–

Luca 12 éves. Kiközösítették a barátnői, pontosabban nem vették be egy Viber-csoportba. A dolog nem állt itt meg, a három ex-barátnő ignorálja Lucát, nem engedik, hogy odaüljön hozzájuk, nem hívják át magukhoz. Luca szomorú és elkeseredett. Barbara, Luca anyukája néhány hete vette észre, hogy valami nem stimmel. Lucáék iskolájában szünet volt, és ahogy közeledett a hétfő, egyre rosszabb lett a kedve. 

„Ekkor fogtam gyanút, hogy valami nincs rendben. Egyébként szereti a sulit, az osztálytársaival is jól kijön, a tanárai kifejezetten »hídembernek« tartják az osztályközösségben” – mondta Barbara, akinek Luca el is mesélte, hogy mi a helyzet. A 12 éves, kiskamasznak a szülei hagyják, hogy a saját tempójában nyíljon meg, és ott vannak, amikor szüksége van a szüleire. Igen, természetesen az apukája is aktív résztvevője ezeknek a beszélgetéseknek. 

Barbarát értelemszerűen rosszul érintette a dolog, ahogy ő fogalmazott „megszakadt a szívem”. Szerintem sok szülőnek ismerős a helyzet: a gyereked sír, és te tehetetlen vagy. Szeretnél higgadtan reagálni, egyszerre megnyugtatni és segítséget nyújtani... de nem tudsz.

Barbaráékat azért is döbbentette meg ennyire a dolog, mert Luca volt az az ember az osztályközösségben, aki eddig mindenkivel megtalálta a hangot. Nem állt be a hangadók közé másokat cikizni, nem az alapján barátkozott, hogy ki a „menő” és ki nem. Szóval nem igazán voltak eddig körülötte nagy konfliktusok.

A szülők komolyan vették a dolgot, minden egyes alkalommal, amikor Luca mesélni akart, meghallgatták, támogatták, és egyáltalán nem bagatellizálták el a dolgot. Barbara beszélt az osztályfőnökkel is, aki nyitott volt, megköszönte a jelzést, és elmondta, hogy mindenképpen szeretne megoldást találni. A beszélgetés során kiderült, hogy nem ez az egyetlen konfliktusgóc az osztályban, hiszen 30 gyerek  kezdett el szinte egyszerre kamaszodni. 

A megbeszélésen az is körvonalazódott, hogy az osztályfőnök beszélgetni fog a gyerekekkel, és megpróbál a mélyére nézni az ügynek. „Egyelőre a türelmünket kérte – mert ez egy sokszereplős történet, és semmi, senki nem fekete vagy fehér benne. Szóval most próbálok türelmes lenni. És közben a gyerekkel otthon sokat beszélgetünk. Meg arra próbálunk ráerősíteni, hogy az otthona konfliktusmentes legyen, hogy legalább ott ne legyen feszült, ki tudjon engedni” – mesélte Barbara. 

Ez nagyon fontos, hisz sok gyerek attól tart, hogy a felnőttek őt fogják hibáztatni. Ugye, magyarázni sem kell, hogy ez mennyire veszélyes a gyerekre nézve? 

Mik lehetnek a kiközösítés jelei?

A tanár számára fontos jel, ha hirtelen vagy fokozatosan megváltozik a gyerek, visszahúzódó lesz, úgy csinál, mintha ott sem lenne. Egyedül lóg a szünetben, külön eszik a többiektől, agresszívvé válik.

Fontos realizálni, hogy a kezdeményező is áldozat, ezért nem jó megoldás az ő büntetése, ráadásul a problémát sem fogja megoldani.

A legjobb, ha a pedagógus először a kiközösített gyerekkel beszél, meghallgatja őt, és semmiképpen sem hibáztatja. A probléma kezelése és feldolgozása nem megy gyorsan, több beszélgetésre is szükség lehet egyéni és osztályszinten egyaránt. Ha van drámapedagógus a suliban, akkor lehet szerepjátékkal is oldani a konfliktust, ha nincs, akkor érdemes esetleg egy pszichológust vagy mediátort keresni, aki megtámogatja a folyamatot.

Összefoglaltuk, mit fontos szem előtt tartani, mielőtt bármit is cselekszünk. 

1.
Ha bele akarunk avatkozni a konfliktusba, kérjük a gyerek engedélyét rá  – a gyerek ugyanis sokszor jobban fel tudja mérni, mi az, ami segíthet neki.

