A fiúkat gyakrabban könyvelik el „rossz gyereknek”, ami elidegenítheti őket a sulitól

–

Mi a helyzet itthon?

Magyarországon az oktatási helyzet a nemek tekintetében vegyes képet mutat (az alábbiakban cisznemű fiúkról és lányokról fogok írni, mivel a különböző statisztikák is ezekre a bináris kategóriákra vonatkozóan tartalmaznak adatokat. De vegyük figyelembe: vannak diákok, akik nem azonosulnak a számukra születéskor kijelölt nemmel). A 2018-as PISA-felmérés szerint például a magyar lányok átlagban 26 ponttal múlják felül a fiúkat olvasás terén (az OECD-országokban is átlagban 30 ponttal). Ezzel szemben a fiúk 9 ponttal teljesítettek jobban matematikában, amely különbségek létrejöttében szerepet játszhatnak a (belsővé tett) nemi sztereotípiák, a gyerekeket érő különböző elvárások is.

Nyugtalanító különbség továbbá, hogy míg a matekban és természettudományokban jól teljesítő diákok közül minden 4. fiú számít arra, hogy 30 éves korára mérnökként vagy tudósként fog dolgozni, addig csak minden 6. lány rendelkezik hasonló jövőképpel. A jól teljesítő lányok 25 százaléka az egészségügyben képzeli el magát, ez a fiúknál mindössze 10 százalék.

A fiúk 13 százaléka az informatika, a programozás irányába menne, a lányoknál viszont alig 1 százalék helyezkedne el ezen a területen (legalábbis öt évvel ezelőtt). 

Hasonló tendenciák rajzolódtak ki a KSH 2020-as Nők és férfiak Magyarországon című zsebkönyvében. Ahogy a Pénzcentrum összefoglalójából is kiderül, a magyar nőknek nagyobb arányban van érettségijük és diplomájuk, mint a férfiaknak; viszont sokkal többen végeznek szociális gondoskodással, társadalomtudományokkal, oktatással kapcsolatos szakokon, míg a férfiak továbbra is jelentősen felülreprezentáltak a műszaki-informatikai képzésekben. Ugyanakkor a várható bruttó átlagjövedelem továbbra is sokkal magasabb a férfiak által dominált pályákon: egy kezdő informatikus például több mint kétszer annyit keres, mint egy friss diplomás pedagógus. 

Azt is lényeges kiemelni, hogy a magyar nők 34,7 százaléka nem tanult tovább, az általános iskola 1–8. osztályát járta ki (a 2020-ban publikált adatok szerint) – a férfiaknál ez az arány 28,6 százalék. Míg a nők többen érettségiznek (4,5 százalékkal), addig szembeötlő különbség, hogy a férfiak 26 százaléka szakmát szerez, a nőknek viszont csak a 12,8 százaléka. Ebből a pár adatból is látszik, hogy a nőket a mai napig számottevő hátrányok érik a tanulást és a munka világát illetően, amiről szerencsére egyre többet beszélünk. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a fiúknak ne lehetnének nehézségei a társadalmi nemükhöz kapcsolódóan, és hogy ne kéne ezeket a problémákat is tudatosítani. 

Legyen valaki, aki hisz benne!

Elöljáróban fontos hangsúlyozni, hogy a fiúk is sokfélék, és a nemükön kívül is számos más csoporttagságuk van, például a bőrszínük. Az APA munkacsoportja szerint az afroamerikai és hispán-amerikai fiúkat ötször nagyobb arányban függesztik fel, illetve zárják ki az iskolából, mint a fehér társaikat, és kisebb valószínűséggel fejezik be a középiskolát vagy a főiskolát, mint azok a tanulók, akiknek nem kell megküzdeni a rasszizmussal. Magyarországon 2017-es szomorú adat, hogy a roma fiatalok kétharmada korai iskolaelhagyó volt. Ráadásul több elemzés szerint a tankötelezettség 16 éves korra való leszállítása azt eredményezte, hogy még inkább a roma kamaszfiúk lökődtek ki a közoktatásból. A régi Index említi, hogy

míg 2011-ben egy – a legrosszabb lakóhelyen élő – 17 éves roma fiú esélye arra, hogy ne tanuljon és ne is dolgozzon, 14,8 százalék volt, addig 2016-ra ez az esély 38,7 százalékra nőtt. 

