„Érdekes dolog ez a Facebook – kezdett bele a történetébe – az embert sok régi árnnyal szembesíti a múltjából, hogy aztán lehessen min gondolkodni napokig. Képzeld csak, volt nekem annak idején ez az osztálytársnőm, a Karolina. Más volt, mint mi, többiek, és ezt soha nem is akarta véka alá rejteni. Nem büszkélkedett vele, vagy ilyesmi, talán ő észre sem vette, mennyire kilóg a sorból. De kilógott, ezt kilométerekről látni lehetett. Mi a szünetben a padon üldögéltünk, ő rohangászott, pedig senki sem kergette. Mi csendben hallgattunk az órán, ő minduntalan közbekérdezett. Néha az agyára ment a tanárnak! Vagy ami a legkirívóbb volt: nem takarta el a száját illedelmesen, ha nevetett, hanem harsányan hahotázott, hátravetett fejjel. Na és a botrányos ruhái! Mintha minduntalan kísérletezett volna magával. Egyik nap úgy jelent meg, mint egy hippi… hát, amikor megláttuk őt azokban a színes göncökben, nem tudtuk nem kikacagni! Nem mintha meglepődtünk volna, tőle épp valami ilyesmire számítottunk. Pár hétre rá talpig feketében érkezett, ilyen fémes díszekkel, igazán mondom, hogy fura volt. Aztán volt még a cowboyos korszaka, a bő zakós, hatalmas válltömésekkel, meg a mini bőrszoknyás… Hogy honnan szedhette ezeket a göncöket abban az időben? Szerintem maga varrta. Másra egyszerűen nem tudok gondolni.

Na de az iskolában akkor durvult el nagyon a dolog, amikor mind fiúzni kezdtünk. Elitgimnáziumba jártunk, a szüleinknek mind nagy reményei voltak velünk. Bár sohasem lett így egy az egyben kimondva, de azért lehetett tudni, hogy ki az, akivel barátkozhatunk, és ki az, akivel eszünkbe se jusson szóba állni. A legtöbbünk a szomszédos osztályokból talált magának udvarlót, a szerencsésebbek az egyetemről, főiskoláról… kivéve persze Karolina. Mert neki ebben is másnak kellett lenni. És ráadásul úgy váltogatta a fiúit, mint a ruhastílusát. Mintha ott is kísérletezne, érted? És semmi nem volt számára tabu. Emlékszem, amikor elkezdett járni a sarki zöldséges fiúval, hát az igazán botrányos volt! Még az én édesanyám is kitért tőle a hitéből, pedig neki aztán nem sok köze volt Karolinához.

„Micsoda mésalliance!” – hápogta felháborodottan, és eltiltott attól, hogy Karolinával barátkozzam. Felesleges volt, amúgy sem mertem volna.

Aztán ahogy leérettségiztünk, a legtöbbünk férjhez ment. Rendes, tisztességes emberekhez, ahogy kell. Huszonkettő voltam, amikor összeházasodtunk a Ferivel, anyám büszkén feszített mellettem, örült, hogy meg tudtam csípni egy vállalati pénzügyest. Talán Karolina volt az egyetlen, aki a tizedik érettségi találkozóra nemhogy gyerekeket, de még férjet sem tudott felmutatni.  