2.
Ha meghallja, mi történt, hagyjon időt magának, higgadjon le, nézze át több nézőpontból a történteket.

3.
El kell fogadni, hogy nemcsak az az áldozat, akit kiközösítenek, hanem az is, aki a másik oldalon van.

4.
Higgye el feltétel nélkül, amit a gyerek mesél, és támogassa őt.

5.
Beszélgessen a témáról a gyerekkel, hogy miért csinálhatja ezt a véleményvezér.

6.
Beszéljen az osztályfőnökkel vagy más tanárral, akiben megbízik.

A kiközösítés egyik oka lehet, hogy a csoport egy tagja azzal tudja kimutatni a hatalmát, ha uralja a közösséget, ezt pedig úgy teszi meg, hogy kipécéz magának valakit, hogy rajta demonstrálja, mire képes.

A kortársak csoportjának ereje pedig hatalmas, ezért is van az, hogy olyanok is „asszisztálnak” a kiközösítéshez, akik maguktól ezt nem tennék meg.

Az iskolának kötelessége (lenne) fellépni a kiközösítés ellen, a kezelés viszont csak akkor lehet hatékony, ha abban minden érintett fél – az irányító, az áldozat és maga a közösség is – részt vesz. Az áldozat nélkül azonban nem lehet elindítani a folyamatot, neki is bele kell ebbe egyeznie. Viszont akkor, ha nem történik semmi, és a kiközösítés állandósul, érdemes elgondolkodni az iskolaváltáson.

Mit csináljak, ha az én gyerekem közösít ki?

Ilyenkor a szülők azonnal magukban keresik a probléma forrását, azon tűnődve, hogy mit rontottak el, és mi okozhatott olyan törést a gyerek életében, hogy ilyenre vetemedett. Pedig nem biztos, hogy a probléma gyökere otthonról fakad, bár kétségkívül lehet benne szerepe, hiszen a kamaszokban keletkező feszültség visszavezethető a szülő-gyerek konfliktusra. Ennek nem az az oka, hogy valaki valamit rosszul csinált, és teljesen elfuserált szülők vagyunk, hanem maga a kamaszkor, ami önmagában is egy krízis, sok-sok feszültséggel. Ha ennek feloldásában nem tudunk segíteni, az önmagában is feszültséggel jár, ráadásul a mi feszültségünket is átveszi a gyerek. „Ha nem tudunk rá úgy figyelni, hogy ő maga akarja elmondani, akkor nem fogja elmondani. Ha nem tudok úgy vele lenni, hogy elmondhassa, miért haragszik rám, a szülőre, akkor nem tudja elmondani” – írja Szőke András, a Yelon pszichológus szerzője. 

Fontos realizálni, hogy a megoldási mintákban is ugyanúgy utánoz a gyerek, ahogyan azt egészen kicsiként is tette. A figyelem, a fókuszálás ezért is nagyon lényeges, mert ő is ezt adja tovább.

Aki odafigyel a többiekre, az nem lesz bántalmazó, mert tudja, hogy az a másik ember számára rossz. Az empátia átadása pedig a szülőn is múlik.

Ezért is nehéz a helyzet, hisz a szülő azt mondja: „én mindent megadtam neki”, és ez feltehetően így is van. A kérdés csak az, hogy úgy adtam-e neki oda azt a „mindent”, ahogyan- és amire szüksége volt. Ha nem így történik, annak lehet a következménye az érzelmi elhanyagolás, ami miatt az egyik szerencsétlen társa egyszer csak a partvonalon kívül találja magát.  

Vannak gyerekek, akik érzékenyebbek, mások nem annyira, és vannak egészen szélsőséges állapotok is – mindkét irányban. Ha nem érzékeny, akkor a mások felé fordulást kell erősíteni benne. Ha beszélgetünk ezekről a helyzetekről, rávilágítunk a motivációkra, az sokat segít. Hagyjuk, hogy kifejezze az érzéseit, sőt támogassuk is őt ebben, mert ez a konfliktuskezelésben is erősíti őt. 

Ha a gyerek „túlérzékeny”, akkor azt kell megtanítani neki, hogy ne vegye át mások érzéseit, tegyen különbséget a saját és környezete érzései közt. Ez nem egyszerű feladat, de sok beszélgetéssel, támogatással ezen is lehet javítani. 

Fontos megérteni, hogy ha a gyerek bántalmaz, attól ő még nem rossz, felesleges összeomlani, és magunkat hibáztatni. Az odafigyelés ebben az esetben is sokat segít, a gyerek pedig megtalálhatja, hogy más módon vezesse le az indulatait. Ha kapnak valami mást, ami csökkenti a feszültséget, azzal a bántalmazó viselkedés is háttérbe szorulhat.  

A szakmai tanácsokért köszönet a Yelonnak. 

Zimre Zsuzsa

Ha tovább olvasnál a témában, akkor KATT Jocó bácsi cikkére az iskolai zaklatásról!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/8213erika