„Cannes-ban már az is jó mozi, ha kiülsz egy kávézó teraszára” – Gyárfás Dorka jelenti a filmfesztiválról

–

Nagyon messziről indultunk, a Cannes-i Filmfesztivál és én. Mondhatni, mínuszból. Először álmomban sem fordult meg a fejemben, hogy egyszer eljutok ide, mert hol voltam még ahhoz… Aztán mire beletanultam az újságírásba, már nem voltak újságok, akik kifizették (tehát delegálhattak) volna. Aztán gyerekeket szültem, és sokáig el sem tudtam képzelni, hogy egy hétre otthon hagyjam őket, mire pedig felnőttek annyira, hogy ez már ne okozzon lelkiismeret-furdalást, nekem nem volt arra pénzem, hogy megfinanszírozzam, mint a barátaim, filmes kollégáim, akik egész évben erre gyűjtöttek. 

És – ahogy az lenni szokott –, már épp teljesen letettem róla, már nem is vágytam ide, amikor egyszer csak az ölembe pottyant.

Megbízásom lett rá (hála a Cirko Film és a WMN együttműködésének), hogy öt-hat versenyfilmet megnézzek, az alkotókkal interjúzzak, és a maradék időmben annyit szívjak magamba a fesztiválból, amennyit csak bírok.

Szépen hangzik, de ha tudnátok, mennyi frusztrációval jár mindez! Mekkora lúzernek éreztem magam még múlt héten, amikor a jegyek mindennap az orrom előtt fogytak el az online felületen, egy másodperc alatt! De kiderült, kár is volt otthon erőlködni. Itt spontán és lazán (amolyan franciásan) alakulnak a dolgok maguktól. Nem kell feszülni. Hátra lehet dőlni, és ugyan résen kell lenni, de alapvetően élvezni kell – és lehet –, hogy az ember egy hétre a világ tetején érezheti magát.   

Tegnap, az érkezésem napján máris annyi jó dolog történt velem (például, hogy Rév Marcell, az Eufória operatőre, aki az új sorozata, a The Idol premierjére érkezett velem egy gépen – felajánlott egy fuvart, amivel Nizzából Cannes-ba jutottam, így nem kellett csalinkáznom), és mindjárt két remek filmet láttam, amikre otthon hiába igyekeztem belépőt szerezni, hogy kezdem úgy érezni: most már rajta vagyok a tracken, menni fog ez. Jó lesz! 

Úgyhogy gyorsan számoljunk is le mindennel, ami már nem fog megtörténni, mert ahhoz későn érkeztem, és ezzel nincs mit csinálni: 

nem fogok tudni beszámolni arról, milyen az új Indiana Jones (az Indiana Jones and the Dial of Destiny), mert már lefutott. Azt sem fogom tudni elmesélni, milyen Martin Scorsese három és félórás új filmje Leonardo DiCaprióval és Robert De Niróval, akik 30 éve játszottak együtt utoljára (Killers of the Flower Moon), hogy hogy tetszett Pedro Almodóvar félórás rövidfilmje a meleg szerelemről Pedro Pascal és Ethan Hawke főszereplésével (jaj, ezért megszakad a szívem), vagy hogy milyen Johnny Depp visszatérése XIV. Lajosként (Jeanne du Barry), amit ráadásul az egyik kedvenc francia filmes alkotóm, Maiwenn rendezett.

És amit még ezeknél is jobban sajnálok: hogy lemaradtam Jonathan Glazer új filmjéről, a The Zone of Interestről is, ami a hírek szerint eddig a legesélyesebb az Arany Pálmára, viszont mai elhatározásom, hogy szándékosan szkippelem Alicia Vikander és Jude Law közös kosztümös filmjét VIII. Henrikről, mert ennél vannak kecsegtetőbb ajánlatok. 

