„Egy színésznő nem lehet zseni” – Interjú Láng Annamáriával

–

Gyárfás Dorka/WMN: Tizenéves koromtól követem a pályád, így pontosan tudom, hogy sosem a csillogás vagy a siker, hanem mindig csak a munka és a teljesítmény érdekelt. Ezek szerint ez is kifizetődő? Szoktál ezen gondolkodni?

Láng Annamária: Szoktam, már csak azért is, mert látok olyan példát, ahol nem ez a hajtóerő, hanem a sikervágy és az exhibicionizmus, és ezzel is sok mindent el lehet érni. Ilyenkor szembesülök azzal, hogy nem biztos, hogy a legjobb módszert választottam azzal, hogy mindig a közösség szekerét toltam. Van olyan színész, aki ugyan nem tolja a közösség szekerét, viszont a finishben rákapcsol, és olyankor csodálatos teljesítményre képes. A végeredmény tekintetében pedig nincs különbség, sőt el lehet húzni úgy is. 

Gy. D./WMN: Jó, de ezt látni gyakrabban. Sokkal ritkább, amikor valaki tényleg a munkáért magáért dolgozik, nem az elismerésért – és lám, most sokkal több visszaigazolást kaptál az élettől, mint azok, akik, mondjuk, nagy karriervággyal vágtak neki tőlünk a nagyvilágnak. 

L. A.: Engem valószínűleg azért nem tud ez kibillenteni – legyen bármekkora sikerről szó –, mert pontosan tudom, mennyi munka van mögötte. Nem ajándékként vagy meglepetésként fogadom (pedig meglepnek), mert tudom, hogy ezek csak múló örömök, pár napos eufória, de utána és mellette tolni kell bele a munkát – ez mindig ott tart a földön. Ezért nem is tudom magam azonosítani az aktuális sikeremmel. 

Gy. D./WMN: Úgy érted, hogy még exhibicionizmus sincs benned?

L. A.:

Magamutogatási vágy nincs bennem, csak a mesélésre való vágy, ami újra és újra azokhoz a helyzetekhez húz, ahol történeteket lehet mesélni, az embert lehet láttatni, vagy ahol találkozni lehet másokkal.

Ez mindig erősebb bennem, mint hogy én álljak középen, megvilágítva. 

Gy. D./WMN: Az emberek többsége szerintem nem tudja, hány színész szeret valójában elbújni.

L. A.: Igen, számomra is az az érdekes, amikor egy karakter mögé rejtőzhetek, amikor elváltoztathatom magam, vagy amikor nem rólam van szó, hanem egy gondolatot kell közölni. Engem még mindig az érdekel legjobban, amikor magunkra csukjuk a próbaterem ajtaját, és eltöltünk órákat egymással azért, hogy valamire rájöjjünk. Ez mindennél izgalmasabb.

Gy. D./WMN: Azért a színészek általában mégsem ezért választják ezt a pályát.

L. A.: Engem mindig ez hajtott, mert gyerekkoromban nem tudtam, hogy a színészi pálya hova vezet és mivel jár – sőt, nem is érdekelt. Nekem nem voltak kedvenc színészeim, nem rajongtam senkiért. Az fogott meg már akkor is, hogy emberekkel lehet találkozni, és mélyen kapcsolódni hozzájuk.

Gy. D./WMN: És akkor hogyan kezdődött nálad ez a dolog?

L. A.: Mindenféle versenyeken indultam, és abban sikeres voltam, de aztán a legerősebb élményem már diákszínjátszóként ért, amikor nyári táborokba jártam, és olyan emberekkel találkoztam, mint Hajdú Szabolcs, Thuróczy Szabolcs, vagy Szabados Misi – ez nagyon meghatározó volt, mert úgy láttam, őket is csak a kutatás és kapcsolódás érdekli, azóta is.

Gy. D./WMN: Azért megpróbáltad a Színművészetit, csak nem vettek fel, igaz?

L. A.: Többször is megpróbáltam, és soha nem sikerült, de nem is voltam elég motivált hozzá, és egy csomó mindent rendbe kellett még tennem magamban, amihez egy családiasabb közegre volt szükség. Ezt a kisebb, alternatív társulatokban végül megtaláltam. 

