„Az autizmusom új perspektívákat adott nekem”

–

Korát meghazudtoló bölcsesség, kivételes intelligencia és sugárzó kedvesség – így ismertem meg az egy évtizede Gyöngyösön élő lányt. Az utóbbi években nem találkoztam vele személyesen – a nyolcadik osztály elvégzését követően máshol folytatta tanulmányait, én pedig munka- és lakhelyet váltottam, a közösségi felületeknek köszönhetően viszont továbbra is értesülhettem életének fontos eseményeiről. 

Amikor e cikk apropóján megkerestem, örömmel győződtem meg róla, hogy a már 21 éves Tekla továbbra is az a szeretni való, végtelenül értékes ember, mint aki az Autista Segítő Központ tanulójaként volt.

„Sokat dolgoztam tegnap, jó, hogy délután hívtál, legalább tudtam egy kicsit pihenni” – mondta a beszélgetésünk kezdetén, ugyanis jelenleg egy kalandparkban dolgozik mint üzemkezelő és játékkezelő. Egyébként az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem természetművészet-szakos hallgatója, csak ebben a félévben úgy döntött, szünetelteti a tanulmányait.  

Felvállalta a nehezebbik utat

Viszont az alkotást, amit lételemének tekint, továbbra is gőzerővel folytatja: mostanában – formabontó módon – szobrokat készít a verseihez illusztrációnak, amivel bizonyítani szeretné, hogy a művészetben igenis lehet új a nap alatt, hiába gondolják sokan, hogy már nem lehet mást tenni, mint ismételni az elődök vívmányait.

A tehetséges festő, szobrász és költő – verseire leginkább Ady Endre, Arthur Rimbaud és Erdős Virág hatottak – tehát nehéz utat választott, hiszen egy nóvum létrehozása, majd elfogadtatása sokszor nem megy könnyen. Tekla viszont megszokta, hogy folyamatosan akadályokkal kell megküzdenie, hiszen autizmussal él.

„Már piciként is furcsa voltam – mesélte a gyermekkoráról. – Amolyan magának való, és már-már aggasztóan nyugodt kislány.”

A szüleit az is nyugtalanította, hogy nehezen indult be a beszédfejlődése, emiatt logopédushoz is vitték – de egy idő után már nem volt szükség a szakemberre, mert hirtelen robbanásszerűen megnőtt a szókincse, sőt, a nyelvhasználata fejlettebb volt a kortársainál.

A család Tekla születésekor Budapesten élt, de onnan a Gyöngyös melletti Ludasra költöztek, mert a fővárosban helyhiány miatt nem találtak óvodát a lánynak – aki iskolába viszont már a mátraaljai városba járt. Miután Tekla elvégezte harmadik osztályt, a szülők úgy döntöttek, gyermekük autizmus-specifikus intézményben fogja folytatni a tanulmányait, mivel a többségi iskolában nem kapta meg a számára szükséges fejlesztést.

Egerben eldöntötte: művészi pályára megy

Így került Tekla a már említett, szintén gyöngyösi Autista Segítő Központba, ahova nyolcadik osztályos koráig járt. Az autizmusra specializálódott, protektív környezetet, valamint az egyéni igényekre szabott oktatást és fejlesztést biztosító intézmény iskolájában hamar fény derült a lány széles körű érdeklődésére és művészi tehetségére. Az is feltűnt a vele foglalkozó szakembereknek, hogy nagy tudásszomjjal rendelkezik, amelynek kielégítésére sokat olvasott önszorgalomból, például a természettudományokkal kapcsolatos könyveket is bújta.

A középiskolás tanulmányait az egri Eventus Üzleti és Művészeti Középiskolában fejezte be, ahol a grafikus szakirányt választotta. A korábban különböző terveket szövögető lány – aki például kórboncnok is akart lenni – ott, az Eventusban döntötte el, hogy életét az alkotóművészetnek áldozza. Ekkortájt alakult ki az ars poeticája is:

„Szeretnék az művészetemmel segíteni az embereknek. Ha arra van szükség, megnyugtatom őket, ha pedig fáj számukra a valóság, segítek nekik kiszakadni a világból, majd később visszatérni oda” – mondta.

Tekla az érettségi után is maradt Egerben. Az egyik tanára mesélt neki a természetművészetről – egy, a természeti környezet formavilágát és „kellékeit” (például köveket és növényeket) használó friss irányzatról –, amit nagyon megkedvelt az útját kereső művészpalánta, és elhatározta, jelentkezik az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem azonos nevű szakára. Fel is vették, és már a második tanévét tölti ott, bár, ahogy említettem, ebben a félévben szünetelteti a tanulmányait, és dolgozik. 

A sok munka mellett pedig továbbra is keresi az útját mint művész: „Szeretném kitapasztalni, hogy a szobrászat, a festészet vagy a grafika áll hozzám a legközelebb, melyik a legjobb eszköz az önkifejezésre, illetve melyik módszerrel tudok egy-egy fontos témát megértetni az emberekkel” – fogalmazott.

Amikor pedig arról kérdeztem, művészi tevékenységét befolyásolja-e valamilyen mértékben az autizmusa, elgondolkodtató választ adott: „Úgy érzem, ha nem lennék autista, másféleképpen alkotnék.

