–

Régi vesszőparipám, hogy ha az ember külföldön jár, feltétlenül hozzon haza valami értékes szuvenírt.

Ám ilyenkor én távolról sem hűtőmágnesre, „Anyám X-ben járt és csak ezt a béna pólót hozta” feliratú trikóra, vagy más közhelyes marhaságra gondolok, ami egyrészről semmit nem őriz meg a hely szelleméből, másrészt minden bizonnyal Kínában készült.

Nem, én olyan dolgokat szeretek hazavonszolni, amiket aztán beépíthetek idehaza az életembe is, a magam és a környezetem örömére. Így Rómából többek között a szülők éttermi lazasága került be a bőröndömbe: nekem legalábbis nagyon tetszett, ahogy hétköznap este beültek egy trattoriába enni, és bár a purdék jobbra-balra kornyadoztak egy idő után, a szülők a legnagyobb nyugalomban falatoztak tovább, és nem kapták be hisztérikus gyorsasággal a főételt és a desszertet – mint én tettem volna korábban, maró lelkiismeret-furdalásban pácolódva közben, amiért iskolaidőben merészelem jól érezni magam a gyerekeim mellett, és mindennek a tetejébe még nem is házi kosztot tálaltam a családomnak odahaza. Portugáliából a színes csempék szeretetét hoztam szuvenírként, Londonból a brit kozmetikumillat és a pubok ételkínálata iránti rajongásomat többek között, egy szicíliai hotelből pedig a frissen facsart narancslevet reggelire és a vendéglátásnak azt a különleges, profi, mégis személyes varázsát, ami pont az arányok miatt lesz addiktív és szívmelengető egyszerre. 

Konzervbe zárt „fehér arany” – A sűrített tej még a polgárháborút is segített megnyerni

WMN KNYHA – 2022. szeptember 6. – MZS

Legutóbb azonban, amikor Thaiföldön nyaraltam, 

azt sem tudtam, melyik kezembe harapjak, melyik legyen az az étel, amit onnan mindenképp magammal szeretnék hozni. Ám mivel szeretem a próbatételeket, természetesen rögtön arra esett a választásom, ami – legalábbis az eszközigény tekintetében – a legbonyolultabb volt. A thai kanom krokot ugyanis egy olyan edényben kell kisütni, aminek (a buborék gofrisütőhöz hasonlatosan) félgömb alakú mélyedései vannak, ebbe kerül először a ropogós kéreg, majd a pudingszerű töltelék, végül a különböző feltétek: kukorica, újhagyma, kókuszreszelék, tarógyökér…

Népszerű streetfood a kanom krok, nem nehéz belefutni, én pedig viszonylag sok időt eltöltöttem az árusok mellett álldigálva, hogy kilessem, hogyan is készül ez a félgömb, illetve időnként gömb alakú édesség.

Így aztán egy füst alatt beleeshettem minden kezdő sütő-főző ember hibájába: elhittem, hogy ez az egész ügylet pofonegyszerű.

És elfelejtettem: a pult mögött fürge mozdulatokkal tevékenykedő thai büfések minden bizonnyal hetvenhét generáció óta ezt csinálják, és nemcsak az anyjuk, a nagyanyjuk, a dédanyjuk (és hogy semmiképp se keltsek szexista benyomást: az ükapjuk, meg a szépapjuk) keze alól is kismillió kanom krok került ki, de a családi vállalkozás keretében ők is kanom krokot sütögetnek hatéves koruk óta, napi tíz órában.

Nem, én bizony nem hagytam, hogy a tudatomat megzavarják a tények, cserébe közben engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a hübrisz, így háromszor tízpercnyi alapos (!!!) megfigyelés után, illetve 256 darab kanom krok megkóstolását követően (hiszen kellenek az empirikus tapasztalatok is!) beriszáltam a piac vasedényboltjába, majd öt perccel és 4000 forinttal később büszkén kisétáltam a hónom alatt a saját kanom krok sütőmmel. Lelki szemeim előtt pedig már a Forbes-címlap is megjelent, a harmadik oldalon pedig azt kérdezi tőlem a tudásszomjtól (és a leplezetlen rajongástól) csillogó tekintetű újságíró, hogy mégis, mely zseniális pillanatomban jutott eszembe, hogy elhozzam Magyarországra ezt a csodálatos édességet, aminek köszönhetően 2032-re gazdagabb lettem még az ország udvari gázszerelőjénél is?

