Mit bizonyítasz a luxustáskával és a drága autóval?

– 

„Rózsaborsos gin-tonikot szeretnék, előételnek pedig tavaszi tekercset, köszi.”

Összecsukja az étlapot, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Férjhez ment a nővére, oltást kapott a kutyája, begyulladt a füle, de kapott rá egy cseppet, ami csodákat művelt. Meghozzák az előételeket. A pincérek többször fordulnak, mire népes társaságunk minden egyes tagja megkapja a vacsoráját. Koccintás, nevetés, aztán kínos csend. 

Feszültek vagyunk a helytől, egymástól, de leginkább az áraktól. Azt kívánom, bárcsak én is úgy rendelhetném egymás után az italokat, mint szemben a lány, aki már a negyedik rózsaborsos gin-tonikot kortyolgatja. Úgy tűnik, nem számít, mennyit fizet a végén.

Én szorongok, italt nem is rendelek, pedig rám férne. Így is fájni fog a számla, de amikor meglátom a végösszeget, felfordul a gyomrom. Mire hazaérek, szó szerint rosszul vagyok.

„Bocsi a variálásért, de kérhetném mégis a levest? Az benne van a napi akcióban ugye? Szuper, köszönöm! Ja, és inkább a kisebb limonádét szeretném, ha nem baj. Vagy várj, mennyibe kerül a nagy? Aha… Oké, akkor jó lesz a kicsi, köszi.”

Ismerős a hang. Felnézek a könyvből, és meglátom a lányt az étteremből, aki néhány hete egymás után rendelte a négyezer-ötszáz forintos italokat, és most ugyanolyan fogcsikorgatva érinti a bankkártyáját a terminálhoz, ahogy én is tettem néhány hete abban az étteremben. De akkor melyik a valóság?

Mi is a valóság?

A történet napokig velem maradt, és mélyen elgondolkodtatott. Tisztában vagyok vele, hogy nem szabad elsőre ítélkezni, nem ismerem a körülményeket, és nem tudom, hogy mi történt a két esemény között. Mégis úgy érzem, hagytam magam megvezetni. Az persze nem újdonság, hogy az emberek szeretik jobb színben feltüntetni magukat, és nem azt mondom, hogy a rózsaborsos gin-tonikokat rendelő lány megjátszotta magát – de biztos vagyok benne, hogy mindannyian kerültünk már olyan helyzetbe, amikor utólag kiderült valakiről, hogy mégsem olyan gazdag, mégsem olyan okos, mégsem olyan sikeres, mint amilyennek hittük. 

De miért nem elég a valóság? Miért akarunk olyan képet mutatni magunkról, ami csak nyomokban tartalmaz valóságot, mert valójában egy ízfokozókkal és E-számokkal telenyomott színes-szagos katyvasz? 

„Hófehér jaguár, nézd, odakint áll”

Ahogy a United zenekar frontembere, Pély Barna a kilencvenes évek végén megénekelte, „a gyönyörű buta nőnek nem kell más, csak egy hideg ital, és egy hófehér jaguár”. Tegyük hozzá: számos férfi valóban meg van győződve arról, hogy pénzzel szó nélkül lekenyerezheti a nőket. És ne legyünk álszentek, tény, hogy van, akiknél ez működik. (Ennek okai nyilván megérnének egy másik cikket. Vagy inkább egy egész könyvet.)

Néhány éve egy kedves barátnőm bulizni ment a pesti éjszakába, és találkozott egy különösen sármos úriemberrel. A férfi egész este állta az italokat, és olyan határozott mozdulatokkal vezette a táncparketten, mint még senki. Mielőtt búcsút vettek volna egymástól, azt suttogta a barátnőm fülébe, hogy másnap este a gyönyörű luxusautójával elviszi vacsorázni. Megjegyzem, az már talán gyanús lehetett volna, hogy a gavallér szinte egész este a szeretett járműről beszélt, de egyetlen képet sem mutatott róla. A barátnőm mentségére legyen mondva, hogy az este során egyikük sem maradt szomjas. 

Másnap a lázas készülődés közben érkezett az üzenet, miszerint a lovag már úton van, fél óra múlva a ház előtt várja az ő kis „gyönyörűségével”. Pontosan harminc perc múlva dudáltak az utcán, mire a barátnőm kinézett az ablakon, ám a milliókat érő gyönyörűség sehol. A ház előtt egy húszéves, kopott Opel parkolt. A kipufogó úgy ontotta magából a füstöt, mint egy XVII. századi gőzmozdony.

