A házasság poklától az éhezéssel lázadó kamaszokig – Cannes-ból jelentjük

–

Az egyik dolog, amit nagyon bírok Cannes-ban, és amitől hamar otthon éreztem magam (bár világok választják el Budapesttől), hogy senki nem áll meg a pirosnál a zebrán. Még jó hogy! Nem jön autó egy tizedmásodperce? Legalább öten megindulnak (mert amúgy elég nagy a tumultus itt, a belvárosban, ahol a fesztivál zajlik), még babakocsival is. Itt komolyan gyalogosuralom van, az autók örülhetnek, ha előre engedjük őket. És láthatóan ezt ők is elfogadták, udvariasan kivárják a sorukat, vagy igyekeznek diszkréten utat törni, ha várakozni már reménytelen.

Kitört a nyár, az az igazi, amikor már csurog rólad a verejték, és a telefonod képernyőjét hiába böngészed, árnyékban látsz csak belőle valamit. Persze ettől még mindenki telefonnal a kezében mászkál, de leginkább a kamerafunkció miatt, percenként meg kell örökíteni, hogy itt vagy, és aztán világgá kürtölni. A régi motorosok, a fesztivál veterán látogatói a vörös szőnyegen már csak lazán áthaladnak, de mi, gólyák még próbáljuk a nagy pillanatot – én, itt, te jó ég! – valahogy megragadni és megőrizni. Aztán kiderül, hogy ezzel értékes másodperceket veszítettünk a helyek megszerzéséért folytatott küzdelemben, itt ugyanis nincsenek helyjegyek, érkezési sorrendben foglalod el a széked – ha találsz még olyat, amivel elégedett vagy.

A mai első vetítésem ugyan semmiféle sztárparádét nem ígért, mégis a legnagyobb teremben adták, és hiába sasoltam percenként a telefonom (odanőtt a tenyeremhez – ezen a héten nem fogom a képernyőidőt csekkolni), egyetlen jegy sem szabadult fel. És akkor egyszer csak odafordult hozzám egy francia hölgy, míg a bejutásra váró sor körül bóklásztam, hogy nincs-e szükségem egy jegyre. Elhiszitek? Ilyen is történik, és a következő percben már a 2309 férőhelyes Lumière terem erkélyén találtam magam (ott is 1400-an férnek el), és csak tátottam a szám.

Ekkora mozit! Mintha egy arénában néznél filmet. 

Nem tudtam elképzelni, ilyen magasból hogy fogom élvezni, mennyire fog „átjönni”, de mivel egy sokat dicsért, izgalmasnak ígérkező alkotás volt az egyik legjobb német színésznővel a főszerepben (Sandra Hüllerrel, aki két filmmel is képviselteti magát a versenyprogramban), ezért nem volt kérdés, hogy akár a lépcsőről is megnézném. És bár tényleg mindenki csak elismerően szólt az Anatomy of a Fall című filmről, még annál is sokkal jobb volt, mint ahogy vártam. De előtte mutatom, hogy nézett ki a 15 soros kakasülő: 

Az Anatomy of a Fall – a címéhez méltón – egy esés, azaz zuhanás története, annak a legapróbb részletéig kibontva. Sandra (a filmben is így hívják) egy írónő, aki épp interjút adna az alpesi csúcsok között fekvő otthonában, ahol a családjával él, amikor a férje (aki szintén otthon tartózkodik) olyan hangerővel kezdi bömböltetni a zenét, hogy az interjút kénytelenek berekeszteni és elhalasztani. Még látjuk, ahogy ezután a kilencéves-forma fiuk elindul a kutyával egy sétára a havas tájban, de mire hazaér, az apja már holtan fekszik a ház előtt, egyértelműen azért, mert kizuhant az emeletről. És bár innentől egy nyomozás, majd egy tárgyalótermi dráma veszi kezdetét, mely azt próbálja kideríteni, hogy a férfit meggyilkolta-e a felesége, vagy öngyilkosságot követett el, esetleg szerencsétlen baleset történt, mégis távolról sem egy krimit szemlélünk. Hanem sokkal inkább egy párkapcsolati drámát.

Egy házasság történetét. Egy család traumatikus múltjának következményeit. Emberi játszmákat. Kínokat, küzdelmeket és kontrollvesztést.   

Elképesztően komplex és izgalmas kérdéseket boncolgat a film. Elsősorban azt, hogy egy házasságban mennyiben vagyunk felelősek egymásért, a másik jóllétéért. Ki tehet arról, ha valaki az egyéni ambícióit, céljait nem tudja beteljesíteni? Meddig kell lojálisnak lenni hozzá? Kinek a felelőssége, ha egy házasság során valaki depressziós lesz (a szó klinikai értelmében)? Kell-e a másiknak ezért a saját sikereiből alább adni? Mi van, ha egy házasságban felüti a fejét a versengés? Mi van, ha egy férfi érzi magát kevésnek a felesége mellett?

