A csenddel verés 7 különösen brutális formája

–

Nincs ember, aki ne érezte volna már, mekkora erő rejlik a hallgatásban. Vannak pillanatok, amikor nem kell megszólalni, mert a csend a legbeszédesebb. De előfordul az is, hogy a csend ránk telepszik: fojtogat, elbizonytalanít, magányossá tesz, bűntudatot okoz. Mert fegyverként használja valaki ellenünk.

El akar érni valamit általa, vagy meg akar büntetni vele minket.

A csenddel verés nagyon fájdalmas. Egyrészt, mert tehetetlenek vagyunk, esélyünk sincs a védekezésre, a probléma megvitatására, másrészt, ha az embert levegőnek nézik, a legelemibb, megsemmisüléstől való félelme aktiválódik. Fizikailag meglehetősen védtelen fajunk sikere a kommunikációban rejlik, abban, hogy képesek vagyunk összedolgozni, közös stratégiát kialakítani más emberekkel. Kitaszítva, kiközösítve lenni egyenlő a halállal. Ha ráadásul a hozzánk legközelebb állók néznek át rajtunk, az különösképpen rettenetes, fenyegető érzés gyereknek, felnőttnek egyaránt. Mindannyian tudjuk ezt, mégis kisebb-nagyobb rendszerességgel, de valamennyien élünk időnként a csenddel verés manipulációs technikájával. Kérdés, hogy készek vagyunk-e szembenézni ezzel.

1.

„Tűnj a szemem elől!”

Nem hiszem, hogy van ember, akit ne büntetett volna már valaki úgy, hogy hosszabb-rövidebb időre megszakította vele a kapcsolatot. Ez akár egy háztartáson belül is megvalósulhat: a „büntetésben lévőt” pillantásra sem méltatják, kérdései, magyarázkodása visszhang nélkül marad. Talán megerősítitek: szinte kibírhatatlan érzés, hogy a szerettünk hátat fordít nekünk, azt éljük meg, hogy elvesztettük, hiszen fogalmunk sincs, meddig tart majd a csend, amely kirekeszt minket a fontos közösségből – amely, ha gyerekek vagyunk, az életben maradásunk garanciája.

Egy parázs vita sem esik jól a lelkünknek, de a veszekedés legalább esélyt ad arra, hogy a saját szempontunkat megvilágítsuk. Ha nem állnak szóba velünk, akkor viszont a saját szempontunk nem számít. Akkor mi magunk nem számítunk.

2.

„Gondolkodj el, mit csináltál!”

Az előbbi kategória speciális és még kegyetlenebb esete az indoklás nélküli elhallgatás. Amikor fogalma sincs az embernek, miért kerülik, miért nem szólnak hozzá, miért nem néznek a szemébe.

– Mi a baj? – kérdezi a tanácstalan áldozat. – Semmi – érkezik a duzzogó felelet, de a hangsúlyból pontosan tudható, hogy baj van. Lehet találgatni. Bocsánatot kérni biztonság kedvéért minden bűnünkért. Azokért is, amelyeket el sem követtünk. 

Ilyen helyzetben automatikusan önvizsgálatot tartunk, sőt: magunkban keressük a hibát, összezavarodunk, és elképzelhető, hogy a minket büntetőnek pont ez a célja. A csend ebben az esetben a hatalom eszköze: minél hosszabbra nyúlik, minél érthetetlenebb, annál jobban igyekszik a „büntetésben lévő” magyarázatot találni a miértekre, és mindent elkövet, hogy a másik felet valamiféle diskurzusra bírja. Hogy értse legalább, mi történik.

A csenddel büntető ember viszont emelt fővel kivonul a helyzetből, elérhetetlen, ezáltal a másikat abba a szerepbe kényszeríti, hogy saját feszültségének csökkentése érdekében minden eszközt bevessen a hidegháború befejezése érdekében. Eközben nagy eséllyel elfeledkezik a saját határairól és szükségleteiről. Ha gyakorta kerül ilyen helyzetbe, valószínűleg elkezd kételkedni saját magában, magányos és zavart lesz, erős függésbe kerülhet partnere hangulatától, csendjeitől, kiszolgáltatottá válik. Ha pedig folyamatosan a lehetséges bűnlajstromot próbálja fejben összeállítani („Miben hibázhattam már megint?”), akkor az önbecsülése máris oda. (Ha ezzel szemben egy vita során fény derülne a konfliktus forrására, nem kellene olyan hosszan – esetleges – hibáinkat és baklövéseinket gondolatban listázni.)

