Hol jobb gyereket nevelni? Falusi, kisvárosi, nagyvárosi pró és kontra
A tényt, hogy hol szeretünk élni, számos körülmény, érzés és emlék befolyásolja: mit tapasztaltunk meg gyerekkorunkban, szerettük-e az adott közeget? Vagy épp ellenkezőleg: éppen szembemegyünk azzal, ahonnan kicsiként csak elvágyódtunk? Sokan mást akarnak a különböző életszakaszokban, mások egy helyen élnek végig egy egész életet. A gyerekes lét gyakran hoz változást és költözést elsősorban a kicsik miatt, miközben mégis meg kellene őrizni a magunk vágyait is. Széles-Horváth Anna írása.
–
Ha objektív pró és kontra-listákat írunk nyilvánvalóan mindennek van előnye és hátránya is, de valljuk be, szerencsés helyzetben a lakóhelyünk megválasztása inkább belső, szubjektív ügy, annak ellenére, hogy nyilván számos külső tényező befolyásolja: például a munkahely vagy az anyagi háttér. A lehetőségek közül azonban, amelyekből a valóságban dönthetünk, legtöbbünknek mégiscsak az utolsó érv, hogy hova húz igazán a szívünk.
Nemrég belefutottam egy posztba, amely arra kéri az adott csoport tagjait, hogy segítsenek érveket felvonultatni, mert egy ismerőst meg kellene győzni: ne költözzön oda a családjával, ahova épp szeretne, hiszen biztosan meg fogja bánni.
A kommentek többsége nem szállt bele a játékba, hanem amellett foglalt állást, hogy mindannyian más igényeket támasztunk, és miért ne lehetne ő ott teljesen boldog, ahol te halálra unod magad, vagy épp túl nagy számodra a zaj? Persze manapság nemcsak a falu, kisváros, nagyváros az aktuális kérdés, hanem a földrész vagy az ország is, én mégis most három véleményt szeretnék bemutatni a három településforma mellett.
Beszéljünk arról, miért szeretjük, amit választottunk. Miért köteleződtünk el mellette? Talán ezzel segítünk azoknak is, akik még nem tudják, merre induljanak.
A nagyvárosi élet előnyei kisgyerekkel
Gellért Éva igazi nagyvárosi lány: a fővárosban született, ott töltötte a gyerekkorát, később pedig családjával Bostonban élt hosszú éveket. A Covid miatt néhány éve hazaköltöztek, de nyitva hagyták a lehetőséget, hogy visszatérnek majd Amerikába.
„Sohasem vágytam Budapestnél kisebb léptékű helyre gyermekkoromban sem, bár érdekes, mert kétlakiként mind Bostonban, mind a magyar fővárosban azt hiszem, megtaláltam anno a kisvárosi életérzést a nagyvároson belül. Brooklinban (nem a New York-beli Brooklynról van szó – a szerk.) és Újlipótvárosban sem feltétlenül kellett kilépnem a kerületből, hogy mindent elintézhessek, persze a környezet ennek ellenére mégiscsak nagyvárosi volt” – mondja Éva.
Persze tisztában van a nagyvárossal szembeni ellenérvekkel – mint a zajszennyezés, a túl sok inger, a kevés zöld terület, ezért –főleg a nyári időszakban – néha álmodozik egy eldugott vidéki helyről. Aztán mégis perceken belül realizálja, hogy számára ez több nehézséget hozna, mint örömöt.
„Nekem fontos, hogy bármit megkívánok – legyen az kultúra, éttermek, hatalmas könyvesboltok – minden egy karnyújtásnyira van, ezért ha pillanatokra úgy is érzem, elmennék, mindig visszalököm magam a valóságba, hogy a szívem mélyén én nagyvárosi lány vagyok” – teszi hozzá.
Éva mindkét gyermekét Bostonban szülte, és ahogy meséli, mivel az első lánya igazi többemberes baba volt, számára felüdülést jelentett a nyüzsgő, nagyvárosi környezet.