Gy. D./WMN: Emlékszem, már akkor egy nagyon érett hozzáállással voltál jelen az előadásokban.

L. A.: Egyszer meg is kaptam Ács Jánostól, hogy „már túlságos kész van, mit csináljak vele?”, miközben persze nem voltam kész, csak valami lelki töltet volt meg bennem, és a mesélési vágy, de nyilvánvaló, hogy még nagyon sok szakmaiságot kellett hozzá begyűjteni. Rengeteget. 

Gy. D./WMN: Viszont így végig azon a mezsgyén haladtál, amit magadnak választottál.

L. A.:

Igen, ez egy speciális út, de remélem, mostanra sokaknak erőt ad, és megmutatja, hogy többféle út létezik. 

Gy. D./WMN: …aminek egy pontján még akár Ausztria legpatinásabb kőszínházában, a Burgtheaterben is kiköthetsz…

L. A.: Igen, ezzel most eljutottam a professzionális avantgárdhoz, hiszen továbbra is csupa kísérletező színházcsinálóval dolgozom együtt, akik mindig a nulláról kezdik, és akikre jellemző a progresszív gondolkodás. De tulajdonképpen ugyanazt csinálom, mint azelőtt, csak luxuskörülmények között. Mindegy is, hogy nevezzük a műfajt: alternatívnak vagy kőszínházinak, kísérletezőnek vagy klasszikusnak, nekem csak az számít, ami a próbateremben történik. Mert a „luxuskörülmények” ez esetben azt jelenti, hogy semmi másra nem megy el az energia, mint a munkára. Koncentrálhatsz csak arra, ami a dolgod. Mindezt biztos anyagi körülmények között, olyan kollégákkal körülvéve, akiknek a karjára rá lehet dőlni. A professzionalitás ugyanis megtartja az embert, csak alkalmazkodni kell hozzá. De hogy ez pontosan mit jelent, azt még én is keresgélem, és próbálom megfogalmazni, annyi biztos, hogy ott kezdődik, hogy a nézők jobbnál jobb lehetőségekből választhatnak, és a mi dolgunk, hogy tartsuk ezt a színvonalat – amihez minden segítséget meg is kapunk. Ha nekem nyelvi coachra, énektanárra vagy mozgásórákra van szükségem, akkor azonnal ott van rá az ember.

Gy. D./WMN: Magyar színészek külföldi karrierlehetősége esetében folyton felmerül a nyelv kérdése. Te régóta beszélsz németül…

L. A.: Igen, de nem jól. Én csak magamra szedtem ezt a nyelvet, nem tanultam iskolában.

A Burgtheater tagja csak azért lehetek, mert a színház új intendánsa azt a célt tűzte ki ebben az öt évben, amire a megbízatása szól, hogy nem osztrák színházat csinál, hanem európai színházat – és mivel Európa maga is színes, ezért a benne megjelenő színek és akcentusok jelen kell hogy legyenek a színpadon is.

Gy. D./WMN: Ugyanakkor a társulatnak még így is maximum tíz százaléka külföldi, ahogy elnéztem a honlapon…

L. A.: Ez egy kísérlet, így összesen négyen vagyunk nem német anyanyelvűek a hetvenkét fős társulatban. Nagyon kevés ez még, de a német anyanyelvűek sem mind osztrákok: vannak köztük Németországból, Svájcból és Luxemburgból is. A színészek mellett pedig a rendezők reprezentálják a sokszínűséget: ott zömmel külföldiekkel dolgozunk. Ez azt jelenti, hogy a próba nyelve az angol, és aztán németül játszunk a színpadon. Illetve abban a darabban, amit most próbálok, mindenki az anyanyelvén szólal meg, én tehát magyarul. És persze zömmel német anyanyelvű lesz a közönségünk.

Gy. D./WMN: Állítólag a színész mindenütt színész, és ez a kapocs köztük mindig erősebb, mint a kulturális különbségek. Te is így tapasztalod?

