Ne félj, úgyis visszajövök! – Cannes-ból jelentjük, ma utoljára

–

Dodin úr szenvedélye 

Ha azt kérdeznéd tőlem, ki az „ultimate” francia színésznő, nekem elsőként Juliette Binoche jutna eszembe. Vagy Sophie Marceau. De talán mégis inkább Juliette Binoche. A tegnapi nap után végképp, mert láttam a legújabb filmjét, és ebben megint olyan varázslatos volt, mint mindig. Szerencsére a film 80 százalékban másról sem szól, csak róla – őt nézhetjük és csodálhatjuk, miközben elképesztő menüket főz a XIX. századi vidéki Franciaországban, és egy szót sem szól, csak koncentrál.

De már az első képtől elakad a lélegeztünk, amikor a hajnali veteményesben szedegeti össze a zöldségeket az aznapi fogásokhoz, mert még mindig olyan szép, mint egy festmény. A film (La Passion de Dodin Bouffant) egy nagynevű séfről szól, aki valójában nem főz, csak kitalálja a fogásokat, és ezeket aztán a kedvenc szakácsnője (ez volt Binoche) készíti el hibátlanul, lefegyverző rutinnal. Ebből áll az életük: főznek és esznek. Mindent étellel fejeznek ki, és minden falat egy egész világot hordoz számukra. Tökéletes összhangban léteznek, mégsem házastársak, mert még annál is többek egymásnak: alkotótársak és titkos szerelmesek. Dodin úr szájából hangzik el az egyik kedvenc mondatom a filmből (amikor már nagyon szeretné elvenni a szakácsnőjét):

„A házasság egy olyan étkezés, ami a desszerttel kezdődik.”

És amikor ezt kimondja, addigra nyilvánvalóvá válik az is, hogy a címszerepet miért épp Benoit Magimelnek kellett eljátszani (aki egyébként kiváló színész, csak mindig csodálkoztam, miért vett fel középkorúságára egy Gérard Depardieu-i alkatot): mert köztük van olyan kémia Juliette Binoche-sal, hogy abba bele kell a szívnek szakadni. (És itt még a pocakja is jól jött.) A valóságban is egy pár voltak, aminek egy közös lány a gyümölcse (aki mára felnőtt), de úgy látszik, a lelki összetartozásukat még a válás sem szakította szét. Vagy csak nagyon jó színészek.

Mindenesetre a filmet feltétlenül ajánlom, ha bejön Magyarországra (és be fog jönni!), mert hát… már megírtam, miért. Csak azt nem, hogy az ételek készülését is milyen élvezet volt figyelni (gondoltam is, hogy ezt a filmet Fiala Borcsának találták ki. Meg még sokaknak másoknak.) Minden perc fenséges élmény volt, amit ebben a két órában néma bámészkodással és lelki falatozással tölthettünk.

Egy kis magyar történelem

Számomra meglepetés volt, hogy bár idén magyar film nem szerepelt a hivatalos versenyprogramban (és ha így folytatódik a magyar filmfinanszírozás, ez még sokáig így lesz), csak a rövid- és animációs filmek kategóriájában, azért volt egy kis jelenésünk így is. Nanni Moretti olasz rendező Il Sol dell’avvenire (A jövő napja) című filmje részben az ’56-os eseményeket idézi fel, méghozzá az olasz kommunistákkal kapcsolatban, akik ekkor szembesültek vele, hogy a kommunizmus talán mégsem hozza el azt az ideális világot, amiben ők hittek.

Ekkor ugyanis válaszút elé kerültek: kit támogassanak? A felkelőket vagy a szovjeteket? Bár végül a felkelők mellé álltak (legalább eszmei értelemben), de ez kisebb meghasonulást váltott ki belőlük.

A történetben egy magyar vándorcirkusz érkezik Róma munkásnegyedébe, aminek a porondmesterét Anger Zsolt alakította, és nemcsak magyarul, hanem olaszul is elég komoly jeleneteket kellett eljátszania, amit kiválóan teljesített (pedig csak a film kedvéért tanulta meg a nyelvet… a szöveg erejéig). Nem volt kis szerep, és a tőle megszokott módon karizmatikus figurát kreált belőle. Megérdemli tehát, hogy itthon is láthassuk, és szerencsére erre lesz is majd lehetőségünk. Miatta megéri!

