A mester megmutatja, hogyan is kell ezt csinálni – Cannes-ból jelentjük
Eláruljam egy szuperképességem? Tolakodásban elég jó vagyok. De ne úgy képzeljétek, hogy a tömegben könyökölve mindenkit félretaszítok, míg el nem jutok a célig, hanem épp ellenkezőleg: mivel irtózom a tömegtől, és még inkább attól, hogy idegen emberek teste az enyémhez nyomódjon, ezért – azt hiszem – fejlett érzékkel keresem (és találom) meg a lyukakat, amik a nagy tülekedésben pillanatokra keletkeznek, ezeket aztán rögtön betöltöm, majd haladok tovább a következő résig, mint egy angolna, és ezzel a módszerrel néha még olyan kapukon is átjutok, ahol épp jegyet ellenőriznek. Nos, ez a képességem elég hasznosnak bizonyul Cannes-ban. Gyárfás Dorka harmadik beszámolója.
–
Sajnos arról a filmről még nem számolhatok be, amire angolna módjára csusszantam be, bár akadt belépőm is, de nem volt mindegy, mikor érkezem, milyen helyet csípek meg, mert kicsi volt a terem, és riasztóan hosszú, tömött a sor. Viszont előtte aláírattak velünk egy beleegyező nyilatkozatot, hogy péntekig nem írhatunk róla, úgyhogy ez majd későbbre marad.
Nem baj, úgyis biztos vagyok benne, hogy mindenkit a legújabb Wes Anderson-film, az Asteroid City érdekel elsőként, de elárulom, nem feltétlenül a nagy nevek szerzik a legnagyobb élményt – van, hogy ők csak a papírformát hozzák, vagy még azt sem. (Nyugi, Anderson nem okozott nagy csalódást.)
Ha most nem naponta küldenék tudósítást, hanem tematikus riportban gondolkodhatnék, biztosan egymás mellé tenném a tegnapi beszámolóban emlegetett Club Zeróval, és a mai napom fénypontjával, Aki Kaurismäki Fallen Leaves című munkájával, így elkezdhetnénk összevetni, hogyan is érdemes formalista filmet készíteni, amiben minden aprólékosan be van állítva, ki van centizve, és a realitástól szándékosan „elemelt” változatban tálalva. Az említett három film ráadásul abban is közös, hogy az abszurd humorral kísérletezik, mert ha már egy stilizált világban járunk, akkor időnként kacsintsunk ki belőle.
Elveszni Asteroid Cityben
Aki olvasta a tegnapi cikkem, az már tudja, hogy számomra ez a megközelítés (ami persze egyáltalán nem új keletű, a színházból ered… mint szinte minden) a Club Zerónál haloványan működött csak – talán azért, mert túl kevés volt az inger, túl egyértelműek az áttétek, könnyen megfejthető, és (számomra) kevés rétegben értelmezhető a történet. Nyugodtan mondhatjuk, hogy Wes Anderson pedig ennek épp az ellentéte – most, az Asteroid Citynél is.
Ugyanaz történik, amit tőle már megszokhattunk, és amit szinte el is várunk: kifogástalan ízléssel megalkotott, eredeti, mégis valahol ismerős látványvilágot kapunk, furcsa szerzetekkel benépesítve, akik olyan tempóban nyomják a szöveget, hogy felfogni sincs időnk, csak időnként ül egy-egy olyan mondat, ami viszont a szívünk legközepébe talál.
Már A kutyák szigeténél is az volt az érzésem, hogy ezt a filmet ötpercenként leállítanám, és hagynék egy kis időt arra, hogy egyrészt alaposan megvizsgáljam a képet, felfedezzem minden apró részletét és ötletét, másrészt hadd emésszem már meg, mit is mondtak! De
Wes Andersonnál nincs megállás, száguldunk előre a cselekményben.
Most épp egy színházi előadásban, mert így vezeti fel a történetet Bryan Cranston (még fekete-fehérben), vagyis van egy keretjátékunk, ami hangsúlyosan jelzi, hogy amit látni fogunk, az fikció, ráadásul ott alakul a szemünk előtt, épp most írja egy Conrad Earp nevű fickó (Edward Norton) az írógépén, és hagyományos, háromfelvonásos színdarab lesz belőle. Amit mi viszont már színes filmen kapunk meg: egy fiatal csillagászoknak és tudósoknak rendezett kongresszusba csöppenünk egy sivatagi városban, ahol megjelennek a kis zsenik szülei is (hiszen még kiskorúak), ezáltal pedig mindenféle családi dráma és kalamajka tör felszínre, bár
nem pontosan derül ki, hogy pontosan mi akar ebből kisülni. Mert az a gond, hogy Wes Anderson figyelme megint ezerfelé ágazik, ráadásul a sok szereplő és cselekményszál között nem igazán súlyoz.