L. A.: Igen. Amikor próbálni kezdünk, akkor semmi különbség nincs köztünk. Nekem ebben a produkcióban (Az Usher-ház vége) német, osztrák és angol partnerem van, és mindannyian ugyanazt keressük, amiből csak jó dolog sülhet ki. Az meg, hogy az egyikünk meg tud szólalni a legszebb brit kiejtéssel angolul, nekem speciel balzsam a léleknek, de el tudom képzelni, milyen lehet nekik az én magyaromat hallgatni. Nagyon izgalmas. Ez egyébként egy Edgar Allan Poe-adaptáció lesz a Burgtheater és a Ruhrtriennale, a Ruhr-vidék színházi fesztiválja között.

Gy. D./WMN: A színészetedre hogyan hat, ha más nyelven, vagy ha az anyanyelveden, de külföldi közegben játszol?

L. A.:

Amikor egy idegen nyelvi környezetben megszólalhatok magyarul – mint most –, akkor valami hatalmas mélység nyílik meg előttem, máshonnan szólalok meg. Pusztán attól, hogy más kontextusba kerül, sokkal többet jelent nekem ilyenkor az anyanyelvem.

Amikor pedig az előadásba bekerült miattam egy Bartók-mű részlete, az hirtelen egy csodálatos utazássá változott számomra vissza, a gyerekkoromig… Tudtam, hogy nekik ez egzotikus, nekem meg otthonos, én ezt a zenét másképp érzem. Ezek nagyon érdekes dolgok. Amikor pedig németül játszom, akkor elém kerül egy filter, amit próbálok áthidalni, de a színház ezt is tudja használni, mert a szereppel kapcsolatban mindig jelentése van. Állandó kérdés persze az akcentus, de van, amikor direkt benne hagyjuk, mert van jelentése. 

Gy. D./WMN: Pedig nincs is erős akcentusod.

L. A.: Nem úgy beszélek, mint egy olyan magyar, aki itthon tanult meg németül, de van azért akcentusom. Bizonyos hangzók sosem lesznek ott, ahol lenniük kell. De mivel Ausztriában, Németországban és Svájcban is más dialektust beszélnek, sőt Németországon belül is sokféle nyelvjárás létezik, ezért nehéz megmondani, hogy mi a standard. Viszont érdekes, hogy ezen a színpadon senki nem beszéli az osztrák vagy bécsi németet, hanem a Hochdeutsch van érvényben. Ez egy régi tradíció, ami megmaradt, így az osztrák kollégáim is küszködnek azzal, hogy levetkőzzék a dialektusukat, ahogy én meg az akcentusomat.

Gy. D./WMN: Azt nyilatkoztad korábban, hogy ebben a színházban nem akolmeleg, hanem akolhideg uralkodik. Például premier után nem kaptok vállveregetést az igazgatótól, sőt nem jön semmiféle pozitív visszajelzés. Ezt hogyan tanultad meg kezelni?

L. A.: Ők abban hisznek, hogy akkor tudsz fejlődni, ha felhívják a figyelmed a hiányosságokra, úgyhogy mindig csak a hibákról hallasz. Ez egy kulturális különbség – nincs mit tenni vele, el kellett fogadnom, bár magyarként eleinte furcsa volt, mert eggyel kényeztetőbb, dicsérőbb közegből jöttem.

Meg kellett tanulnom reálisnak maradni, és megérteni, hogy amikor kritikát fogalmaznak meg, akkor nem velem van bajuk, csak az adott teljesítmény egy részével. És ezzel igazából segíteni akarnak, mert tudják, hogy tudnám jobban is csinálni

– de nagyon nehéz volt elfogadnom.

Gy. D./WMN: Eleinte összeomlottál tőle?

L. A.: Igen, mert azt hittem, a teljes működésemre vonatkozik. És mivel elsősorban az igazgató kommunikál így, nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy túltegyem magam rajta, hiszen ő hívott oda, ő vállalt kockázatot velem, és azt hittem, nem tudok neki megfelelni. Azt gondoltam, ha ő nem támogat és motivál azzal, hogy „csak így tovább”, hanem mindig azt hallom, hogy mivel elégedetlen, akkor az nagy baj. Meg kellett értenem, hogy ez nem erről szól.