Az autizmusom új perspektívákat adott nekem. Segít például olyan tematikákat találni, amelyekkel még senki sem foglalkozott, és abban is, hogy azokat formabontó módon dolgozzam fel” – mondta.

Hozzátette, az autizmusa eleinte nehézségeket okozott neki az alkotómunkában:

„Úgy gondolom, a művészetben az az egy szabály van, hogy nincs szabály. Nekem pedig, aki autista, a keretek és a világosan megfogalmazott szabályok mindig is a biztonságot jelentették, ezért ezt az új helyzetet is meg kellett tanulnom kezelni” – mesélte.

Az éremnek két oldala van

Ami pedig az emberi kapcsolatait illeti, úgy gondolja, egyszerre áldás és átok az, hogy autizmussal él: a rá jellemző kendőzetlen őszinteséget a hozzá legközelebb állók – a párja, a rokonai és a barátai kedvelik benne, viszont amikor az „óvó burkon” kívülre kerül, gyakran megüti a bokáját: „Sok kapcsolatban megsebeztek már, mert én a másikkal őszinte voltam, ő viszont velem nem.

Nem szeretem, ha az emberek álarcokat cserélnek magukon, ha az egyikből egy másik társaságba mennek, hiszen az álarc mögött mindig ugyanaz a személy van. Ha valakivel nem lehetek őszinte, akkor nem is érdemes fenntartani a kapcsolatot – vallja.

– Tudom, a legtöbb közösségben gyakori az alakoskodás és a köpönyegforgatás vagy bizonyos dolgok elhallgatása, de én nem tudok, és nem is szeretnék ilyen lenni. Időnként a közvetlen környezetem meg is lepem néhány megjegyzéssel, de tudják, hogy nem akarom őket kellemetlen helyzetbe hozni, nyugodtan figyelmeztethetnek is ilyenkor, és persze én is szólok nekik, ha valami butaságot mondanak.”

Hozzátette, emberi kapcsolatait az autizmusa értékek sokaságával is megtölti: „Nagyon jó hallgatóság vagyok, úgy figyelek a többiekre, úgy azonosulok az érzéseikkel, ahogy az tud, aki nem autizmussal él.” 

Ezeknek a tulajdonságoknak Tekla akkor is hasznát vette, amikor nemrég a hatvani Albert Schweitzer Kórházban önkénteskedett, művészetterápiás foglakozást tartott az egyik osztályon: „Csodálatos tapasztalatokkal gazdagodtam. A betegekre nyugtatóan hatottak a foglalkozások, és boldogsággal töltötte el őket, hogy az általuk készített műveknek köszönhetően hátrahagytak valamit az utókornak. Hálás vagyok, hogy részese lehettem ennek” – mesélte.

Megihletik a mélypontjai

Amikor a kórházban tartott foglalkozásairól mesélt, újra megjegyeztem, fiatal korához képest már rengeteg bölcsesség és tapasztalat birtokosa. Ekkor tudtomra adta, hogy ennek nagy hasznát is veszi: „Hát, ez nálam szakmai ártalom – mondta mosolyogva.

– Ugyanis csak akkor tudok a művészetemmel értéket teremteni, ha sok mélységet és magasságot megéltem már, és tanulságos történetek résztvevője vagy alakítója voltam.”

A „mélység” szó hallatán megkérdeztem, az őt ért megrázkódtatások jelentenek-e inspirációs forrást számára. Újra kendőzetlen őszinteséggel válaszolt: „Sokat foglalkozom a gyásszal, az elmúlással, időnként depressziós időszakaim is vannak, amelyek igen, ihletet adnak. Egyébként úgy gondolom, a halálnak megvan a maga szépsége, ezért a műveimben nem a drámai oldalára világítok rá, ezzel pedig szeretnék segíteni a veszteség okozta fájdalmak csökkentésében” – hangsúlyozta. 

Visszatérve a kórházban végzett önkéntes munkára, Tekla hisz abban, hogy ez a vállalása egy út kezdete volt, ugyanis – ahogy már említettem –, főleg segíteni szeretne az embertársain az alkotásaival: „Úgy gondolom, a művészetre hivatásként kell tekinteni, ezért valamikor majd szívesen dolgoznék egy színházban díszlettervezőként, hogy a műveim megfelelő környezetet biztosítsanak a színészek munkájához és a nézők szórakozásához. Természetesen a jótékonykodást is szívesen folytatnám” – mesélte a jövőbeli terveiről, és hozzátette, a természetművészet szak elvégzése után egy olyan szakmát is szeretne szerezni, ahol a kreativitása tovább gyümölcsözne, szívesen lenne például asztalos vagy szabó.

A sokoldalú művész tehát szeretne több lábon állni a jövőben, a lényeg, hogy mindig alkothasson, és művei által – ahogy többször is elmondta – gondolatokat, érzéseket közvetítsen és gyógyírt adjon a lelki sebekre: „Mi, művészek papok és papnők vagyunk a művészet nagy templomában, és amit csinálunk, az szolgálat is egyben” – így fogalmazott.

Képek forrása: Nagy Tekla

Nádudvari Péter