„Ebben a tükörben az én fehér arcom is ott van” – Széljegyzet az amerikai zavargásokhoz

–

David Bowie, KISS, Joan Jett – elindulása óta sok előadó bőrébe bújtam a Popfilter promóképeihez, ám időről időre ugyanabba az akadályba ütközöm.

Az egyik legnagyobb ikonom, az, aki előtt a legszívesebben tisztelegnék, nem lehetek.

Missy Elliott ugyanis afroamerikai.

„Ugyan már, olyan jó sötét alapozókat lehet ma már kapni, simán megoldható!” – hallottam vagy százszor, amikor próbáltam beszélgetni a problémáról.

Az emberek jelentős hányada nem érti, hogy nem technikailag nem lehetek Missy Elliott, hanem elvi okokból. Amikor megpróbálom elmagyarázni, miért nem, akkor többnyire az a válasz: „Szerintem túlbonyolítod.”

Esetleg:

„Hát akkor hagyd a fenébe, legyél valaki más.”

Évek óta nem hagy nyugodni ez a gondolat: azzal, hogy magamra festettem David Bowie kék-vörös villámját, Gene Simmons legendás sminkjét, a tiszteletemet, hálámat fejezem ki. Az inspirációért, a sok-sok percért, amit a dalaikkal, szövegeikkel töltöttem életemben – és a nehéz helyzetekért, amelyeken átsegítettek a művészetükkel.

És akkor itt ülök egy olyan világban, amely két lehetőséget hagy számomra:

1. Szarjak arra, hogyan érezne a tiszteletadásommal kapcsolatban az afroamerikai közösség, és maszkírozzam magam bátran feketévé, mert majd én azt megmondom, hogy ez hogy esik a feketéknek;
2. Hagyjam a francba az egészet. Azaz: engedjem, hogy a kultúrtörténetben ne az érdemei szerint jelenjen meg egy-egy előadó.

Hát kösz, szerintem egyik sem jó alternatíva.

Na, de vissza az arcfestéshez!

A blackface jelenség az 1820-as évek Amerikájára vezethető vissza, egész pontosan a déli államokra. Itt lett figyelmes egy Thomas Dartmouth Rice nevű férfi egy fesztelenül dalolászó-táncoló, testi fogyatékkal élő fekete férfira, akinek produkciója annyira lenyűgözte, hogy a legenda szerint Rice megvette a férfi ruháit, és színpadi produkciót épített annak erősen (és megalázóan) kikarikírozott karaktere köré. Ja, igen, a lényeg: Rice fehér volt, úgyhogy egy parafa dugó végét szenesítette el, és azzal maszkírozta magát feketére.

Így született meg Jim Crow szégyenletes alakja: az együgyű ösztönemberé, aki sosemvolt tájszólásban nevetteti az előkelő fehér nézőket.

Jim Crow alakja végigvonul a kultúrtörténeten a karikatúráktól a rapszövegekig, és a XIX. századi minstrelshow-k kabarészámaiban egész sor híres és népszerű énekes parádézott cipőpasztával feketére mázolva, kezén fehér kesztyűvel. (Például a litván származású Al Jolson, akit „a világ legnagyobb szórakoztatójának” neveztek a múlt század elején – az ezredforduló körül pedig már a szégyenletes blackface-jelenség címlapfiújának.)

De hogy mi is azzal a baj, ha valaki a színpadon feketére festi magát, hülye grimaszokat vág, és mások tollával ékeskedik?

Gondoljunk bele kicsit jobban:

1. Jön egy nálad jobb helyzetben lévő fehér ember
2. Fogja a kulturális örökségedet (vö.: a dalaidat, táncmozdulataidat)
3. Hülyét csinál belőled, kigúnyol
4. Pénzt is keres ezzel, ami az ő elnyomó pozícióját erősíti. (Amerikában 1865-ig törvényes volt a rabszolgatartás!)

Szóval persze, tudom, hogy manapság olyan kiváló sötét alapozókat is kapni már.

Csak épp nem akarok Thomas Dartmouth Rice lenni – és azt sem szeretném, ha bárkinek fájdalmat, rossz érzést okoznék azzal, hogy figyelmen kívül hagyom, őt miként érintené, ha Missy Elliottként festeném feketére magam.

Nemrég feltettem a kérdést két bronxi férfinak, akik hosszú ideje a zeneiparban dolgoznak és a helyi fekete közösség szószólói: szerintük miként tiszteleghetnék ebben a projektemben Missy Elliott előtt anélkül, hogy bárkit megsértenék?

Kínos percek következtek, amelyekben több száz évnyi történelem zuhant ránk, és csak kis híja volt, hogy agyon nem nyomott mindannyiunkat.

Mindketten befeszültek ugyanis az ötlettől, hogy feketére maszkírozom magam valami remek alapozóval. Udvariasan, de láthatóan döbbenten kezdték magyarázni a blackface fogalmát, és

csak nehezen sikerült tisztáznom, hogy nem azért tettem fel ezt a kérdést nekik, mert nem vagyok tisztában a problémakörrel, hanem épp azért, mert nem akarok ignoráns barom lenni.

Ez láthatóan szokatlan volt a számukra. A kérdezés is, az elővigyázatosság is.

