A komédiát csak egy hajszál választja el a tragédiától – Épp ezért volt hatalmas csalódás Feldmár András beszélgetése KAP-pal

–

Bár az elején le kell szögeznem, hogy sosem voltam nagy standup-rajongó, de az elmúlt időszakban őszinte érdeklődéssel követtem hazánk egyik legismertebb humoristájának munkáját, akinek nyilvános szerepvállalása egy teljesen új szakaszba érkezett. KAP őszintén kezdett el beszélni arról, milyen érzés volt egy alkoholbeteg apa mellett felnőni, és ezek az élmények később hogyan hatottak a pályaválasztására, az emberi kapcsolataira, az egész személyiségfejlődésének alakulására. Illetve hogyan hat ma már a színpadi munkájára is, amit plusz súllyal, tartalommal töltött meg azáltal, hogy beleállt az alkoholizmus tabujának ledöntésébe.

Óriási, súlyos szembenézés ez, amire nem mindenki képes. Olyan bátor önreflexiót igényel, amibe meg kellett érkezni – ez számára is évtizedekbe telt.

Ahogy a Telexnek adott interjújában nemrég elárulta: „Akik hasonló családban nőttek fel, sokszor úgy vannak vele, hogy ez már a múlt, lezártuk magunkban, koncentráljunk a jövőre. Én is így gondolkodtam sokáig. Volt, ami volt, történt, ami történt. Úgy voltam vele, hogy ezzel nincs dolgom, tök jól vagyok, kiegyensúlyozottan tudok működni. Aztán eltelt húsz év, és rájöttem, hogy ezeket az élményeket, érzéseket nem lehet csak úgy elföldelni. Most is jelen vannak az életemben, a mai napig meghatároznak.”

Például azzal, ahogyan a neki adott tapssal és nevetéssel próbálja csillapítani annak a kisgyereknek a szeretetéhségét, aki ezt nem kapta meg gyermekkorában. Az alkoholbeteg családtag okozta sebek ugyanis mindig az emberrel maradnak, és

ahogy KAP fogalmazott (szintén az interjúban): „ez az egész család betegsége”. Ilyen családban pedig több százezer gyerek nő föl Magyarországon – ez az ő valóságuk is. 

Őszintén érdekelt ez az ember, és ezek tudatában magas elvárásaim voltak a beszélgetéssel kapcsolatban – talán túl magasak is. Már csak azért is, mert ahhoz, hogy ezekhez az információkhoz hozzájussak, nem kellett a fél internetet kiolvasnom vagy titkos újságírói forrásaimat mozgósítanom (már ha lennének). Elég volt egy egyszerű Google-keresés, amit bárki megtehet – és akkor rögtön el is árulom, hogy ez volt Feldmár, és az őt felkészítő csapat (már ha egyáltalán élt ezzel a lehetőséggel) legnagyobb mulasztása.

Ez azonban csak szépen lassan, a beszélgetés végére, a sorban kihagyott ziccerek után derült ki – de ne rohanjunk ennyire előre.

Leszarvazni a démont

Aki már készített interjút vagy vezetett nyilvános beszélgetést, az tudja, hogy a nyitány általában az egymásra hangolódásról szól; megteremtjük az atmoszférát, letesszük az első alapkövet, amire később lehet építkezni, amiből egyre mélyebbre és mélyebbre lehet menni.

Nem volt ez másképp ebben az esetben sem, így kiderült, hogy nemcsak két drusza – mindkettejük keresztneve András Péter –, hanem egy standup-komikus és standup-filozófus beszélgetésének lehetünk majd szem- és fültanúi. És bár boldogan eléldegéltem volna ennek az ismeretnek a hiányában is, az ilyen kedves, ám kevésbé fontos toldalékinformációkat elnézi az ember az elején – és gyorsan el is felejti, ha a folytatás olyan. HA.

A történet, ami mentén ezt követően elindultak, egy Hannah Gadsby nevű ausztrál standup-komikus esete volt, aki nemrég úgy döntött, teljesen kitárulkozik a színpadon is, a titok, az elhallgatás ugyanis – esetében arról, hogy többször megerőszakolták, ezért mérhetetlen dühöt érez a férfiak iránt – izolál.

Bamm, milyen magas labda rögtön az elején – ujjong a bennem élő újságíró, aki aztán kicsit értetlenkedve, ám végül mégis elfogadóan konstatálja, hogy innen a nevetés közösségformáló erejéhez viszi át Feldmár a beszélgetést (jó, hát nem kell minden patront már az elején eldurrogtatni – nyugtatom magam).

„Az egyik út az egység felé a nevetés”

– mondja a pszichoterapeuta, KAP pedig elárulja, hogy évek óta ez mozgatja, ezért is kezdte el a standupot, hogy a közöset tudja megszólítani a sok tekintetben különböző emberekben, akik a nevetés által megdolgozhatják a saját gyökérélményeiket.