Mi ez, ha nem szerelem?

Végül egy igazán felkavaró filmmel zártam a programot, pedig mint kiderült, nem is először láttam a történetet, ez ugyanis egy dán film (a Szívek királynője) remake-je volt. De tulajdonképpen még annál is sokkal régebbi sztori: már az ókori görögök is mesélték Phaidra tragédiáját, aki beleszeretett a mostohafiába. És ez a történet még egyetlen verzióban sem végződött jól…

A L’été dernier (A tavalyi nyár) főhősnője ugyan nem szerelmes a mostohafiába, ennél ugyanis számítóbb és céltudatosabb (szerintem), de valami ellenállhatatlan vonzalmat érez iránta, ezért szenvedélyes viszonyt kezd vele – és ezt sajnos elég közelről meg is mutatják, ugyanis a rendező, Catherine Breillat híres arról, hogy a szexualitást középpontba állítja a filmjeiben. Én meg csak azért tettem hozzá, hogy „sajnos”, mert elég megrázó látni egy ötvenéves nőt egy nagyon kamaszos, még szinte gyerekfiúval szeretkezni, ha nem is teljesen explicit módon (igazából csak az arcukat látjuk, de azt hosszan). Rögtön eszünkbe jutott, itt, Cannes-ban, hogy ezen a fesztiválon már találkoztunk hasonló szerelemmel (a May Decemberben, amiről ITT írtam), csak ott a kialakulását nem ábrázolták, és rokoni szálak szerencsére nem fűzték össze őket.

Szóval kemény volt nézni, éppen azért, mert hiteles volt és fájdalmas

– de a végén én arra jutottam, itt nem arról volt szó, hogy ez a két ember egymásba szeretett, ezért kellett felrúgniuk minden társadalmi konvenciót és kimondatlan törvényt (a filmbéli nő ráadásul emberjogi ügyvéd volt), hanem mindketten kiélhettek ebben a viszonyban valamit, ami a saját életük kulcsmotívuma volt: a fiúnak az anyahiánya, a nőnek a hatalomvágya.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Robert Nemeth (@robertnemeth1972) által megosztott bejegyzés

Hogy jó film volt – és kellően elszakadt a dán eredetitől, egy teljesen új interpretációt teremtve –, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nehéz volt nézni.  

Már szinte otthon

Erről a vetítésről battyogtam „haza” (a szállásomra), még forgatva magamban az élményt, hogy magamhoz vegyem a farmerdzsekim, és utána visszatérjek egy búcsúsétára a belvárosba, amikor a sors végképp megerősítette, hogy sikerült ebben a hétben magamévá tennem a cannes-i életérzést. A zebránál ugyanis megszólított egy turista, és megkérdezte tőlem, tudom-e merre van a St. Nicolas mélygarázs.

És tudjátok, mit? Tudtam! És útba igazítottam.

Ezután már újra madarat lehetett volna velem fogatni. 

Micsoda sűrű hét áll mögöttem! Nemcsak azért, mert egy hétig mással sem foglalkozhattam, mint ami a szenvedélyem (mint Dodin Bouffant): a filmmel, és semmi más dolgom nem volt, mint minél több élményt magamba szívni és magamon átszűrve továbbadni, hanem azért is, mert olyan körítést kaptam hozzá, ami még a szabadidőmben is csak töltött: világító kék eget, festői szépségű épületeket, a fülemnek kedves francia szó morajlását, mennyei péksüteményeket, frissen préselt narancslét, macskapárzás hangját az erkélyről, sirályok vijjogását a part felett, a világ összes nációjának színes kavalkádját, szakmai barátokat, akiknek ugyanaz az agylövése, mint nekem, a fesztivál képes magazinjait, burjánzó növényeket, ahová csak nézek, és egy kis időt, amikor nem kellett senki másról gondoskodnom, csak magamról.    

Viszlát, Cannes! Remélem, nem utoljára lehettem otthon itt.  

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Gyárfás Dorka