„Örültem, hogy nem szorultam be egy ingerszegényebb helyre vele. Elsősorban nekem kellett az, hogy az utcára kilépve, az üzletekbe érve nyüzsgés legyen körülöttem, ismerősökbe botoljak, vagy akár hajnali hatkor egy éppen nyitó kávézóban kapjak fel egy pohár kávét, ahová az egyévessel mentem ki sétálni, mert hajnali ötkor kelt, és mindenképpen indulni akart.”
Éva elmondása szerint, léptékben egyébként nincs különbség Boston és Budapest között, stílusában hasonló a két város, nemhiába hívják Bostont a legeurópaibb amerikai nagyvárosnak.
„Ami feltűnt inkább, hogy nagyon sok hozzám hasonló külföldre került anyuka él ott, akiknek ugyanolyan fontos a kiterjedt család és baráti kör hiányában, hogy sorstársakra találjanak. Az anyuka és az expat élethelyzet miatt nagy nyitottságot tapasztaltam, így hamar kialakult a saját mom tribe-om.
Amikor még mindenki Bostonban élt, elég soknemzetiségű csapat gyűlt össze körém: litván, indiai, angol, amerikai, dél-koreai, kanadai, japán, holland és persze magyar anyukákkal. Ehhez képest nyaranta visszalátogatva anno, sokkal zárkózottabbnak tűntek a magyar anyukák a játszótereken” – idézi fel az édesanya a különbségeket.
A kérdésemre, hogy amikor a gyerekek kirepültek, el tudná -e képzelni, hogy másféle környezet vonzza majd, gyorsan és határozottan felel.
„Huzamosabb ideig nem hiszem, de sokszor eljátszottam már a gondolattal, hogy a nyári hónapokra érdemes lenne leköltözni valami nyugisabb helyre, és kipróbálni ezt a fajta lelassultabb állapotot – legalább a nyári szünetre. Ez Magyarországon valami csendesebb balatoni falut jelentene nekem, Bostonban pedig Cape Codot, ami az ott élők közkedvelt nyaralóövezete” – mondja Éva.
Kisváros: ahol nem hónapokig tartó program az óvoda- és iskolaválasztás
Nem jöttem rá azonnal, szép lassan sikerült megfogalmaznom magamnak, hogy abszolút kisvárosi lány vagyok. Éppen ezért erről a közegről nem kérdeztem meg mást, hanem úgy döntöttem, én mesélek nektek. Marcaliban nőttem fel, egy Somogy megyei, körülbelül tizenháromezres kisvárosban, és nagyon szerettem ott élni. Mégsem merült fel bennem soha gyerekként vagy kamaszként, hogy hasonló léptékű lakóhelyet választok majd felnőttkoromban. A gimnázium idején Kaposváron éltem – kollégista voltam –, egyetemre pedig Budapestre mentem, és teljes meggyőződéssel hittem, hogy én már örökre ott is maradok.
Nyilván fiatal felnőttként a pörgés, a sok program igazán vonzó, és maga a szakma is, amelyet megcéloztam – ez volt az újságírás – egyértelművé tette, hogy a főváros az én helyem. Aztán közben sok víz lefolyt a Dunán. Megismertem a férjem, aki szintén a fővárosban élt, de igazi lokálpatriótaként imádta a szülővárosát, Dunaföldvárt. Mivel igazán fiatalon találkoztunk, sokat jártunk vissza, nekem is szoros baráti kapcsolataim alakultak itt. Közben sokat változott a világ: már nem kellett feltétlenül bent ülni a szerkesztőségekben, vagy a fővárosban mozogni, hogy téma közelében légy, interjúalanyt találj, szakértőkkel beszélj.
És ami a legfőbb: sokat változtam én is.
Megszületett az első gyerekem, és hiába költöztünk ki Budapest egy kisvárosias részére – mert a belvárosi forgatagra egyikünk sem vágyott –, egyszerűen nem találtam a helyem. Rájöttem, hogy nekem a gyerekkor fogalma a saját gyerekorommal azonos, ami pedig egyszerűen összeolvadt a kisvárosi léttel.