Minél inkább behódol valaki egy csenddel verőnek, minél kétségbeesettebben kapaszkodik a rajta keresztül néző társába (vagy társaiba, mert ez a helyzet egy közösségen belül is kialakulhat: társak kontra egyén viszonylatban), annál elégedettebb lehet a büntető fél, hiszen meggyőződhet a saját fontosságáról, amelyben esetleg addig kételkedett. 

3.

„Nem kerestelek, mert nem értem rá”

A csenddel verés leggyakrabban használt eszköze a szemkontaktus kerülése. Már pusztán ez a mozzanat képes arra, hogy elbizonytalanítsa az embert – hiszen kattog az agyunk: miért nem néz(nek) vajon a szemünkbe? Valami rosszat csináltunk? Netán nem vagyunk szerethetők?

Csenddel verni viszont nemcsak fizikai közelség esetén lehetséges, hanem egészen távolról is. Gondoljunk csak a válasz nélkül hagyott levelekre. A magyarázat nélkül elvágott chatelésre. A várt, de elmaradt hívásokra. Ghostingolás, mondogatjuk mostanság, és arra a jelenségre utalunk vele, amikor valaki felszívódik. És mert a személye fontos (esetleg a frusztráció miatt, amit okozott, még fontosabbá vált, hiszen érezzük: elveszthetjük), kínzó kérdéseket ébreszt a hiánya.

Vannak, akik egészen tudatosan képesek manipulálni kiszámíthatatlan viselkedésükkel a partnereiket. A húzd meg, ereszd meg stratégia (egy ideig) működhet: a váratlanul érkező bónusz nagyobb hatást ér el, mint a rendszeresen, kiszámíthatóan kapott juttatás. (És ridegtartás esetén bónusznak élheti meg az ember egy idő után a sima hellót is.)

Vannak, akik pont erre a megvonások utáni eufóriaérzetre utaznak, ezt szeretnék kiváltani másokból. Hogy miért? Mert így a kezükben a gyeplő. A partner érdekét, szükségleteit, határait, méltóságát meg nem igazán veszik figyelembe, ha hízik az egójuk, érzik a hatalmukat.

4.

„Oldjátok meg egymás közt”

Adott egy közösség, benne egy kemény konfliktushelyzet két ember közt. Gyakori, hogy a többiek, beleértve a vezetőt is (amennyiben egy munkahelyről van szó, de családra átfordítva a rokonság, a szülők), szeretnének kimaradni a vitából, és elkerülni azt, hogy nekik is konfrontálódniuk kelljen valakivel, holott a kérdés számukra nem különösebben fontos, a probléma őket nem érinti közvetlenül. Egyfelől érthető a reakció az énvédelem szempontjából, másfelől viszont könnyen a helyzet eldurvulásához vezethet. Például, mert a veszekedő felek nem tudják higgadtan kezelni, átlátni a gondokat. Ráadásul jogosan érzi úgy mind a két fél, függetlenül attól, kinek van igaza, hogy magukra lettek hagyva, nem kapnak támogatást, értük senki nem áll ki nyilvánosan – esetleg csak privátban vállalják a véleményüket.

Egy határozott állásfoglalás talán fájdalmasan érint valakit (legalábbis a vita egyik szereplőjét), mégis könnyebben feldolgozható, mint az érzés, hogy „talán nekem adnak igazat, de senki se akarja/meri kimondani, mindenki csak hallgat”.

5.

„Elfogyott körülöttem a levegő”

Némileg hasonlít az előző pontban tárgyalt helyzethez az a képlet, amikor egy ember egyszer csak azt veszi észre, a számára fontos közösségből kirekesztődik. Nem hívják ebédelni, csak akkor szólnak hozzá, ha szükséges, fontos dolgokról elfelejtik értesíteni. Esetleg azt gyanítja, pletykálkodnak róla, kibeszélik a háta mögött, cinkosan elhallgatnak, összemosolyognak, összenéznek a többiek, ha megjelenik valahol vagy megszólal.

