A gyerekek megkülönböztetése olyan jelzőkkel történt, mint dagadt, ronda, ragyás, büdös vagy épp bamba. Kialakult egy olyan helyzet, melyben mindig biztonságosabb a csúfolódás mögé beállni, különben pórul járunk, mi is céltáblák leszünk.

Dóra volt az ötletgazdája a legtöbb csúfolódásnak, tehetsége volt hozzá, hogy az emberek gyengeségeit meglássa, ráadásul vicces köntösbe bújtatva az egész csoporton át futótűzként terjedt az új ötlet. Volt, akit a „zsírfej”, „tepsisegg” vagy épp „csöcsenincs” (ez lennék én) kreatív címmel illettek. Csak kevesen mertek ellenállni a gonoszkodásnak. Az idők során mindenki sorra került. Dóra közben önbizalommal telve ünnepelte magát, saját bevallása szerint ő szép is és okos is volt. Legalább ő egyedül az osztályban.


Az egyik táborban egy szobába kerültünk négyen. Rögtön kitalálta, hogy mi most itt harcot fogunk vívni a szobáért. Az én csapattársam a „bamba” lett, valóban nem sokra mentem vele. Az ötödik percben elsírta magát, hogy ő nem bírja ezt az ellenségeskedést és kilépett a „játékból”. Én maradtam Dórával és a legjobb barátnőmmel szemben, aki ebben a felállásban az ellenségem volt. Végeredményképp ketten megkötöztek egy ugrálókötéllel, és a legjobb barátnőm összevissza csipkedett, hogy kék-zöld foltok maradtak utána. (Ezért még aznap este bocsánatot kért. Azt mondta, nem érti, miért tette.) Viccesen meséltem a terapeutámnak, hisz én ezt egy vicces gyermeki történetként raktároztam el, ami mindenkivel megesik. Fiatalság, bolondság!

Ő azt mondta, szerinte ez egyáltalán nem vicces. És abban a pillanatban hirtelen nekem is leesett, mi történt valójában.

Később egyszer Dóra meghívott magukhoz. Csak engem. Nem értettem. Elmentem, de végig feszült voltam, és vártam, mikor jön elő valami erőszakkal, gonoszsággal, ugrálókötéllel vagy más kínzóeszközzel. De nem jött. Csak játszani szeretett volna valamit. Én meg csak ültem ott rettegve, mi következik?

Egyszer mi, csajok néhányan kitaláltuk, hogy játszunk a kavicsokkal. Hívtuk őt is, de morcosan közölte, ő ilyen bugyutaságot nem játszik. Majd állt ott egyedül a pálya szélén, sértettséget színlelve. Az osztályfőnök ezt észrevéve odament hozzá, valamit beszéltek – miközben Dóra bőszen ránk mutogatott – majd a következő pillanatban mérgesen ránk ripakodott: hogy képzeljük, kiközösíteni szegényt a játékból, ez milyen aljas dolog, szégyelljük magunkat! A manipuláció ezen foka számomra egészen hihetetlen – még máig is – egy kilencéves kislánytól.

Talán figyelmet szeretett volna, nem tudom.

De nem szeretnék az ő lelki szükségleteivel és nehézségeivel foglalkozni együttérzőn, miközben ennyi éven át keserítette meg nemcsak az én, hanem még huszonöt másik gyerek életét is.

A mérgező hangulat állandósult. Én nem értettem, mi van, de azt láttam, hogy márpedig itt így működnek a dolgok, tehát ez az „élet”.

Egyszer két barátommal álltunk az ivóvizes kútnál, az egyikük ivott belőle, én pedig lenyomtam a fejét,  szegény beleütötte a fogait a vasba. Felnézett kérdőn, és meglepetten, hogy „ezt meg miért csináltad?”. Nem tudtam válaszolni. Ez volt ott a világ rendje, gondoltam, ha mindenki másnak lehet, akkor ez a normális, szinte elvárt, de legalábbis elfogadott. Nem számítottam a kérdésre. Cserébe azóta is rosszul érzem magam miatta.

Azt gondolom, ez egy hihetetlenül meghatározó, de sajnos inkább elhanyagolt téma, tabuként kezeljük. Talán, mert mire felnövünk, már elfelejtjük, akiknek pedig ez a jelene, a kora miatt nem képes vagy hajlandó ezt megosztani.

Tizennyolc évvel később is szorongások közepette élem napjaimat. Bárhova megyek, azt érzem, mindenki engem bámul, és arra várnak, hogy valami hibát kövessek el, rosszul lépjek vagy kiessen a számból az alma, hogy aztán közröhej tárgyává tegyenek. Elképzelni sem tudom, hány felnőtt élhet még így, tudattalanul, valamilyen kellemetlen emléket cipelve magával. Fontos gyermekeink megóvása az effajta mérgező, lélekromboló közegtől. Ez nem játék!

Vincze Nóra Katinka