Gy. D./WMN: De hogy jutottál el ide?

L. A.: Láttam, hogy másnak is így jelez vissza, és elkezdtem figyelni a környezetemet, hogy hogyan működik a kommunikáció, mi számít viccesnek. Például észrevettem, hogy a vicc mindig az, ha valaki valamit rosszul csinált – akkor nevetnek rajta. Így összeállt bennem a kép.

Gy. D./WMN: Azért ez elég nagy kontraszt a magyar alternatív társulatok után. 

L. A.: Igen, másfajta skilleket kell kifejleszteni hozzá. Igazából rajtam is múlik a dolog, mert én emellett úgy döntöttem, hogy a próbák után beülök a kocsiba, és hazajövök, mert nem akartam Bécsbe költözni. Ugyanakkor mindenkivel jóban vagyok, bárkit felhívhatok, bárkihez fordulhatok, ha problémám van. 

Gy. D./WMN: A karantént hogyan vészelted át?

L. A.: Az elejét nagyon jól. Amint bezártak a színházak, másnap találkoztunk a Trip hajón Magács Lászlóval, és készítettünk egy videósorozatot, amiben a barátommal, Simon Zolival egy élettársi viszony viszontagságait játszottuk el. Mivel így egy háztartáson belül maradtunk, meg tudtuk oldani a forgatást, és persze témánk is volt hozzá. Ez egy ideig fenntartott minket a vízen, mert nagy izgalommal csináltuk, mi magunk is írtuk. Aztán forgattunk együtt egy rövidfilmet egy német színház felkérésére Vacation in Hungary címmel, ami arról mesélt, hogy Magyarország ezen a nyáron tele van magyarokkal. És persze a gyerekekkel is jó volt együtt lenni, sokat főzni stb. Az ember szinte fel sem fogta, mi történik.

Aztán szeptember–októberben még létre tudtunk hozni egy produkciót a Burgtheaterben, ami fantasztikus volt – mindennap drukkoltunk neki, hogy még be tudjuk mutatni, meg azért is, hogy mindennap átjussak a határon –, amiből egy csodálatos előadás született, de összesen kétszer tudtuk lejátszani az újabb zárás előtt. Viszont ennek is kiváló eredménye lett: beválasztották egy német színházi fesztivál, a Theatertreffen progjamjába, amelyen a német nyelvterület tíz legjobb előadása szerepel. Felvette és játszotta a német tévé is, szóval nagy siker lett – most meg már hál’ istennek újra játsszuk. De aztán beköszöntött a második és a harmadik hullám, ami már pokol volt számomra. Hirtelen a nagy semmibe zuhantam, amit csak úgy tudtam átvészelni, hogy sokat jártam futni és a természetbe.

Négy hónapom telt vákuumban, levegő nélkül, aztán megint beindult minden: két új bemutató a Burgtheaterben, plusz egy forgatás Mundruczó Kornéllal.

Gy. D./WMN: Filmen jóval kevesebb lehetőséged volt eddig, mint színpadon, most viszont egy olyan szerepet kaptál, amit már jól ismertél, hiszen az Evolúciót korábban színházi előadás formájában csináltátok meg Wéber Katával és Mundruczó Kornéllal. Milyen volt ezt átültetni filmre?

L. A.: Ennek az volt az érdekessége, hogy már az előadást is két kamera rögzítette, amit élőben láthattak a nézők. Mi, Monori Lilivel egy zárt lakásdíszletben játszottunk, amibe csak a kamerák engedtek betekintést, és csak a jelenet utolsó részében emelkedett fel a díszlet egyik fala, hogy a közönség lássa: mindez ott zajlott előttük, élőben. Nekem, aki színházban játszottam egész életemben, nehéz volt megszoknom a filmes színjátszást, mert az úgy működik, hogy mindent meg kell élni belül, de kívülről úgy kell tűnnie, mintha nem csinálnál semmit. Közben eddig mindig arra kellett törekednem, hogy hogyan tudom az érzelmeimet felnagyítani… Aztán Kornél egyszer csak azt mondta nekem ennél a munkánál: „Na, most már lehet veled forgatni.” 