A férjem nagyon örült, amikor felvetettem, hogy mi lenne, ha a kisbabás időszak alatt kipróbálnánk mégiscsak a szülővárosában, és mivel akkora mázlink volt, hogy épp félúton dolgozott az akkori lakhelyünk és a jövőbeli városunk között, viszonylag gyorsan léptünk is. Nyolc évvel és plusz két gyermekkel később pedig még mindig itt élünk.
Hogy mit szeretek a kisvárosban? A „mindenki ismer mindenkit” érzést, hogy kétpercenként rám köszönnek az utcán, hogy vannak hosszú évekre visszanyúló kötődéseim. Bár nem az én szülővárosomban vagyunk, kifejezetten tetszik, hogy a férjem révén számos helyszínhez az ő gyerekkori emléke társul. Szeretem a kis távolságokat, azt, hogy bár használok autót, de ha szeretném, a dolgok nagy részét gyalog is el tudom intézni. Szeretem, hogy közel a határ, és öt perc alatt a réten vagy az erdőben vagyunk. Szeretem, hogy az anyagi feltételek kedvezőbbek az otthonteremtést tekintve.
Szeretem, hogy nem hónapokig tartó program az ovi- és suliválasztás: más talán azt látja ebben, hogy kevés a lehetőség. Én azt, hogy nem gondoljuk túl.
Egy kisvárosban ismered a pedagógusokat, szerintem az ő személyük a legfontosabb, és persze, hogy minél később kelljen indulni reggel, és minél előbb haza lehessen érni. Akinek bármi okból speciális igénye van, vagy más típusú sulit szeretne, ő is meg tudja oldani 15-20 kilométeres körzetben, hogy válogasson.
Szeretem, hogy itt is van kulturális élet, kávézók, cukrászdák, parkok, közösségi terek, illetve alapvető üzletek és drogériák. Fontos számomra a közösséghez tartozás érzése és az ezeket tápláló programok. Imádtam például részt venni a palacsintasütés világrekordjának megdöntésében, és azok között lenni, akik 24 óra alatt 48 ezer édességet sütnek ki a Duna-parton felállított tűzhelyek mellett nevetve, sztorizva, egymást váltva, az éjszakába nyúlóan.
Persze tisztában vagyok vele, hogy kisváros és kisváros között is vannak nagy különbségek: számomra Dunaföldvár mellett nemcsak a közeg, a szép környezet, a jó közösség lehet érv, hanem bizony a fővároshoz való közelsége is. Nem agglomeráció, de ha a munkám miatt „felugranék” éppen, mégis könnyen megtehetem.
A városunk mellett szól a nagyszülők közelsége is. Itt élnek a férjem szülei, az én anyukám meg apukám pedig autóval és busszal is tudnak jönni viszonylag egyszerűen: Budapestre például nem szívesen vezetnének.
Ha valami mégis hiányzik, az a színház és a koncert – bármikor. Ezzel kapcsolatban azonban mindig arra jutok, hogy három kisgyerek mellett amennyi logisztika ezt leszerveznem, illetve amennyi idő van rá, sokkal többször a fővárosban sem jutnék el hasonló programra.
Ahogy a gyerekek nőnek, úgy pedig egyre rugalmasabbak leszünk mi is, és a közelség miatt többször megéljük majd ezeket a vágyainkat. Én a kisvárosban otthonra találtam, és ha olykor tapasztalok nehézséget vagy hátrányt, azt is felülírja a sokkal több öröm és előny.
Kis faluból a nagy faluba – óriási változás
Mirkai Dóra élete első harminc évét Budapesten töltötte, és soha nem gondolta volna, hogy képes lesz elhagyni a fővárost, annak minden nyüzsgésével, a szolgáltatások és lehetőségek tárházával. Aztán két költözéssel is meglepte magát, de ne szaladjunk ennyire előre.
„Bár külső kerületben laktam, kiterjedt baráti körrel, nagy családdal, igen színes életet éltem. Aztán egy új szerelem hatására éles váltás következett be az életemben.
A páromnak a Balaton-felvidéken volt háza egy igazán festői, 450 fős lélekszámú, öt utcácskás zsákfaluban. Úgy gondoltuk, gyerekneveléshez a legtökéletesebb helyszín” – meséli Dóra, aki nem is gondolkodott sokat, fogta magát, és pesti lányként falura költözött.