Álltunk egymással szemben, és egy olyan massza közepén próbáltunk a felszínen maradni, amelyet nem mi hordtunk össze, nem miattunk ilyen sűrű és bűzös, de amely mégis minket fojtogat.

Mert nekem is csak akkor esett le a válasz, amikor már vagy harmadszor merült fel a beszélgetés során, hogy miért épp így akarok tisztelegni.

Hogy baszki, amikor én ezt az egészet kitaláltam, nem gondoltam bele az ő nézőpontjukba!

Hogy a jóindulat néha kevés.

Hogy hiába van bennem a legtisztább hála és tisztelet, egy történelmileg megnyomorított helyzetben egyszerűen nem mondhatom meg, szerintem mi volna a helyes. Mert nem én vagyok a kigúnyolt, az elnyomott.

Hosszan beszélgettünk az egyik férfival, aki igyekezett megoldást találni, de a legvége mindig az volt a mondatnak, hogy új projektet kell kitalálnom, mert ebben nincs megoldása az egyenletemnek. Mert ő maga is tiszteletlennek érezné, ha maszkíroznám magam, és sokan azt is megalázónak élnék meg, ha fehér bőrű Missy Elliott szeretnék lenni a fotón.

Hiszen ők úgy nőnek fel, hogy a tévében, YouTube-on időről időre belefutnak a tartalmakba, amelyeken fehér emberek gazdagodtak meg, lettek világhírűvé – és amelyek őket, a gesztusaikat, a bőrszínüket, a kultúrájukat gúnyolják kíméletlenül. Miközben például még a XX. század közepén sem volt mindegy, hová ülhetnek le a buszon, és a legnagyobb fekete zenészeket, énekesnőket alkalomadtán a saját koncertjeikre sem akarták beengedni a fehérek klubjaiba.

Ez a férfi arra kért, értsem meg: ezt már nem lehet visszacsinálni.

Értettem. Az, amit nem értek, valami egészen más:

mégis hogyan juthattunk el idáig? Mennyi vér, könny, megaláztatás, mennyi kegyetlenség kellett ahhoz, hogy két harmincas ember 2020-ban akkor ne tudjon választ találni egy pofonegyszerűnek tűnő kérdésre?

Fel kellene fognunk: a megaláztatásnak nincs elévülési ideje.

Nincs olyan, hogy „jól van, most már eleget duzzogtál, amiért az őseidet megláncoltuk, elraboltuk a kis szigetükről, ahol addig éltek, vagonokba tereltük őket, mint a marhákat, aztán a földjeinken dolgoztattuk, emberszámba se véve őket”. Nincs olyan, hogy „figyi, vágom, hogy teherbe ejtettük a dédanyáitokat, aztán letagadtuk, ostorral vertük az ükapátokat, és amikor szökni próbált, hogy egyszer majd méltó életet teremthessen a nagyszüleidnek, lelőttük, mint egy rühes kutyát, de azért most már eleget bosszankodtál emiatt, spongyát rá!”.

Nincs olyan, hogy „ez azért már túlzás” meg „jó, hát azért nem kellene ekkora balhét csinálni”.

Nincs olyan, hogy „nehogy már semmivel se lehessen viccelni”!

Nincs, nem érted?

Ahhoz, hogy ez az egész bűzös, fojtogató massza elkezdjen eltűnni, az első és legfontosabb kérdést magadban kell tisztáznod: ideje volna, hogy ne te mondd meg, szerinted mit kellene tenni.

Hanem életedben először kérdezz. És készülj fel arra, hogy nem fog tetszeni a válasz. Hogy nem mindig úgy kell lennie, ahogyan te csinálnád. Pontosabban: egyszer végre lehetne másképpen.

Nem tudhatom, mennyire kényelmetlen, megalázó vagy fájdalmas érzés romaként az Egri csillagokat olvasni, amelyben a karikírozott tájszólásban beszélő Sárközit csak ragyásként emlegetik – akit persze nem roma színésszel játszatnak el a filmben. Nem tudhatom, milyen érzés így, ezzel a csomaggal a hátamon olvasónaplót írni róla. Vajon el akarnék-e süllyedni, miközben a tanár a jellemkomikum fogalmát magyarázza, vagy csak azért nevetnék, hogy senki ne higgye: magamra vettem a hallottakat?

Ahhoz, hogy végre a feloldás, a feloldozás felé mozdulhassunk el, nekünk most nem megmondanunk, hanem kérdeznünk és meghallgatnunk kell.

A szembenézés nem dühös, sokkal inkább fájdalmas aktus. Mert hiába nem én okoztam ezt a helyzetet, a tükörben, amelyet most elénk tartanak, ott az én fehér fejem is.

Sétáltunk a bronxi férfival Manhattan közepén, és egyre nagyobb szünetek ékelődtek a mondataink közé, mert kezdtük belátni, hogy az összes jóindulatunk és tiszteletünk sem elég ahhoz, hogy eltöröljük azt a több száz évnyi fájdalmat, amit nem én okoztam neki, de ami ettől még benne él.

És hirtelen az csúszott ki a számon:

– Mi, fehérek, jól elbasztuk ezt, ugye?

A férfi megtorpant. Először nevetni kezdett, aztán valami furcsa szomorúság ült ki az arcára, és annyit mondott:

– Eléggé.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/Frances Benjamin Johnston/Library of Congress/Corbis/VCG