Gy. D./WMN: Mit árulhatsz el az Evolúció cselekményéről? Úgy tudom, ez is – mint az alkotópáros előző filmje, a Pieces of a Woman – a transzgenerációs traumákról szól.

L. A.: Igen, egy holokausztot túlélt anya története, aki konfliktusba kerül a lányával azzal kapcsolatban, hogy kell-e ezzel a múltbéli traumával foglalkozni, illetve mennyiben határozza meg őket.

Gy. D./WMN: Ez a téma most elég gyakran előjön...

L. A.: Szerintem azért foglalkozunk most ezzel ennyit, mert az erre irányuló kutatások most jutottak el abba a fázisba, amikor kijelenthetjük, hogy a traumákat megörököljük az őseinktől akkor is, ha nem tudunk róluk. 

Gy. D./WMN: Te is nagy utat tettél meg Mátészalkától a bécsi Burgtheaterig…

L. A.: Igen, szoktam is ezen csodálkozni, bár más értelemben is meg lehet tenni nagy utakat. De én mindenképp egy zárt közegből indultam, és ahhoz képest ma nagyon más az életem.

Gy. D./WMN: Idős színésztől gyakran hallani, hogy ez a pálya kilencven százalékban szerencse, tíz százalékban tehetség. Egyetértesz ezzel?

L. A.: Dehogyis! Pont annyi szerencsétlenség van ezen a pályán, amennyi szerencse, ezt akkor hogyan magyarázzák? Az elbukott castingokat, a rosszul sikerült előadásokat… Szerintem csak egyszerűbb így magyarázni a dolgokat. Valójában minden siker mögött munka van – legfeljebb azt nevezhetnénk szerencsének, ami munka nélkül sikerül, véletlenül. De amúgy csak munka van, és munka, semmi más. Van egy nagyon meghatározó finn rendező az életemben, Kristian Smeds, aki két színházi produkció között elvonul Lappföldre aranyat ásni, ami számomra a színházi munka tökéletes metaforája: az ember hetekig, hónapokig nem talál semmit, de akkor is ás és keres tovább, már szétveti a feszültség attól, hogy mi van, ha nem talál semmit (a színházi munka esetében valami tudást az emberről, a világról), de nem hagyja abba. És ő ezt a két kezével is csinálja eszméletlen zord időjárási körülmények között.

Nekem ez gyönyörűen szimbolizálja a színész és a rendező sorsát: mindannyian aranyat ásunk.

Gy. D./WMN: És talált is aranyat? Igazi aranyat, a földben. 

L. A.: Talált, és nekem meg is mutatta: egy nagyon pici arany volt, jelképe mindannak az erőfeszítésnek és hitnek, ami kellett ahhoz, hogy kiássa. 

Gy. D./WMN: Női rendezőkkel nem szoktál dolgozni?

L. A.: Dehogynem, most is egy rendezőnővel dolgozom, ő Barbara Frey svájci művész, aki elképesztő rendezői, színházigazgatói múlttal bármikor bármit színpadra tudna tenni, mégis folyamatosan keresi, kutatja az új utakat. Ő az, aki reggelente hetven percet sétál a próba előtt, hogy kitisztuljon az agya, és átgondolja, mit fogunk csinálni, és ő az, aki kibont egy üveg pezsgőt, ha nagyon jól próbálunk. Nála sosincs megúszás, rendkívül gyengéd és lojális a színészeihez – fantasztikus vele dolgozni. És van még egy zseniális észt rendezőnő, Ene-Liis Semper, akivel dolgoztam, és tulajdonképpen miatta kerültem a Burgtheaterbe is, mert együtt készítettünk egy Dosztojevszkij-szövegen alapuló monodrámát Svájcban, amit látva hívtak meg a bécsi társulatba. Magyar mesterem is volt: Kamondy Ágnes zeneszerző, énekesnő.

Gy. D./WMN: Kint van még különbség a női rendezők lehetőségei között?

