Mi a fene történik? „Elromlottak” a gyerekek?

–

Növekvő veszély: az öngyilkosság

Az elmúlt néhány évben egyre több írás jelenik meg az iskolai viselkedési problémákról. A tanítók és a tanárok a „fegyelmezetlen” gyerekekre panaszkodnak. Egyes iskolákban annyira erős volt az agresszió, hogy az iskolai bútorokban, illetve ajtókban is kárt tettek általános iskolás korú gyerekek. Nemrégiben iskolapszichológusok jelezték, hogy a rendszer teljes foglaltsággal működik, a Vadaskert gyermekpszichiátriai intézmény is arról számolt be, hogy extrém hosszú a várólista, amivel a hozzájuk forduló családoknak számolni kell.

Nagymértékben megemelkedett a lelkileg összetört gyerekek száma. Az evési zavarok és a pánikrohamok szinte mindennaposak, és már általános iskolás korban elkezdődnek. Sajnos egyre több kiskorú jut el az öngyilkosságig. Ez nemcsak Magyarországon van így, hanem például Spanyolországban is. Egy idén februárban elvégzett felmérés szerint a 15 és 29 éves korosztályban az öngyilkosság lett a vezető halálozási ok. 

„Elromlottak” volna a tanárok és a gyerekek? 

Egyik sem igaz, és mindkettő az – de csak részben. A sokszor megjelenő „ki a hibás érte? attitűd” helyett megpróbálok rávilágítani egy teljesen egyszerű okra, amely – legalábbis részben – okozhatja mindkét problémának az extrém felerősödését. Ha ezen az elemzésen végighaladunk, kiderül majd, hogy még ebben a nehéz helyzetben is létezik egyszerű megoldás.

Be lehet vezetni egyszerűen kivitelezhető új rutinokat a gyerekközösségekben, amelyeket folyamatosan használva már viszonylag rövid időn belül eredményeket hozhatnak: enyhítik a feszültséget az egyén és a közösség szintjén is. 

Hüllőagy: ON

Az emberi életet a testünkben zajló biokémiai folyamatok működtetik, nagyjából automatikusan. Nem kell külön szólnunk a csecsemőnek, hogy kezdjen el növekedni vagy járni. Nő a hajunk, működik az emésztőrendszerünk, és megtanulunk az anyanyelvünkön, sőt akár idegen nyelven is beszélni (ha kiskorunkban így beszélnek hozzánk). Megy minden a maga útján.

Igen ám, de az emberi szervezet életben tartása annyira komplex rendszer, hogy nemcsak a belső működést figyeli a szervezet – hanem a külvilágot is. Ha a külvilágban valami olyasmi történik, ami az egyén életét fenyegetheti, az „életvédelmi rendszerünk” azonnal és önműködően bekapcsol. Ha az ember elhagyja a komfortzónáját, akkor automatikusan működésbe lép a „hüllőagy”, más néven agytörzs. Védekező üzemmódra állítja a szervezetünket, és háromféle viselkedést engedélyez: támadás, menekülés vagy lefagyás.

Poszt-Covid társunk: a félelem

De mit jelent ez az automata működési üzemmód a poszt-Coviddal sújtott óvodai csoportokban és az iskolai osztályokban?

A Covid alatt a legtöbb ember kilökődött a komfortzónájából, és a félelem sajnos azóta is sokunk életének része maradt. Ez azt jelenti, hogy mi, felnőttek, és a társadalom jó néhány tagja az „üss/fuss/lefagy”-üzemmódban töltött valamennyi időt az elmúlt három évben, vagy éppen most is „ott tartózkodik”.

A gyerek, aki az „üss”-üzemmódban van, hangosabb, hamar dühbe gurul; az iskolában, óvodában szó szerint üt, azaz odacsap egyet a társainak vagy a szekrényajtónak.

Azok, akik a „lefagy”-üzemmódba kerülnek, a szokásosnál csendesebbek, nem keresik annyira a kapcsolatokat, nem barátkoznak, egyszerűen elhalkultak.

Nem lehet elfutni az iskolából, így aki a „fuss”-üzemmódba kapcsol, átvitt értelemben is menekülhet: a teste feletti kontroll érzésébe, például nem eszik, vagy akár úgy, hogy végső elkeseredésében kisétál az életből – ha már a helyzetekből nem tud.

Az elmúlt három évben szinte mindannyian „kirepültünk” a komfortzónánkból

Sokunk mentális egészsége sérült: van, aki horzsolást, van, aki repedést, van, aki törést szenvedett el. Az a gyerek, akinek a biztonságérzete többször is sérült, erősebben és gyakrabban ad ennek hangot, és látszólag többször „fegyelmezetlen”. A figyelemfelkeltő viselkedéssel azonban valójában segítséget kér: előfordulhat, hogy nem bírja tovább a félelmet, amit átél. Felnőttszemmel azonban nehéz megkülönböztetni ezt a jelzést a valódi, szándékos fegyelmezetlenségtől.