Az Anatomy of a Fall olyan film, amiről még órákig lehet beszélgetni, ha kijöttél. És számos verziót elképzelhetsz, hogyan is történt az az ominózus esés, mert konkrét választ végül nem kapunk rá – vannak tragédiák, amik szemtanúk nélkül zajlanak le, és utólag képtelenség pontosan rekonstruálni őket. De bármilyen izgalmas is saját változatot kreálni fejben arról, mi is történhetett, akkor sem ez a lényeg, sokkal inkább az a húszperces házastársi veszekedés, amit megkövülten hallgatunk végig, és ami olyan hiteles, igaz és fájdalmas, hogy szerintem sokan magukra ismernek benne. Mert a házasság nehéz műfaj, különösen alkotó embereknek, akik folyton magukat elemezgetik. De bárkinek. Remélem, ez a film nyer majd díjat és ezáltal eljut Magyarországra is.

Sandra Hüllernek meg feltétlenül járna egy díj az alakításáért (még ha épp tegnap jeleztem is, hogy azért van itt konkurencia), amit ráadásul angolul nyújtott, nyelvileg is elképesztő színvonalon, miközben némi franciára is szükség volt. Ezt nevezem világszínvonalúnak és nemzetközi karriernek – nem sokan tudnák utána csinálni. De le a kalappal a gyerekszereplő, Milo Machado Graner előtt is, akit olyan komoly kihívások elé állított ez a szerep, ami még a legrutinosabb felnőtteket is próbára tette volna, és az író-rendező Justine Triet előtt, akinek a fejében ez a komplex történet megszületett. Már az előző filmjét is szerettem (ITT írtam róla), de most még magasabbra tette a lécet. Nem lesz könnyű überelni!

Gondolhatjátok, hogy ezek után a nap második filmélménye már nem volt ilyen katartikus, de muszáj volt már egy csalódást is átélni, különben elhatalmasodik rajtam az önhittség, hogy nagyon tudok választani, csak jó filmeket látok Cannes-ban. Ilyen pedig még itt, a filmszakma csúcsán sincs. Úgyhogy a Club Zero című, ugyancsak nemzetközi koprodukciót – amit ugyan egy osztrák rendező jegyez, de szintén angolul forgatták – már inkább csak udvariasságból néztem végig, de ha nem a sor kellős közepén ülök, akkor ki is megyek róla.

Pedig a sztori és a film üzenete nemcsak érdekes, de nagyon aktuális és fontos is, nekem inkább a történetmesélés módja és stílusa volt irritáló, és hát... nem sok meglepetést tartogatott (azon kívül, hogy nagy örömömre egy magyar származású színésznőt, Asztalos Szandrát fedeztem fel a filmben a házvezetőnő szerepében). Mindig pontosan az történt benne, amire számítani lehetett. Egy csapat tizenéves fiatalt állított középpontba, akik „jódolgukban” – mivel mindannyian egy elit magániskolába járnak – úgy lázadtak a felnőttek álszent, pazarló és felelőtlen világa ellen, hogy megtagadták maguktól az evést. Ehhez akad egy felbujtó is: egy úgynevezett táplálkozás-tanár (Mia Wasikowska alakításában), aki maroknyi szektát formál belőlük, és remek ideológiát gyárt a fényevéshez: ezzel lehet lázadni a fennálló világ összes bűne és hazugsága ellen.

Mert a világ hamisan állítja, hogy enni kell a létezéshez – az evés valójában csak a fogyasztói társadalmat szolgálja, tehát az élelmiszeripart hizlalja, emellett súlyosan környezetkárosító is.

A felnőttek pedig nemhogy jó példát, de riasztó jövőképet mutatnak, akik ellen máshogy már nem is lehet hatékonyan lázadni – az „éhségsztrájkkal” szemben viszont tehetetlenek, ezzel az őrületbe lehet őket kergetni.

Egy percig sem állítom, hogy nem volt mélyen elgondolkodtató és sajnos nagyon is hiteles a történet. Hátborzongató ötlet, hogy így fejezzék ki a gyerekek, ha nem kérnek abból a világból, amit az előttük járó nemzedékek építettek – az evés fölött ugyanis bármelyiküknek van kontrollja. 

Persze, hogy mindezt kellemetlen nézni, mert egyben szembesülés is. Nemcsak azzal, hogyan tekintenek ránk az utánunk jövők, de azzal is, milyen könnyen válik lehetetlenné a párbeszéd, és áthidalhatatlanná a szakadék. A filmbéli felnőttek már minden tekintélyüket, tiszteletüket elvesztették, és a fiatalok az önéheztetéssel teljesen át tudták venni a kontrollt felettük.

A gond csak az, hogy mindezt egy formalista tanmesébe csomagolták, amiben az esetlegességnek, véletlennek, árnyalatoknak nincs helye. 

Először tapasztaltam meg, hogy egy vetítés után a taps két másodperc után elhal, és mindenki iszkol ki a teremből. Jó, persze két napja vagyok csak itt, és a régi motorosok szerint ez is messze van még a bukástól. De az Anatomy of a Fallnál még film közben is felharsant a taps! 

Mindenesetre sokat kaptam ettől a naptól is, és már inkább attól félek, hogy túl gyorsan eltelik az a szűk hét, ami adatott. Addig is buzgón igyekszem dokumentálni, amerre járok – és ezzel zaklatom a gyanútlanul arra kóricáló kollégákat –, hogy meg tudjam mutatni, milyen érzés. Egész könnyen legyűrtem a szégyenlősségemet. Elvégre, ha körbenézek, igazán nem lógok ki a tömegből!

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van. 

Gyárfás Dorka