Aztán eltűnt. Egy idő után nem jött többet. Tudod, egy kicsit azért lelkiismeret-furdalásom van miatta… azt hiszem, nem igazán bántunk vele jól, ezt most már utólag belátom. De hát olyan más volt, mint mi! Aztán most a napokban feldobta nekem őt a Facebook, és azóta, nem tehetek róla, de muszáj újra és újra visszamennem az oldalára, és a képeit nézegetnem. Mintha egy másik univerzumba csöppennék. Olyan, mintha az egész világot bejárta volna. Van ott mindenféle egzotikus háttér, Kuba, Barbados, Törökország, Dél-Afrika. Láttam, egy időben még Ausztráliában is élt. És ha lehet hinni a képeknek, jól van nagyon, tudod? Remekül néz ki, igazán. A színes ruháiban. Meg azzal a széles vigyorával… Csinos, őszintén mondom. És fiatalos. Mintha legalább 15 évvel fiatalabb lenne, mint mi. Nézem azokat a képeket Karolináról, és szinte hallom a sirályok vijjogását a háttérben, az orromban érzem a tenger sós illatát. Egy kicsit irigyelem is, az az igazság. De… azt hiszem, nekem most már késő lenne elkezdenem kísérletezni… a családom azt hinné, megbolondultam. Ferivel amúgy sem lehetne egzotikus helyekre utazni, a gyomorfekélye miatt úgysem ehet fűszereset. Azért nem tudom elhessegetni a gondolatot… vajon mi lett volna, ha én is mertem volna mindenfélét kipróbálni, mint Karola? Az ember sajnos túl későn döbben rá, milyen rövid az élet…”

Joli néni még egy darabig tűnődve nézett maga elé a konyhaasztalomnál, aztán összeszedte magát meg a két kölcsön tojást, és hazament elkészíteni a daragaluskát az Újházy tyúkhúslevesbe. Én meg – miközben a kísérletező kedvű Karola járt az eszemben – nekifogtam a töltött tésztának, amit én találtam ki. 

Datolyás, padlizsános töltött tészta

Először is a két szép, fényes bőrű padlizsánt félbevágom, beirdalom, megsózom, meglocsolom olívaolajjal, és bedugom a 200 fokos sütőbe, ahol aranybarnára pirul. Közben elkészítem a tésztát: 400 gramm 00-ás liszthez keverek 225 gramm tojást, és összegyúrom. Ilyenkor nem azonnal látszik, hogy ebből kisül majd valami értelmes, de nem szabad feladni, idővel jó lesz! Ha mégsem, mert makacsul túl száraz, és nem akar bucivá összeállni, akkor egy icike-picike víz mehet bele, de tényleg csak egy pötty, mert amíg pihen a tészta, valamennyit puhul, sokkal szebb és kezelhetőbb lesz. Amikor készre gyurkáltam, fóliába csomagolom, és hagyom békén egy fél órát legalább.

Elkészítem a tölteléket: a puhára sült padlizsánt egy konzervdoboz csicseriborsóval aprítógépbe teszem, majd hozzákeverek 50 gramm datolyát (eredetileg aszalt fügét akartam, de nem kaptam sehol), 100 gramm felaprított törökmogyorót, sót, borsot, fél-fél kiskanál római köményt és füstölt paprikát. 

A tésztát kinyújtom – nekem erre van egy nagyszerű tésztagépem (azzal a hatos fokozatig nyújtom), amivel gyerekjáték (tényleg ajánlok egy ilyet beszerezni, főleg a mai száraztésztaárak mellett!), ha nem vagy ilyen szerencsés, akkor sodrófával is kinyújthatod két milliméteresre, nem lesz könnyű, de fogd fel edzésnek. A tésztát ráfektetem a kilisztezett formára, óvatosan belenyomkodom az üregekbe a tölteléket, ráfektetem a másik tésztát, összenyomkodom, kiborítom, egy evőpálcikával lenyomkodom a kispárnák széleit, aztán késsel elválasztom őket egymástól.

Lobogó forró sós vízben kifőzöm (sokkal kevesebb idő kell neki, mint a száraz tésztának, miután feljött a víz tetejére, utána még egy-két perc) majd leszűröm. A végén citromlével és kis sóval összekevert tahinit csurgatok rá, és megszórom korianderrel. De nagyon finom gránátalma-sziruppal is, úgy is érdemes kipróbálni. Meg úgy egyáltalán: kísérletezz te is bátran a konyhában is mindenfélével!

A képek a szerző tulajdonában vannak 

Fiala Borcsa