„Ezt világéletemben terápiának fogtam fel, legalábbis úgy közelítek mindig felé, hogy mi az, ami engem igazán bosszant vagy nyomaszt, vagy amivel mostanában dolgom van, és hogy tudok arról úgy beszélni, hogy érthető legyen, más is azonosulni tudjon vele, és végül az egészen együtt tudjunk nevetni. Kicsit olyan, mint amikor leszarvazok egy démont.”

Feldmár pedig rögtön nevet is ad a démonnak: egyedüllétként aposztrofálja. Ezzel be is talál, mert mint kiderült, miközben a nevetésen keresztül közösségek megteremtéséről, az izoláció megszüntetéséről beszélünk, KAP gyakran tapasztal magányt a színpadon: „Én valahogy mégis kívül rekedek ezen az egészen, és ott állok egyedül” – mondja.

Nem marad másképp ebben a beszélgetésben sem, a kijelentése után ugyanis nem kezdünk el ennek a hihetetlen ellentmondásnak a mélyére menni, Feldmár helyette egy javaslattal él: próbáljon társat szerezni magának a színpadon.

A kihagyott ziccerek ezután úgy záporoznak, mint egy rossz focimeccsen – ezek közül villantok most fel párat.

„A komédiát és a tragédiát tényleg csak egy hajszál választja el”

KAP elárulja azt is, hogy számára a legnehezebb az volt, hogy spontán és őszinte legyen a színpadon, hogy megtalálja a saját hangját.

Önmaga felvállalásával azonban ezt is sikerült megugrania, ennek köszönhetően ma már mer feszültséget is teremteni a színpadon, vállalja a csendet és a könnyeket is, amitől minden komikus ódzkodik – sőt, az előadói stílusa részévé tette ezt.

És bár hihetetlenül érdekelne, hogyan jutott el idáig az úton, nem kapok rá választ – a kérdés ugyanis el sem hangzik.

Azt azonban megtudom Feldmártól, hogyan jutott el ő odáig, hogy spontán és őszinte legyen a színpadon, és azt is, hogy míg a nevetést nem, a könnyeket, a sírást szégyelljük a másik előtt – ilyen szempontból az olyan, mint a bepisilés. Ennek fényében pedig nagyobb eredmény megríkatni, mint megnevettetni a közönséget, hiszen ilyenkor megszabadulunk a szégyentől, teszi hozzá a pszichoterapeuta.

„Ezekben a pillanatokban tapasztalom meg, hogy a komédia és a tragédia mennyire közel áll egymáshoz, hogy tényleg csak egy hajszál választja el a kettőt” – mondja KAP, és elárulja a lenagyobb bűvésztrükköt is: a fellépések során végig ugyanarról beszél, csak másképp cicomázza fel.

„Gyakran a legviccesebb emberek depresszióban szenvednek”

Feldmár egy ponton visszakanyarodik KAP korábbi, magánnyal kapcsolatos kijelentésére – én pedig egyre izgatottabb leszek: talán most kezdődik el az igazi beszélgetés? –, majd egy Robin Williamsre tett utalást követően rákérdez: KAP vajon veszélyben érzi-e magát.

Talán ez az első igazi találat a beszélgetés során, amitől a humorista kissé zavarba is jön, de elárulja: mind kevesebb dologgal tud már viccelni, ahhoz ugyanis egyfajta naivitás, tudatlanság kell – az élet egyre több viszonyával találkozva azonban egyre nehezebb megtalálni a vicceket. Ha viszont sikerül, azok sokkal mélyebbek, igazabbak, jobbak lesznek. 

Feldmár ekkor felhívja a figyelmet arra, hogy az öregedéssel mindig lesz újabb és újabb dolog, amit még nem tapasztalt, és amivel majd viccelni lehet – mint a már említett bepisilés.

KAP: Sosem voltam még terápián, és mindenki mondja, hogy hasznos lenne 

„Érdekes, hogy az ember sokáig nem gondolja magáról, hogy kellene neki terápia, mert azt gondolja, minden rendben van, és ha egy kicsit belekapar, akkor jön rá, hogy lehetne még jobban rendben minden” – mondja KAP. És ez egy óriási coming out – főleg egy pszichoterapeuta előtt.

Értő és odaforduló, egy ember dilemmáját meghalló szakember válasza helyett Feldmár azonban meglepő kérdéssel áll elő: „Gondoltál már arra, hogy ha esetleg terápiába járnál és valaki megjavítana, akkor nem tudnál viccelni? Hogy csak azért röhögnek rajtad, mert nem vagy normális?”

Ha érteni is vélem a kérdés mögötti szándékot, és nagy jóindulattal viccelődésnek titulálom, mégis kétségkívül ez a beszélgetés egyik legártalmasabb része – főleg az itthoni viszonyokat figyelembe véve. Hazánkban ugyanis még mindig rengeteg sztereotípia övezi a terápiás segítséget igénybe vevő embereket, akiket gyakran épp a „nem normális” jelzővel illetnek – Feldmár pedig erre erősít rá ezekkel a kérdésekkel.

Amikor pedig már azt gondolná az ember, hogy ezt nem lehet fokozni, hát téved: Feldmár ezek után a mesterét idézi, aki szerint „csak annak van szüksége terápiára, akinek már nincsenek barátai”.