A nyílt kritikánál ezerszer fájdalmasabb a kétely: ha nem tudja az ember, miért rekesztik ki maguk közül a társai. Megint csak arról van szó, hogy a bizonytalanság megroppantja az ember önbizalmát, és amit nem tud, azt kiegészíti a fantáziája segítségével.

És egyre kevésbé szerethető a kép a tükörben, ahogy pörgeti magában a lehetséges indokokat az elmagányosodásra. 

 6.

„Nem akarok beszélni róla”

Vannak, akik akkor burkolódznak hallgatásba, ha el akarják kerülni, hogy el kelljen számolniuk valamivel. Talán már voltál te is ilyen helyzetben: dühös vagy nagyon valakire, de hiába mondod a magadét, ő bezárkózik, nem néz a szemedbe, nem válaszol a kifakadásodra, nem védekezik: következetesen csendben marad. Ettől egyrészt majd felrobban az ember, másrészt lehet, hogy automatikusan elkezdi megkérdőjelezni a saját igazát, vagy némiképp nevetségesnek érzi magát, hiszen ő tombol, míg a másik „kulturáltan” hallgat. A csendbe pedig megint csak azt képzelünk bele, amit akarunk, amit a személyiségünk diktál. Értelmezhetjük például úgy a hallgatást, hogy talán csak felfújjuk a problémát, és a másik fél most épp bölcsen hagyja, hadd dühöngjük ki magunkat. Vagy azt is gondolhatjuk: a társunkat egyáltalán nem érdekli, hogy dühösek és/vagy sebzettek vagyunk.

Vannak, akik profin alkalmazzák ezt az elbizonytalanítós manipulációs technikát. Tegyük fel, vaj van a fejükön, és ezt pontosan tudják. A felelősségre vonás elől viszont elmenekülnek. Nem veszik fel a telefont, nem válaszolnak az üzenetekre (még dühítőbb, ha láthatóan olvasták az üzenetet), taktikusan megvárják, amíg lehiggadunk. A legdörzsöltebbek pontosan érzik, meddig feszíthetik a húrt, mikor van az az optimális időpontja a bejelentkezésnek, amikor már elpárolgott a düh és legfeljebb egy többé-kevésbé kisimogatható sértődés marad a helyén. Számonkérni tőlük bármit persze továbbra sem lehet semmit igazából. Mint a hal siklanak ki ezekből a helyzetekből.

Örüljünk, hogy visszatértek.

7.

„Legyen szent a béke!”

Valószínűleg óvodáskorunkból hozzuk magunkkal a fals tanítást: ha bocsánatot kérnek tőlünk, meg kell bocsátanunk, és játszani tovább, mintha mi sem történt volna. Hányszor érzi magát pont az az ember még vacakabbul, akit megbántottak, mert képtelen (legalábbis egyelőre) őszintén, szívből megbocsátani valakinek, aki belegázolt a lelkébe! Mintha ez parancsszóra menne… A gond az, hogy a megbocsátás, a kibékülés sokszor elvárt egy közösségben. És nemcsak elvárt, hanem olykor kizsarolt. 

Például családon belül, amikor a megbántott felet presszionálják, emelkedjen már felül a sérelmén, legyen béke és nyugalom ismét. Vagy legalább legyen meg a látszata. Ennek érdekében pedig a megsértett, megbántott családtag nyelje le a dühét, fájdalmát („hiszen egy család vagyunk!), különben esetleg ő maga válik kiközösítetté, őt büntetik a többiek nagy csendekkel és kirekesztéssel. Mert szerintük „túl kemény” vagy „túlreagálja” a dolgokat.

A csenddel verés valamennyi típusa bántalmazás. Ezt leszögezhetjük úgy is, hogy szembe kell néznünk vele, mi magunk is alkalmazzuk egyes formáit időnként. És hasznos is a szembenézés, így talán legközelebb, felismerve a mintázatot a saját viselkedésünkben, még idejében bele tudunk gondolni, mit érezhet a másik, ha, akár csak rövidebb időre is, elfordulunk tőle.

Forrás: ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Martin Barraud

Kurucz Adrienn