Természetesen komplex kérdéskörről van szó, a szegregációtól kezdve az oktatásszervezésen át a szegénységig, különféle rendszerszintű tényezők hatnak arra, hogy egy gyereknek milyen tanulmányi-, karrier- és életkilátásai lesznek. Amit ebben a cikkben ki szeretnék emelni, az a kisebbségi csoporttagságú fiúkkal szembeni bánásmód. Az APA szakértői is hangsúlyozzák, hogy a tanárok sok esetben, akár tudattalanul, de alacsonyabb teljesítményt várnak el a fekete és latino fiúktól, függetlenül a gyerekek korábbi tanulmányi eredményétől. Ez sajnos önbeteljesítő jóslatként ahhoz vezethet, hogy ezeknek a fiataloknak hamar elmegy a kedve a tanulástól.

Kutatások ellenben kimutatják, hogy azok a kisebbségi csoportokhoz tartozó fiúk, akik felé a tanáraik magas elvárásokat támasztanak, gyakran sikeresebbek is a tanulásban. Rengeteget számít, hogy van-e valaki, egy támogató felnőtt, aki hisz benned, és kinézi belőled, hogy meg fogod tudni csinálni.   

Fiúk, akiket túl hamar kezdenek férfiként kezelni

Egy másik probléma, hogy a színes bőrű srácok viselkedését, ha nem is szándékosan, de a fehér tanáraik gyakran fenyegetőbbnek élik meg, mint a fehér fiúk „rosszalkodását”, és aránytalan, vagy a serdülők életkorának nem megfelelő büntetéssel sújtják. A témával foglalkozó szakértők úgy vélik, a kisebbségekhez tartozó fiúk kevésbé lehetnek gyerekek, hiszen a környezetük nagyon hamar elkezdi azt a felnőtt férfit látni bennük – előítéletes és téves módon –, akitől félni, tartani kell. Ám az indokolatlan szigor, az igazságtalan bánásmód pont hogy elidegeníti a gyerekeket az iskolától. 

Vizsgálatok ellenben azt is kimutatják, hogy afroamerikai fiúk középiskolai lemorzsolódását jelentősen csökkenti, ha van legalább egy afroamerikai férfi tanáruk, lehetőleg már az általános iskolában. Hazánkban sajnos nagyon kevés a roma származású tanár, különösen a roma származású férfi tanár, akivel a közös csoporttagságon keresztül is kapcsolódhatnának a gyerekek.  

A tét viszont nagy, hiszen az alacsony iskolai teljesítmény jelentősen csökkenti a felnőttkori sikeresség esélyét, és együtt jár a függőségek, a fizikai, illetve mentális betegségek, a munkanélküliség, valamint a kriminalizáció fokozott kockázatával. 

Még nehezebben megy nekik, hogy csendben üljenek

A fiúk körében – részben biológiai okoknál fogva – gyakoribb a figyelmetlenség, a hiperaktivitás, és az olyan, úgynevezett externalizáló viselkedések előfordulása, mint a verekedés, az agresszió, a kiabálás, az impulzivitás (hirtelen felindulásból való cselekvés). Ez azzal is magyarázható, hogy a fiúk átlagosan később érnek, mint a lányok – ezért is írnak például többnyire „csúnyábban”, hiszen a finommotorikájuk még nem elég fejlett első osztályban.

Később pedig azonos kronológiai korú kamaszok, osztálytársak között biológiai fejlettség tekintetében akár két-három év különbség is lehet,

és nem mindegy, kinek mennyire érett a homloka mögötti prefrontális kéreg, mennyire képes az önkontrollra, a viselkedésszabályozásra.  

A tanórákon viszont sokszor még ma is azt díjazzák a pedagógusok, ha a diákok egy helyben ülnek, és csendben figyelnek, jegyzetelnek, feladatokat végeznek. Azt a gyereket, aki nem tud késleltetni, „belebeszél az órába”, vagy felpattan a helyéről, rossz magaviseletűnek gondolják. Holott ha több csoportos és mozgásos tevékenységre lenne lehetősége, ha mások volnának a keretek, valószínűleg kevésbé fordulnának elő ezek a problémák, hiszen gyakran inkább a választott munkaforma (frontális módszerek) és a gyerek szükségletei, képességbeli lehetőségei közötti össze nem illésről van szó, mintsem arról, hogy a diák szándékosan meg akarná akasztani az óra menetét. 

