„Egy jobb gyilkosság helyszínén mindig van ilyen” – Mosás régen és most

–

Megmondom őszintén, bár takarítani szerintem szépen tudok, és a konyhában is megállom a helyem, a mosással eléggé hadilábon állok. A fehér ruháim hamar besárgulnak vagy beszürkülnek, a gyapjú vagy gyapjúkeverék holmijaim pedig pillanatokon belül összemennek, hogy szinte csak bajuszkötőnek válnak alkalmassá. A pamutpólóim összeugranak hosszban, széltükben pedig kitágulnak… talán csak a vászonruháim azok, amiken nem látszik meg sem az idő vasfoga, sem a rossz technika, mert azokat ki kell(ene) vasalni hordás előtt, amire legtöbbször már nincs időm, így némi hezitálás után mást rántok elő a ruhásszekrényemből.

Pedig nekem aztán tényleg úri dolgom van, hiszen manapság sokkal, de sokkal egyszerűbb mosni – vált világossá számomra, amikor meglátogattam a nagymamámat.

Miután elpanaszoltam neki, milyen gyors minőségromlásnak esnek áldozatul a gönceim, megkérdeztem tőle, hogyan mostak ők régen, amikor még nem volt mosógép és centrifuga (hogy a szárítógépről már ne is beszéljünk!).

„Tempora mutantur, nos et mutamur in illis” – vágta rá a 91 éves nagymamám, aki minden alkalmat megragad arra, hogy megcsillogtassa latintudását. „Változnak az idők, és velük változunk mi is” – fordította le aztán a kedvemért, majd elmondta, hogy régen, még a háború alatt a mosás bizony egész embert kívánó feladat volt, de ezzel együtt persze az alapelv ugyanaz, mint most is: náluk olyan sűrűn, amilyen rendszerességgel ágyat húztak (azaz körülbelül kéthetente) jött el a mosónő nagymosást tartani.

„Ilyenkor az én nagymamám már jó előre alágyújtott a nagy üstben a víznek, és bekeverte a keményítőt is. Amikor megjött a mosónő, kapott egy kupica pálinkát meg egy pazar reggelit, mielőtt nekifogott volna a munkának, ami bizony nagyon nehéz volt.

A különféle dolgokat külön kellett mosni. Külön a feketét, külön a fehéret, a tarkát, a gyapjút, a törülközőt, az ágyneműt, a kényeset, ráadásul más és más hőfokon… de ez így van most is, Boriska – teszi gyorsan hozzá, végigmérve a kicsit szürkés pólómat (jól van na, nem vettem észre, hogy a mosógép dobjában benne van már egy fekete farmernadrág is, amikor kapkodva beledobáltam a fehéreket) –, úgyhogy ilyenkor a mosókonyha telis-tele volt különböző edényekkel. A finom holmikat kézmeleg vízben mosták, a fehér holmikat kifőzték lobogó vízben.”

Ezek – az én gönceimmel ellentétben – nem mentek össze a magas hőmérséklet hatására, mert vászonból voltak, még a férfialsónadrágok is, amiket aztán ki is kellett szépen vasalni, gondosan ügyelve az összes redőre, hajtásra. „A nagyanya sokszor visszaadta nekem, ha nem szépen csináltam…” – emlékezik vissza az én nagymamám. 

Akkoriban még nem állt rendelkezésre olyan sokfajta mosószer, öblítő, folttisztító és egyebek, mint amik a mai háziasszonyok kényelmét szolgálják. A legtöbb holmit mosószappannal sikálták tisztára, a szőnyeget, gyapjút pedig szalmiákszeszes vízben tisztították, vagy benzinesben. „Persze ne arra gondolj, ami az autókban van – a háztartási benzint a boltban lehetett kapni.” A paplanokat, párnákat, ingeket a hosszas mosás után ki is keményítették, méghozzá úgy, hogy az utolsó öblítővízbe keményítőt tettek. „Ma már lehet ezt készen is kapni, de annak idején mindenki maga főzte otthon, és azt keverte szűrve a vízhez.”

Még a textil zsebkendőket is alaposan kikeményítették, így „ha valaki náthás volt, annak bizony a nap végére feltörte az orrát a zsebkendője” – meséli. 

Miután végeztek a mosással, gondosan ki kellett mindent csavarni, hiszen nem volt centrifuga, úgyhogy kézzel kellett óvatosan kinyomkodni a finom holmikat, és erővel csavarni a kevésbé kényeseket, mint amilyen az ágynemű. „Utána meg kiráztuk szépen, és jól kihúzgálva felcsíptettük a szárítókötélre. Tudod, biztos láttál ilyeneket az angol filmekben. Egy jobb gyilkosság helyszínén mindig van ilyen” – tesz tanúbizonyságot széles körű ismereteiről a nagymamám.