Az úriember arcán elégedett mosollyal a kocsinak támaszkodva várta az elismerő szavakat. A barátnőm köpni-nyelni nem tudott. Ő is várta volna a bókokat, miután három órán keresztül készülődött, hogy kellően elegáns legyen randipartnere elképesztően menő, drága, vadonatúj (a szórakozóhelyen ez is elhangzott) luxusautójához.

Előtör a vadászösztön

A Pennsylvania Egyetem kutatói néhány éve több mint kétszáz férfival készített vizsgálata rámutatott, hogy a tesztoszteronszint befolyásolja a férfiak vásárlási szokásait. A 18 és 55 év közötti alanyok fele extra tesztoszteront kapott bőrre kenhető gél formájában, míg a csoport másik felének ultrahangvizsgálathoz használatos gélt adtak. Az eredmény szerint

azok a férfiak, akik tesztoszteront kaptak, nagyobb valószínűséggel választottak magasabb társadalmi státuszt jelző terméket (órát, autót, fehérneműt), mint azok, akik csak azt hitték, hogy férfi nemi hormont kaptak, vagyis a placebohatás elmaradt.

A tanulmány azt is megállapította, hogy a luxusmárkák hasonló jelentőséggel bírnak az emberiség számára, mint az állatvilágban a szarvasbikák agancsa, vagy egyes madarak színpompás tollazata. 

Dr. Kubinyi Enikő etológus véleménye egybecseng a Pennsylvania Egyetem kutatásaival. „Az állatvilágban is különböző jelek utalnak az egyed dominanciájára és előnyös tulajdonságaira, rátermettségére. Ha az elegáns és drága ruha megfelelőjét keressük az állatoknál, akkor eszünkbe juthat a pávahímek gyönyörű farktollazata, amivel elbűvölik a tojókat, és fölénybe kerülnek a rivális hímekkel szemben. A küllemi jelek általában »őszinték«, mert hűen tükrözik az egyed kiváló egészségi állapotát.

Arra is találunk példát, hogy egy állat tárgyakat használ státusszimbólumként. A lugasépítő madarak színes kövekből, virágokból, színesre festett ágakból építenek párzóhelyet, amivel igyekeznek elcsábítani a tojókat. Minél szebb egy lugas, annál több időt fordíthatott rá a tulajdonosa, ami szintén jól jelzi, hogy sok erőforrás birtokában van.

De a rátermettség a csoportosan élő állatoknál általában összefügg a rangsorrenddel, előkelő pozícióval is, amit küllemi és viselkedéses jelzések egyaránt jelezhetnek. A háremtartó gorillahím nagy termetű és ezüsthátú, így első pillantásra látszik, hogy ő a csoport vezetője. Emellett a viselkedésével, gesztusaival, testtartásával is jelzi kiemelkedő státuszát. Együtt élő kutyáknál is gyakran láthatjuk ezt, a domináns egyed összetűzéseknél kihúzza magát, mereven, peckesen lépked, felvillantja a fogait, marszőrzetének felborzolásával is nagyobbnak mutatja magát. A küllemi díszek, tárgyak, gesztusok az állati előképei az embereknél megfigyelhető státuszjeleknek, szimbólumoknak. Az embereknél is gyakran felismerhető a testtartás, gesztusok alapján, hogy ki a csoport vezetője. Sok társadalomban a gazdagság, illetve a társadalmi státusz jelzése lehet valamilyen drága és speciális ruházat (gondoljunk a katonai egyenruhákra, rangjelzésekre vagy akár a királyi felségjelekre), az ékszerek, vagy az autók, míg más kultúrában a föld, a háziállatok birtoklása jelezheti az egyén hatalmát és befolyását.”  

Kiss Máté, az ELTE kulturális antropológia szakos tanársegéde szerint a státusszimbólumokat ahogy régen, úgy ma is az emberek ruházzák fel jelentéssel. Így válik valami értékessé, áhított, vagy akár szentként tisztelt tárggyá.

Akár emberekről, akár állatokról van szó, a cél leegyszerűsítve ugyanaz: villogni a státusszal, és elcsábítani a nőket.

Azzá leszel, amit meg(v)eszel?