A valóság azonban már azelőtt bekopogtatott – bár akkor még igen diszkréten –, hogy hazaérkeztem volna, a bangkoki reptéren ugyanis

felnyitották a vámosok a bőröndöm, minden bizonnyal azt feltételezve, hogy taposóaknát akarok felcsempészni a gépre.

De szerencsére nem konfiskálták el a sütőt, így amint hazaértem, nyomban neki is állhattam a kanom krok gyártásának. Csillogott a szemem, csorgott a nyálam, az új játékszerem felett érzett izgalmam pedig nem ismert határokat!

Először is: elkészítettem a két palacsintatésztát. 

Az alsó kéreghez összeturmixoltam egy 400 milliteres konzervkókusztejet (fontos, hogy ne a light verziót használd, mert akkor nem lesz elég zsír a tésztában, és könnyebben leég), fél bögre maradék jázmin rizst, 1 bögre rizslisztet, 3 evőkanál cukrot, egy csipet sót, és fél bögre buborékos vizet.

A töltelékhez összeturmixoltam 2 db 400 milliteres konzervkókusztejet 4 evőkanál cukorral, egy csipet sóval, 4 evőkanál tápiókaliszttel és 2 evőkanál rizsliszttel (ezeket a sarki ázsiai boltban vettem Óbudán, de szerintem a legtöbb helyen már kaphatók. Ha nincs tápiókaliszt, jó a kukoricakeményítő is). Ez a mennyiség amúgy egy hadseregre elég (nálam vendégség volt, és mind a nyolcan jóllaktunk belőle, plusz a gyerekek a leesőből, szóval te nyugodtan felezd az adagot). 

Zabacsinta és zabtira, avagy mit reggelizik, akinek nagyon nem mindegy?

WMN KNYHA – 2022. augusztus 31. – SzÉ

Kezdődhet a móka! – örvendeztem naivan, majd beleöntöttem az apró, félgömb alakú mélyedésekbe a tésztát, aminek – legalábbis az empirikus tapasztalataim szerint – némi határozott, rutinszerű rázogatás hatására vékonyan be kellene fednie a formákat.

Az én tésztám azonban baszott szétterülni. Sebaj, gondoltam, amit nem lát a szem, nem fáj a szívnek, gyorsan rámertem a pudingalapot is, megküldtem a feltétekkel, majd vártam.

Várakoztam türelmesen, ám közben egyre bizonyosabbá érett bennem a gyanú, ez, kérlek alássan, úgy odaégett, hogy nehezebb lesz elválasztani a palacsintát a serpenyőtől, mint Rose-t az ajtóról a jeges tenger közepén. Végül nagy nehezen felkapirgáltam ugyan ezeket a kontaktlencse méretű vackokat a mélyedésekből (amelyek úgy festettek mostanra, mintha a lencsében benne maradt volna a kocsányos szemgolyó is), de a gyanúm is beigazolódott: áztathattam be órákra a Forbes-címlapom alapját képező vállalkozásomat.

Ekkor egy pillanatra megtorpantam, de nem sokáig. 

Már miért ne szabhatnám a kanom krokot a saját lehetőségeimre? Előkaptam a teflon borítású tarkedlisütőmet és újult erővel veselkedtem neki a folyamatoknak. (Ráadásul így téged sem riasztalak el az elkészítésétől, hiszen míg thai kanom krok sütőt nehéz idehaza beszerezni, tarkedlisütő sok helyen van.) Első körben beleöntöttem a lapos, kör alakú mélyedésekbe a rizses tésztát, majd egy percig sütöttem közepes lángon, mielőtt ment volna bele a pudingszerű belbecs. A tetejére kukoricát, újhagymát tettem a hagyományos verziókhoz, szórtam rá fekete szezámot, a gyümölcskedvelők miatt felaprított sárgabarackot, aszalt áfonyát és szilvát, a magam kedvéért sonkát, de aztán másnap egy hirtelen ötlettől vezérelve csíkokra szedett datolyát – és akár hiszed, akár nem, az volt messze a legfinomabb! Konkrétan úgy kellett (volna) a kezemre csapni, hogy ne egyek meg belőle egy családi kiszerelést.

Egy szó mint száz, ahogy a viccbeli kismalac, aki nagyot perecel a bringával, majd közli, ő így szokott leszállni, én is kijelenthetem: én pont így szoktam thai gömbpalacsintát készíteni. Laposan.

Fiala Borcsa

A képek a szerző tulajdonában vannak