A hüllőagy „automata” működése nemcsak a gyerekekre igaz, hanem a felnőttekre is, és nemcsak a szülőkre, hanem a tanárokra is. Vajon el fogom veszíteni a családtagomat? Vajon a háború véget ér, vagy továbbgyűrűzik? Vajon az infláció miatt változtatni kell az életemen? Ezek olyan kérdések, amelyek mindennapjaink részei, a félelemzónában tartanak mindannyiunkat. Felnőtteket, gyerekeket, szülőket, pedagógusokat. És hogy ez hogyan jelenik meg az osztályteremben? A pedagógus, akinek a Covid utáni évei is kihívásokkal volt tele, ugyanúgy kikerült a komfortzónájából: a bizonytalanság, a félelem részévé vált a mindennapjainak, és ugyanúgy üss/fuss/lefagy-üzemmódba kerülhet a rosszabb napokon.

Amíg a komfortzónán kívül van a gyerek és a tanár is, maga a tanulás, amiért az iskolában vannak, szinte el sem tud kezdődni, vagy sokkal kisebb hatékonysággal zajlik.

Mit lehet tenni ilyenkor?

A cél a komfortzóna helyreállítása vagy kibővítése, legalább arra a néhány órára, amíg az iskolában együtt töltik az időt. Ha ugyanis a csoportszobában vagy az osztályteremben kiépül egy barátságos, támogató, biztonságérzetet nyújtó közeg, akkor a hüllőagyi aktivitás sem indul el. 

A pedagógusok – sehol a világon – nem kaptak a Covid után intenzív alkalmazott-pszichológiai képzést és eszközrendszert, amiből reggel, a becsengetés után varázsütésre jó hangulatot tudnának előidézni önmagukban vagy a csoportban.

Van azonban két egyszerű kérdés, ha ezeket használjuk, a gyermekek könnyen a nyugalom irányába terelhetők. Érdemes elkészíteni hozzá egy eszközt, (mosolygós, semleges és szomorú arcokból). A hangulathőmérő használatával a gyerekek is azonnal értik majd az új rutint, és várhatóan örömmel alkalmazzák.

Az egyik kérdés: „Melyik figura mutatja a legjobban a mai hangulatod?” A másik pedig: „Mit tehetünk itt és most, hogy egy fokkal jobb kedved legyen?”

Figyeljünk arra, hogy ne azt kérdezzük: „Van valami baj?”, „Mi a baj?” mert üss/fuss/lefagy helyzetben egyetlen gyerek sem fog válaszolni erre a kérdésre. A szimbólumot viszont jó eséllyel mindenki érteni fogja, és rá tud majd mutatni.

Tudom, most senki nem hiszi el nekem, hogy egy ilyen komplex és tömeges helyzetre ennyire egyszerű is lehet a megoldás. Nem is kell elhinni, elég, ha kipróbálják. Biztosan merem állítani, hogy ha pontosan azt és pontosan úgy csinálják, amit most itt leírtam, segíteni fog, mert rengeteg osztályban, és több ezer családban használtuk már.

Milyen eredményre számíthat, aki belekezd?

Könnyebben kezelhetők, kommunikatívabbak lesznek a gyerekek.

Könnyebben érthetők a gyerekek jelzései. 

Azzal, hogy minden reggelt a hangulathőmérő használatával kezdünk, a problémák már az elején tisztázódnak, és némelyiket már abban a pillanatban megoldhatjuk.

Empatikusabbak, segítőkészebbek lesznek a gyerekek egymással.

Bátrabban megnyílnak a gyerekek.

ITT olvashatsz bővebben is arról, hogy milyen hatással lehet ez a technika. 

Visszatérve a cikk elején említett élethelyzetekre

A biztonságos iskolai közegben a gyermekek nem, vagy sokkal kevesebben és sokkal ritkábban kapcsolnak „hüllőagyi üzemmódba”. Ennek egyenes következménye, hogy nem lesz akkora a hangzavar. A másik nagyon fontos hozadéka annak, ha bevezetik a közösségben ezt a két kérdést, hogy a „fuss” vagy „lefagy” üzemmódban lévő – általában csendesként definiált gyermekek problémájára is nagyobb valószínűséggel derülhet fény, így az iskola még időben felhívhatja a szülő figyelmét a gyerek nehézségére, vagy nyújthat segítséget, amennyiben a probléma forrása magához a szülőhöz köthető. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ skynesher

WMN szerkesztőség