A funkcionalista pszichológia megalkotója, William James a primitív népeknél végzett megfigyelései során rájött, hogy a tárgyak eszmei értéke sokszor túlmutatott használati funkciójukon, illetve a csoport tagjai bizonyos tárgyakhoz rögeszmésen ragaszkodtak. Ez az úgynevezett énkiterjesztés, vagyis amikor az énünk eggyé válik egy tárggyal (vagy másik személlyel) a XXI. században is jelen van. Az emberek hajlamosak azonosítani magukat egy-egy státuszszimbólumot, vagy társadalmi rangot jelző márkával.

Erre jó példa egy autótulajdonosokkal végzett felmérés, amely alátámasztja, hogy a tulajdonos gyakran hasonló jellemvonásokkal írta le magát és az autóját.

Mondjuk, abból, hogy valakinek BMW-je van, még nem következtethetünk arra, hogy az illető macsó, ahogy azt sem vehetjük készpénznek, hogy ha valakinek Bentley parkol a garázsában, akkor máris kifinomult úriember. 

A United zenéje bármennyire is előkelő helyet foglal el a házibulik kihagyhatatlan dallistáján, a Beatles korábban éppen arról énekelt, hogy Can’t Buy Me Love, azaz pénzen nem vásárolhatsz szerelmet.

Egy 2010-es tanulmány szerint a pénz egy bizonyos összeghatárig valóban boldogít. A Nobel-díjas Daniel Kahneman pszichológus és Angus Deaton közgazdász azt tanulmányozták, hogy milyen szerepet játszik a pénz az emberek érzelmi életében.

Megállapították, hogy aki nagyobb vagyonnal rendelkezik, általában elégedettebb az életével. Vitathatatlan, hogy a kiegyensúlyozott mindennapi élethez szükségünk van pénzre, de azt a tanulmány is alátámasztotta, hogy a végtelen mennyiségű pénz nem egyenlő a végtelen boldogsággal.

Az eredmény szerint azok, akik évi 75 ezer dollárt, azaz mintegy 25 millió forintot keresnek (egy 2021-es tanulmány szerint egyébként már évi 80 ezerre nőtt) valóban boldogabbnak tartják magukat, mint azok, akik ennél kevesebb éves jövedelemmel rendelkeznek. 

„Ha gazdag vagy, a széket is kihúzzák neked, de ha nincs pénzed, hagynak szenvedni a szatyrokkal”

Érdekelt, hogy mások mit gondolnak a pénz és a boldogság viszonyáról, mert magam is fültanúja voltam jó néhány beszélgetésnek, amikor egy jómódú üzletembert láttán elhangzott, az a klisének számító kijelentés, hogy a pénz nem boldogít. Vagy az, hogy a boldogságot nem lehet pénzen megvásárolni. Vagy lehet, hogy ez csak mese habbal? Ezért a pszichológus és a közgazdász tanulmányának témáját felvetettem egy internetes csoportban, mert kíváncsi voltam, hogy vajon a pénzzel járó társadalmi előnyök, vagy maga a státusz tesz boldoggá? 

Az egyik kommentelő hosszan kifejtette, hogy a pénz boldogít, magabiztosságot és társadalmi rangot ad, a státuszszimbólumok pedig nagyban meghatároznak minket. Leírta, hogy néhány éve meghalt a férje, ő pedig munka nélkül maradt a gyerekeivel. Korábban mindenük megvolt, sőt kifejezetten jómódban éltek.

„Másképp bántak velem, amikor gazdag voltam. Kedvesebbek voltak az üzletben, rám mosolyogtak, kinyitották előttem az ajtót, mert látták rajtam, hogy van pénzem. Amikor meghalt a férjem már húsz éve nem dolgoztam, nem tudtam, miből fogom eltartani a gyerekeket. Eladtam a kocsimat, az ékszereimet. Szégyen bevallani, de önbizalmat adott a Mercedes és a márkás ruha. A férjemmel együtt az önbecsülésem is meghalt.” 

Egy kutatás alátámasztja ezt: azt állítja, hogy a gazdagabb emberek boldogabbak, a társadalmi rangot jelölő tárgyaknak pedig már a kőkorszakban is fontos szerepük volt. Bizonyos balták például nem használati tárgyként funkcionáltak, hanem gazdasági és társadalmi rangot jelöltek. A középkorban ezt felváltotta a cukor, ami rendkívül drága alapanyagnak számított, és csak a főurak kiváltsága volt. A XVII. században a magyar nemesek kalapjába tűzött madártoll jelezte, hogy kinek mekkora a vagyona. 