C’est la vie, gyerekek, a város tele van sztárokkal meg önmagukat sztárként prezentáló civilekkel (egy átlagos estén itt a belvárosban csak estélyibe öltözött nők és szmokingos férfiak flangálnak, és mindenki Valakinek képzeli magát), de én ezentúl inkább arra megyek, amiről úgy hírlik: tényleg ad valamit.

És azért adjuk meg Cannes-nak is, ami jár: már az is jó mozi, ha kiülsz egy kávézó vagy bisztró teraszára, és bámulod az embereket, annyira színes, stílusos, excentrikus kavalkád van itt. Ha majd besokallok a filmektől, ezt fogom kukkolni, mert komolyan mondom, élmény!  

Viszont addig is elmesélem, milyen volt Natalie Portman és Julianne Moore közös filmje, a May December, amire otthonról hiába vadásztam belépőt, itt viszont elég volt kibuszozni érte a külvárosba (mert ott még játszották, és az utolsó pillanatban felszabadult rá pár jegy), és miért lett tőle fantasztikus a cannes-i entrée-m.

A May December igazi hollywoodi film, de még abban az értelemben, amit az Aranykorban jelentett: glamúros, titokzatos, delejező. Két igazi díva alakítja a főszerepét, akik mindketten meg tudják mutatni, mekkora színészi kvalitás rejlik bennük, és egy sokrétegű, izgalmas történetet mesélnek el. Todd Haynes már nem először bizonyítja, hogy a női léleknek nemcsak csodálója, hanem értője is – mindkettő megjelenik a korábbi filmjeiben is: a Távol a mennyországtólban és a Carolban. Nagyon szeretem, ahogy a nőkre tekint – na, ez például egy olyan male gaze, amiben semmi tárgyiasítás nincs.

A történet szerint Grace (Julianne Moore) valamikor a múltban egy olyan különleges esetet élt át, amit felkapott az egész amerikai sajtó, és amiből most, évekkel később film is készül egy valódi sztár, Elizabeth Berry (Natalie Portman) főszereplésével. A színésznő ezért felkeresi Grace-t és a családját, hogy egy kis terepmunkát végezzen: megismerje őket közelebbről, és ezáltal hitelesen tudja felépíteni a figurát. Az ő kutatásaival, interjúival párhuzamosan ismerjük meg magát az esetet, ami valóban rémisztő és hihetetlen: a 36 éves, családos Grace egyszer csak beleszeretett egy 13 éves fiúba, Joe-ba (Charles Melton), aki kisegítőként dolgozott mellette egy kisállat-kereskedésben, összejöttek, és azóta is együtt vannak: Grace elhagyta érte a családját, az első házasságából született fiát, és szült neki is három gyereket.

Első pillantásra húsz éve élnek meghitt harmóniában, amihez persze át kellett menni egy hatalmas botrányon, bírósági peren (hiszen amit tett, bűncselekmény), de úgy tűnik, a szerelmük kiállta az idő próbáját.

Fantasztikus, ahogy a film lassan építkezve, apránként segít hozzá minket ahhoz, hogy megítélhessük, Grace valójában egy predátor-e, aki levadászott magának egy ártatlan, jólelkű fiút, akiből aztán férjet és apát nevelt magának; vagy létezik-e, hogy ezt egy kölcsönösségen alapuló, egyenrangú kapcsolatnak nevezhessük. De még fantasztikusabb, hogy mindezzel párhuzamosan a színészlét rejtett oldalába is bepillanthatunk, és megtudhatjuk, mit is jelent belebújni valakinek a bőrébe, mennyire kell hozzá ítélkezéstől mentesen figyelni és megérteni az illetőt, hogyan kell adott esetben provokálni vagy piszkálni, hogy kibukjon, mi rejlik a felszín alatt, és ezáltal akár megfigyelőből aktív részesévé válni a történetének.