„A közösség valóban családias, összetartó, a boltban mindenkit ismersz, ha van is kerítésed, a kapu sosincs zárva. Teljesen más az érték, máshol van a hangsúly. Az akadályt eleinte jól vettem, sikerült beilleszkednem, voltak játszóterezős barátnők, lekötöttek a gyerekek. Közben kinőttük a házat, fontolgatni kezdtük az építkezést. Aztán jött a Covid, és én teljesen bezárva éreztem magam.
De ami a pici falunak előnye, egyben hátránya is, nincs ovi, suli, egy kisbolt van, meg a templom. Nem volt hova menni, mindenhez kocsiba kellett ülni, az öt utca minden fűszálát ismertem már, annyit tologattam ott a babakocsit, amíg a férjem dolgozott” – sorolja Dóra, milyen hátrányokkal szembesült, amelyek végül a költözés mellett szóltak.
Dóra és családja azonban nem a nagyvárosig futott, sőt még csak nem is egy kicsiig, hanem egy 1700 fős községet választott, amely megadja a korábbi nyugalmat, de több a lehetőség helyben és a közelben is.
„A döntés megszületett, egy Balaton-parti községben vásároltunk telket. Az építkezés elkezdődött, és három nehéz év után, szeptemberben beköltöztünk. Mindenki kérdezte, hiányzik-e a falucska, ahol éltem, és döbbenten vettem észre magamon, hogy bár nagyon szerettem ott lakni, mégsem vágyom vissza. A sors úgy hozta, hogy azt a gyesen töltött hét évemet éltem ott, amikor anyaként amúgy is jobban el vagyunk szigetelve a világtól” – magyarázza az édesanya, aki végül a munkába való visszatéréssel remek átmenetet talált a falusi lét, és a mozgalmasabb élet iránti vágy között.
„A költözés együtt járt nekem az újbóli munkakezdéssel, a kisebb gyermekem óvodába szoktatásával. Mindenki jól vette az akadályokat, én pedig visszakaptam régi önmagamat. Városban dolgozom, el tudok intézni mindent, lehet színes programokra menni a gyerekekkel, de egy hangulatos csendes utcácskába megyek haza az 1700 fős kis községbe.
Lesétálunk a Balaton-partra, ahol télen a nyugalmat, nyáron a nyüzsgést élvezzük. Tökéletes középút. Innen már nem költözöm tovább!” – fogalmazza meg Dóra, hogyan talált otthonra.
Mindenki másképp csinálja
Falu, kisváros, nagyváros? Három történetet meséltem, de valószínűleg mindenhez lenne több száz másik, eltérő érvekkel és motivációkkal. Valójában nem is a helyekben van a legnagyobb a különbség, hanem bennünk. Sokszor ugyanaz az érv szól eltérő méretű települések mellett, mert mi magunk egyszerűen abban a közegben találjuk meg a számításainkat. Egy gyerekkori emlék, egy érzelmeket előhívó táj, a madár hangja, vagy a reggeli buszjárat berregése. Mind adhat otthonérzést és elégedettséget. Lehet döntő érv egy megtalált hivatás, egy nagy szerelem, egy váratlan első benyomás vagy egy hosszan megrágott élethelyzet. Akad, aki csendes környezetben él a főváros egy nyugalmas környékén, más egy kisváros legnyüzsgőbb utcájában találja meg a boldogságot.
Van, akinek egy erdő melletti tanya kell a gyerekes léthez, másnak a belváros közepe minél több színnel és elfoglaltsággal. Néhányan vágyjuk a nagy telket, és kifejezetten szeretünk füvet nyírni (én imádok!), másnak komfortosabb egy lakás, és éppen elegendő a parkban biciklizni meg játszani.
A szerencsés az, aki alakíthatja a saját környezetét, választhat életteret és lakóhelyet: ezért a magam részéről nem is szavazok semmire – bár a vallomásom megtettem –, csak mindenkinek ez utóbbit kívánom.
Te ott élsz, ahol szeretnél?
A képek a szerző tulajdonában vannak.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Peter Cade