Fegyelmezés helyett megérteni

Amerikai kutatásokból az is látszik, hogy a fiúk átlagosan súlyosabb büntetést kapnak ugyanazokért a viselkedésekért, mint a lányok. Egyes mérések szerint már nagyon korán, négy-öt éves koruktól fogva büntetni kezdik őket. Ugyanakkor a fent említett externalizáló viselkedések, a verekedések, a kiakadások mélyén sokszor a fiúk szomorúsága, bizonytalansága, frusztrációja áll, amelyek kifejezésére a nemi szocializációjuk miatt kevesebb esélyük van más, konstruktívabb eszközöket elsajátítani.

Ha egy kisfiúnak nem szabad sírni, és nem tanul meg beszélni az érzéseiről, akkor könnyebben előfordulhat, hogy ütni-vágni fog, amikor valami baja van.  

Az is lehet, hogy alapvető szükségletek teljesítéséhez nem fér hozzá, a családjának anyagi bizonytalanságai vannak, frusztrálódik, otthon vagy a környezetében bántják, traumatizált, előítéleteknek van kitéve, satöbbi. Ha viszont „rossz gyerekként” könyvelik el, és ezáltal megbélyegzik, az csak tovább fog rontani a helyzeten. Nagyon fontos, hogy amikor egy fiú (vagy bármilyen nemű gyerek) ellenáll a tanulásnak, időt szánjunk arra, hogy megértsük, mi történik vele/benne, ahelyett, hogy azonnal fegyelmezni akarnánk őt. Lehet, hogy a kortársak hatnak rá (az a norma, hogy nem menő tanulni), vagy azért ment el a kedve, mert nagyon lemaradt, esetleg diagnosztizálatlan tanulási nehézséget leplez a viselkedésével. 

Felvállalni, hogy nem tudok valamit

A fiúkat általában arra szocializálják, hogy kemények legyenek, erőt és magabiztosságot sugározzanak, illetve maguk oldják meg a problémáikat. Ez azt is jelenti, hogy „egy igazi férfi” gyakran elrejti a sebezhetőségét, a kíváncsiságát, az intimitás iránti igényét (korábbi cikkem a témában ITT). A korlátozó nemiszerep-elvárásoknak való megfelelés kényszere az iskolai életre is hatással van. A mindenkori tanulás, fejlődés alapja pont az lenne, hogy az ember elismerje – legalább saját magának –, hogy valamit nem tud, és merjen kérdezni, segítséget kérni, ha valamiben elakad.

Viszont ha a fiúk a sebezhetőséget a szégyenérzettel társítják, úgy kisebb eséllyel merik majd jelezni, ha valamit nem értenek, vagy nehézségük támad. 

További probléma, hogy Amerikában kifejezetten, de talán nálunk is létezik egy arra irányuló nyomás, hogy a fiúk a sportban tűnjenek ki, és kevésbé a tanulásban (ne legyenek stréberek). Azt is megerősítik kutatási adatok, hogy a nem koedukált, azaz csak fiú- vagy csak lányiskolákban a gyerekek jobban fel merik fedezni azokat a tevékenységeket, amelyeket a társadalom hagyományosan a másik nemhez társít, azaz több fiú szereti meg például a bölcsészettudományokat, a képzőművészetet, a táncot.  

Természetesen sok múlik a szülők hozzáállásán is. Egy vizsgálatban azt találták, hogy ha az apa nyomon követte a fia iskolai életét (nyilván egy szintig, a rátelepedés általában kártékony), és értékként, prioritásként kezelte a tanulást, akkor a gyereket is jobban érdekelték a tudományok, illetve sikeresebb volt az általános iskolában. De sokat segíthetnek akár a családon kívüli mentorfigurák is (róluk ITT írt Tóth Flóra kollégám), illetve az, ha a gyerek identitásának része lesz a suli iránti elköteleződés.

Mondjuk, kicsit „kockának” tartja magát, és olyanokkal barátkozik, akik szintén járnak különböző szakkörökre, tanulmányi versenyekre, kiállításokra. A magasan teljesítő fiúk gyakran barátkoznak más magasan teljesítő fiúkkal, és egymást erősítik, „húzzák” a tanulásban és/vagy a sportban. Ezáltal pozitív spirálba kerülnek, és sokkal inkább kihívásokat, fejlődési lehetőségeket látnak a tanulásban, semmint fenyegetést.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Maskot

Milanovich Domi