Míg az 1940-es évek környékén sem lehetett egyszerű feladat kimosni a ruhákat – ahogy az kiderül a nagymamám beszámolójából és gyerekkori emlékeiből –, előtte, ha lehet, még macerásabb volt a ruhatisztítás folyamata.

Ha szoktatok engem olvasni, akkor tudjátok, hogy rendszeresen nyaralok Kővágóörsön. Reggelente a kutyával a falu határában lévő mosóházhoz szoktunk lemenni, majd onnan folytatjuk a sétánkat a Theodora tanösvény felé. Ilyenkor néha belegondolok, milyen iszonyú munka lehetett egy falubeli asszonynak lehordania ide a család ruháját, hogy a Burnót-patak kis ágában állva, a hideg vízben kisuvikszolja őket. Közben kicsit el is szégyellem magam, amiért én még a temérdek háztartási gépem és a modern mosószerek ellenére sem vagyok képes szépen mosni.

A kővágóörsi mosóházat még abban az időben építették, amikor nem volt bevezetve a házakba a folyó víz, és egészen az 1940-es évek közepéig használták. Hogy el tudd képzelni, milyen keserves meló lehetett: az asszonyok otthon szétválogatták a ruhákat, majd talicskán tolva vagy a fejük tetején cipelve levitték a mosóházhoz, ami egy (a környékre jellemző) vörös kövekből épített tágas házikó – az egyik végén befolyik a patak, a másik végén pedig kijön. A nők is így mostak: a felső végén a tiszta, az alsón a koszos ruhákat tartották. A holmikat először bedörzsölték a házilag disznózsírból készített szappannal (ezt évente egyszer főzték disznóvágáskor a visszamaradt zsírból, faggyúból: négy kiló zsírhoz egy kiló szódát kevertek és azt négy-öt órán át főzték), majd kézzel átdörzsölték, vagy erősebb szennyeződés esetén gyökérkefével estek neki, de az sem volt ritka, hogy hamuból főztek lúgot, és abba áztatva távolították el a foltokat.

A szappanozás után következett a sulykolás avagy szapulás: egy nyeles falappal (ez volt az úgynevezett sulykoló vagy szapulófa) ütötték a ruhákat. A fehérítést, fertőtlenítést pedig sokszor a napsütésre bízták.

Tisztítószernek egyébként használtak krétaport, hagymalevet, tejet, ecetet, citromot, burgonyalisztet, sót, szódabikarbónát és alkoholt is régebben.

A kicsavart ruhákat aztán a nehéz mángorlóra rakták, majd annak a sodrófájával simították ki. Mindebből látszik, hogy a mosás bizony régebben kínkeserves munka volt, így József Attila sora, miszerint „a mosónők korán halnak”, cseppet sem költői túlzás.

Mivel ennyire sok időt és energiát igénylő folyamat volt, nem lehetett csak úgy nekiugrani, mint ma, hogy munka előtt gyorsan beindítok egy időzített mosást, aztán majd ha hazaérek, kipakolom. A ruhamosásnak szigorú rendje volt, amellett sok hiedelem is fűződött hozzá. Vasárnap, ünnepnapokon, Luca napján, halottak napján, de még pénteken is tilos volt mosni, mert úgy hitték, aki pénteken mos, abba belecsaphat a ménkű. 

A Dél-Dunántúlon pedig Borbála napján (azaz a névnapomon, december 4-én) sem volt szabad mosni – lehet, hogy én emiatt nem tudok szépen?

Mindenesetre hálát adok az égnek, amiért sokkal komfortosabbak és egyszerűbbek a lehetőségeim kimosni a ruháimat ma, mint 80-100 évvel ezelőtt. Azt hiszem, ezek után pláne illene megtanulnom most már szépen mosni. Úgyhogy elő is veszem a nagymamám történeteiből készített feljegyzéseimet, és elsőként magamévá teszem a mosónőnek felkínált ürmöst és a gazdag villásreggelit. Végtére is valahol el kell kezdeni!

(Ha pedig modern mosási technikákat szeretnél ellesni, akkor olvasd el Tóth Girlzonboard Flóra cikkét ITT!)

Fiala Borcsa

Forrás: ITT, ITT, ITT és a nagymamám

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Klaus Vedfelt