Ezt némileg árnyalja az, amivel a csoportban jó néhány kommentelő egyetértett: hogy

az igazán gazdagok nem akarnak gazdagnak látszani, hiszen ugyanolyan emberek, mint mindenki más, őszinte kapcsolatra vágynak, és nem akarják, hogy csak a pénzük miatt keressék a társaságukat.

A jelenséget tökéletes példázza Mark Zuckerberg és Bill Gates, akik akkora vagyont halmoztak fel, hogy még az unokáinak sem kellene aggódnia az anyagiak miatt, ennek ellenére vagyonuk nagy részét jótékony célokra fordítják. Bill Gates szemrebbenés nélkül vásárolhatna akár egy tucat több ezer dolláros karórát is, ehelyett azonban egy alig százdolláros órát hord. 

Mindenki hazudik?

Kijelenthetjük tehát, hogy mindenki másnak akar tűnni, mint ami valójában? A gazdagok szegénynek, a szegények gazdagnak? Egy másik kommentelő arról számolt be, hogy úgy érezte, csak akkor rúghat labdába egy társaságban, ha úgy tesz, mintha olyan gazdag lenne, mint a többiek. „Fanni, a lányom egy olyan magániskolába jár, ahová sok gazdag család íratja a gyerekét. Mi sem vagyunk szegények, de egész évben robotolunk, hogy ki tudjuk fizetni a tandíjat. Tavaly átvittem Fannit egy osztálytársához játszani. A villa a Holdról is jól látszódhat, a ház előtt három drága autó parkolt.

Este a lányom egész vacsora alatt azt ecsetelte, hogy mekkora az osztálytársánál a medence, milyen széles a tévé, de még a családi fényképek is egészen mások, mert mindenféle egzotikus nyaralásokon készültek. Másnap én vittem a lányomat iskolába, tudtam, hogy ott lesz a gazdag anyuka. Úgy kiöltöztem, mintha a bálba készülnék. Nevetségesen viselkedtem.

Úgy tettem, mintha mi is minden évben egzotikus helyekre utaznánk, mintha nekünk is óriási síkképernyős tévénk lenne, mintha olyanok lennénk, mint ők. Úgy éreztem, nem lehetek nála kevesebb.”  

Lehetne magyarul? 

A bulikban mindig eljön az a pont – általában négy-öt üveg sör és egy fél doboz cigaretta után –, amikor az egyik ismerős srác bedobja „A” nagy sztorit. Már mindenki kívülről fújja, hogy felvették Amerika egyik legnevesebb egyetemére, de végül úgy döntött, inkább itthon marad. És nem, nem bánta meg. Egy ideig irigykedtünk, mégsem kap mindenki ösztöndíjat a Bostoni Egyetemre, aztán unalmas lett, végül idegesítő. Amióta pedig egy véletlennek köszönhetően kiderült, hogy a srác nem beszél angolul, szimplán csak nevetséges.  

Ennek kapcsán arról kérdeztem egy szociolingvisztikust, hogy milyen összefüggés van a nyelv, illetve a státuszszimbólumok között. A szakértő véleménye szerint a nyelv is jelölheti a társadalmi rangot. Bizonyos dialektusokat, nyelveket vagy szakzsargont beszélő embereket értelmesebbnek, kulturáltabbnak tartanak. A korai társadalmakban a vadászati ​​készségek és a fizikai agresszió megnyilvánulása volt az elsődleges a társadalomban elfoglalt hely előmozdításában. A mai körülmények között azonban a vadászatot és az agressziót különböző stratégiák váltották fel, például a kulturálisan értékes készségek és viselkedések, mint például egy tudományos fokozat megszerzése. A Psychology Today cikke szerint azonban pont azok élnek gyakrabban idegen kifejezésekkel, akik alacsonyabb végzettséggel rendelkeznek. 

Senki nem tökéletes, én sem vagyok az. Tegnap például mindent elkövettem, hogy a munkahelyi megbeszélésen magabiztosnak tűnjek, pedig nem voltam az. 

Kedves lány az étteremből, azt hiszem, megértettelek. Eszembe jutottál tegnap, és elgondolkoztam, hogy mit tanultam tőled.

Kimondtam a munkatársaimnak, hogy izgulok és ideges vagyok. Senki nem hordott le, nem is cikiztek, hanem megnyugtattak. És én megkönnyebbültem.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ PeopleImages

WMN szerkesztőség