Jó lenne, ha Jason Schwartzmanról azt állíthatnám, hogy az Asteroid City főszereplője, mert kétségkívül tőle kapunk a legtöbbet – meg azoktól, akik hozzá kapcsolódnak: a gyerekeit alakító szereplőktől, és Scarlett Johanssontól vagy Tom Hankstől –, de még csak nem is lett igazán kiemelve a társulatból, hiába küzd egy hatalmas drámával, ami önmagában megérne egy filmet.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Szóval nézni most is élmény, elmerülni a részletekben megint szórakoztató, akadnak fajsúlyos pillanatok is benne, tele van pakolva gigasztárokkal (szerintem amúgy tök feleslegesen), de végül nem körvonalazódik egy határozott szándék a mondanivalót illetően, ezért nem tud igazán mély nyomot hagyni.
A mester felemel: Fallen Leaves
Azt hiszem, Wes Andersonnak a javára válna, ha megnézne pár Aki Kaurismäki-filmet, például ezt a legújabbat, mert tökéletesen példázza, milyen, amikor egy nagymester az évtizedekkel ezelőtt kialakított stílusát tökélyre fejleszti, és egyre komolyabb, valódi tartalommal tölti meg.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Aki egy Kaurismäki-filmet választ, az általában már tudja, mire vált jegyet – az ő sajátos világát, humorát nem lehet összetéveszteni semmivel. És miközben mindig egy meghatározhatatlan korban, a mai valóságunkhoz némileg kapcsolódó, de attól mégis elszigetelt világban járunk nála (többnyire a finn munkásosztályban), már ettől van egy olyan érzése az embernek, hogy
a körülmények lehetnek ugyan nyomorúságosak, de az élet sokkal inkább abból áll, ahogyan mi viszonyulunk hozzá. Ez máris egy olyan vigasztaló gondolat, amitől az ember lelke megnyugszik, mert úgy érezheti: van befolyása a saját boldogulására.
Kaurismäki egyáltalán nem kerüli meg a nehézségeket és a tragédiákat – most például az alkoholizmust, ami a történet fókuszában áll, vagy az ukrán háborút, ami mindenhová beszivárog, és mindent áthat –, mégis inkább arról akar mesélni, hogy ha két ember között megszületik az összetartozás érzése, akkor nincs olyan nehézség, ami ne az egységük kialakulását szolgálná, ha elsőre ellenkezőképp tűnik is. Hogy ne beszéljek rébuszokban: Ansa (a lány) és Holappa (a fiú) egyszer egymáséi kell hogy legyenek, csak ehhez hosszú utat kell bejárniuk, mert mindkettejüknek fel kell nőnie ahhoz, hogy alkalmasak legyenek erre a párkapcsolatra.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ez bizony rögös, nehéz út. De szép és megható is, mert tudjuk, hogy mindketten akarják, és ez a nagy esélyük az életben arra, hogy boldogok legyenek.
Gyönyörű történet, aminek még számos kedves, vicces, vagy szomorú pillanata van, többek között a mellékszereplőknek köszönhetően is, akik finoman támogatják a fő cselekményszálat, de közben igaz emberi esendőségről tudósítanak. Ebben a filmben a humor is hibátlanul működik, mint ahogy a színészi játék is, ami a maga egységes eszköztelenségében, lefojtott modorában is hihetetlenül komplex és érzelemgazdag.
Nem győzöm hangsúlyozni: Aki Kaurismäki az az öreg róka Cannes-ban (és az egész filmvilágban), akitől mindenki csak tanulhat, és akinek emberléptékű filmje csakis a lelki épülésünket szolgálja. Még azzal is, hogy csak másfél óra! Már ezért is örökké hálás leszek neki – persze ennél valójában sokkal többért.
Kiemelt képünk forrása: Getty Images / Pascal Le Segretain / Staff