Natalie Portman cselekményszála nekem talán még egy picit jobban is tetszett, annyira lebilincselő, ahogyan folyamatosan hintázik a színjáték és a valóság, önmaga és az általa játszott karakter életre hívása között, és tökéletesen elmeséli, hogy a színészi munka milyen mély pszichológiai érzéket és elkötelezettséget, komoly munkát igényel, ugyanakkor morálisan mennyire megkérdőjelezhető is lehet. És még sosem láttam Natalie Portmant ennyire jónak, nálam most ért be igazán színésznőként – simán felért Julianne Moore-hoz, aki már rég a piedesztálon csücsült.

Ez igazán méltó kezdés volt, itt, Cannes-ban, és ha majd vetítik a hazai mozikban (gondolom, erre valamikor sor fog kerülni), szívesen elemezgetem ennél részletesebben is, mert bőven van mit.

Viszont utána még mindig volt három órám a napból, amit nem akartam elrontani azzal, hogy megnézek valami közepes filmet – ezért hagytam ki Sean Penn új munkáját (Black Flies), amiről sajnos nem zengenek ódákat. Valami nagyon mást akartam, ami nem vesz el a May December varázsából, hanem csak kiegészíti egy homlokegyenest ellenkező világgal. Meg is találtam ezt egy lengyel dokumentumfilmben, amit egy pici belvárosi moziban adtak, tizedannyi közönség előtt: ez volt az In the Rearview (vagyis A visszapillantóban) című alkotás, amit nem egyedül bőgtem végig, hanem nagyjából a mozinézők felével.

A mai Ukrajnába csöppentünk, ahol egy lengyel önkéntes, Maciej azzal segíti a helyi lakosságot, hogy az autójával a lengyel határra szállítja azokat, akiknek a faluját, városát evakuálták, vagy akiknek már veszélyben van az élete, ezért muszáj menekülnie, de nincs saját kocsija. Általában hatan-nyolcan utaznak vele, és közben mesélnek arról, miért indultak útnak, mit hagynak maguk mögött, mi történt velük – és persze sírva búcsúztatják az eddigi életüket, aminek visszavonhatatlanul vége lett.

Legalább tíz történetet hallgatunk végig, de egy sincs, amelyikbe nem szakadna bele a szív, és az ember ne szégyellné, hogy ez megtörténhet. Főleg, hogy minden családdal utaznak pici gyerekek, akiknek az arcán minden tükröződik – őket a legfájdalmasabb nézni.

Egyszer például egy hétéves kislány és egy négyéves kisfiú kerülnek egymás mellé – idegenek –, és a következő párbeszéd zajlik közöttük:  

– Tudod, miért sírt a nagymamád, mikor elbúcsúztatok?

– Mert aggódott.

– És tudod, mit jelent aggódni?

– Tudom!

– Na, mit?

– Nem tudom…

– Azt jelenti, hogy a nagymamád fél, hogy a házatokra ledobnak egy bombát

A kisfiú elhallgat, hosszan-hosszan gondolkodik, a legrémesebb forgatókönyvek játszódnak le a szeme előtt, majd azt mondja:

– Szeretem a nagymamámat.

Vagy ott egy másik kisgyerek, akiben bent rekedt a szó, amikor a lakásukba csapódott egy bomba, azóta nem hajlandó kinyitni a száját, de amint mellé ül egy nagyobb kislány (szintén rémült arcú, aki a zsebében őrizget egy papírfecnit az összes fontos adatával vészhelyzet esetére) akkor egyszeriben mindketten visszaváltoznak gyerekké, és elkezdenek úgy játszani egymással, mintha az oviban volnának.

Még töredékét sem tudom átadni annak, amilyen megrázó pillanatok ebben a filmben sorjáznak, miközben a háttérben folyamatosan halljuk a lövéseket, robbanásokat, Maciej pedig csak vezet, intézkedik és segít, és szinte rettenthetetlennek tűnik.

Így vált az első napom Cannes-ban többszörösen kiváltságos élménnyé: olyan világokba pillanthattam be, amiket otthonról nem láthattam, és érzelmekkel telve ballagtam vissza a szállásra, tele reménnyel, hogy most hat napig ez vár rám…

Tudósításunk holnap folytatódik!

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Gyárfás Dorka