L. A.: Van, de éppen ezért hoztak a német nyelvű színházi fesztiválon, a Theatertreffenen olyan szabályt, hogy a tíz beválogatott előadás felét nő kell, hogy rendezze. Megosztó intézkedés volt, de be kellett vezetni, különben sosem lesz egyenlőség, és ma már látjuk, hogy nem az lett a következménye, hogy bekerülnek gyengébb előadások is, csak az, hogy jobban odafigyelnek a női alkotókra. 

Gy. D./WMN: A színészek között is látsz különbséget a férfiak és a nők helyzete között?

L. A.:

A férfiak még mindig többet engedhetnek meg maguknak. Ők lehetnek hisztisek, és ha megfigyeled, egy színésznő nem lehet zseni, csak egy férfi színész. A férfiak egymásnak osztogatják ezeket a címkéket, és a „zseni” címkét általában fiatal férfiak kapják.

Én ezt nagyon károsnak tartom, mert elkezdik nekik mondogatni, aminek mindig ugyanaz lesz a vége: próbálnak megfelelni ennek a képnek, egyre deviánsabbak lesznek, egyre szélsőségesebbek, aztán totálisan szétesnek, adott esetben öngyilkosok lesznek. Sajnos ez történik. Egy nő nem engedheti meg magának a szétesést, mert tőle nem elfogadott. Nekünk fegyelmezetten kell dolgoznunk, és én erre alkalmas is vagyok. Volt egy időszak, amikor nem voltam az, de mostanra nagyon megtanultam. Aztán a próbateremben mindent ki lehet próbálni, meg is lehet őrülni, de amikor kilépek a próbaterem ajtaján, tartanom kell magamat.

Gy. D./WMN: Egy ilyen év során, és amikor – ahogy mesélted – kemény lelki igénybevétel mellett dolgozol a színházban, neked mi számít sikernek?

L. A.: Amikor egy munka után úgy érzem, ez jól sikerült. A kritikára például már nem figyelek, mert az osztrák kritika mérsékelt lelkesedéssel fogadta az intendánsváltást és az új koncepciót, kimondottan elfogult írások jelentek meg eleinte. Egy egyértelműen sikeres előadás is kaphat elmarasztaló kritikát. Ezt is helyre kellett tennem magamban: én tudom, hogy ez egy csodálatos előadás, amit senki nem vehet el tőlünk. Nem simán jó előadás, hanem csodálatos – és ebben nagyon biztosnak kell lenni belül, mert a vélemények sokszor nem is a teljesítménynek szólnak. Ráadásul mindezt ott, helyben, gyorsan kell felfogni, különben rámentem volna. Van olyan kolléganőm, aki ugyanazzal a háttérrel, amivel én érkeztem, ideg-összeroppanást kapott, és elment a színháztól. Próbáltam neki segíteni, de azt mondta, nem tud kilépni a lakásból. Ilyen esetek is vannak.

Gy. D./WMN: Te hogyhogy nem roppansz bele?

L. A.: Van, hogy összeroppanok, de utána mindig felállok valahogy. És aztán egy darabig nagyon jó.

Gy. D./WMN: El lehet érni, hogy az ember mindig csak a belső mércéje szerint dolgozzon, csak arra hallgasson?

L. A.: Ez a cél. Az lenne az ideális, ha még arra sem lenne szükség, amit most csinálok: hogy örülök annak, ha mások is tudják, milyen sikereim vannak. Amikor Samuel Beckett megkapta az irodalmi Nobel-díjat, azt mondta: micsoda katasztrófa! Nagy nehezen kikönyörögtek tőle egy interjút, amire azt válaszolta: csak akkor vállalja, ha nem kell megszólalnia. Úgyhogy abban a tévéinterjúban annyi történik, hogy áll a tengerparti lakása teraszán, és lehet nézni az arcát – de nem szólal meg. Én nem vagyok ilyen, de arra mindenképp törekszem, hogy ne bizonytalanítsanak el a külső visszajelzések, legyenek azok akár pozitívak. Mert ezek nem a hétköznapok. A hétköznapok az a munka, magyarul a felkészültség, a pontosság, a koncentráció és az elmélyülés képessége. 

Gyárfás Dorka

Képek: Pozsonyi Janka/WMN