A terapeutának ugyanis a mester szerint az a tehetsége, hogy olyan embereket tud szeretni, akiket mások már nem szeretnek. Azon keresztül pedig, hogy a terapeuta szeretni tud, amikor már senki sem szeret, fellobban benned a lehetőség, hogy te mégis szerethető vagy. „Itt nem arról van szó, hogy normális vagy, vagy nem vagy normális – ha vannak barátaid, nincs szükséged terapeutára. Majd ha már nem lesznek, akkor nézzél körül.”

„Apa, otthon miért nem vagy soha ilyen vidám?”

A beszélgetés egy pontján Feldmár a humorista gyerekeire tereli a szót, ekkor derül ki, hogy ők egészen tavalyig nem látták az apjukat színpadon.

Amikor viszont KAP eksztatikus hangulatban levonult a színpadról, és megkérdezte a gyerekeit, hogy tetszett nekik az előadás, az idősebb rákérdezett: „Apa, otthon miért nem vagy soha ilyen vidám?”

A beszélgetés nézőjének pedig ezen a ponton szó szerint görcsbe rándult a gyomra. Beszélgetőpartnere, a pszichoterapeuta Feldmár erre válaszul viszont nevetésben tört ki. 

„Látod, ez az, hogy te is nevetsz elsőre, és ennyire piszkosul közel van egymáshoz a komédia és a tragédia, hogy az első az, hogy nevetünk rajta, de mégis, ha belegondolsz, hogy emögött a kérdés mögött azért milyen gyermeki lélek van” – mondja a reakcióra adott válaszul KAP, majd folytatja: „És tényleg, apa otthon miért nem tud oldott és felszabadult lenni?” A kérdést azonban már magának teszi fel – egyfajta költői kérdésként, amire Feldmár a következővel felel: „És a feleséged hogy bírja?” 

„Hogy tudtál érzelmileg leválni édesapádról?”

Az utolsó fél órában a közönség kérdezhetett kettejüktől, és ekkor hangzott el az a kérdés is, amire az egész beszélgetés során vártam – ekkor már közel másfél órája (bár itt is jobb lett volna, ha a moderátor nem úgy vezeti fel, hogy a „drámai előadáshoz keresi a megfelelő tónust”).

Az ugyanis így hangzott: „Kedves KAP, hogy tudtál érzelmileg leválni édesapádról? Írtad, hogy rájöttél, hogy hasonlítasz rá, táplál téged ötletekkel ez a hasonlóság a műsoraid írásánál, de megtaláltad-e önmagad, hogy ki vagy te valójában?” 

Feldmár arcára akkor ül ki a döbbenet, amikor ennek kapcsán a humorista elmondja: „Nem tudom, András tudja-e rólam, hogy én egy alkoholbeteg családban felnövő gyerek vagyok annak minden sebével és erősségével. Édesapám ebbe halt bele huszonhárom éves koromban, és ott nagyon sok mindent kellett rendbe tenni.” Feldmár erre nemet intett a fejével, majd, – hogy kifaroljon a kellemetlen helyzetből –, hirtelen arról az időszakról kezdte kérdezni KAP-ot, amikor papnak készült. 

Hát itt el is érkeztünk az egész beszélgetés fonákjához. Úgy ülni le valakivel nyilvánosan beszélgetni, hogy nem néztél utána rendesen – a standup-fellépéseit látta a pszichoterapeuta, az kiderült a beszélgetésből –, az tiszteletlenség. Nemcsak a beszélgetőtárssal, hanem a közönséggel szemben is, aki jegyet váltott az eseményre. De hogy még utána sem reagálsz érzékenyen a róla elhangzó fontos információknak, az már gyalázat. 

A nyilvános beszélgetés – akár az újságírásban az interjú – nem könnyű műfaj, ezt tapasztalatból mondom. A csoda általában akkor születik meg benne, ha valódi egymásra figyelés, összhang alakul ki, ha sikerül olyan atmoszférát teremteni, ami biztonságot ad a megnyílásra, az őszinteségre – így hangozhatnak el olyan mondatok, amiket a nézők, akik jegyet váltottak a beszélgetésre, magukkal tudnak vinni. Ez a folyamat sok ponton elcsúszhat, a csoda nem mindig születik meg, még a legtapasztaltabbak is bakot lőhetnek. Sajnos még az olyanok is, akiknek a szakmája alapjaiban követeli meg az értő figyelmet – emiatt azonban még fájóbb ez az egész.

A legszomorúbb talán az, hogy valahol pontosan leképezi azt az attitűdöt, amivel sokan a másikhoz állnak: a valódi tisztelet és az odafigyelés mindenfajta megnyilvánulása nélkül.

A komédiát csak egy hajszál választja el a tragédiától – hangzott el többször az est során. Erre pedig nem is lehetett volna jobb példát adni, mint ezzel a beszélgetéssel. 

Kiemelt képünk forrása: Feldmár Intézet

Filákovity Radojka