„A humor is akkor igazán jó, ha van tétje” – 20 éves a Dumaszínház

–

Széles-Horváth Anna/WMN: A húszéves évforduló és a gálaműsor szlogenje így szól: „Röhögve kibírtuk”. A Dumaszínházhoz hűen ennek van egy nagyon vidám szó szerinti értelme és a szavak mögött megbújva egy teljesen ironikus oldala is. Ha ti először meghalljátok ezt a megjegyzést a saját „dumaszínházas” múltatok kapcsán, melyik jelentés domborodik ki inkább számotokra?

Litkai Gergely: Alapítóként mind a kettő. Ha végiggondolom, mi mindenen ment keresztül az elmúlt húsz évben a Dumaszínház – gazdasági világ-, Covid-, illetve számos magánéleti vagy épp alkotói válság –, akkor indokolt a kibírtuk kifejezést használni. Miközben mindvégig nevettünk is elég sokat.

A humor is akkor igazán jó, ha van tétje. Végső soron erről szólt az elmúlt húsz év: nagy tétekről és a nevetésről.

Kovács András Péter: Nekem a kibírtuk a hangsúlyosabb, egyszerűen azért, mert a humort, ha hivatásként űzi az ember, a munka oldaláról közelíti meg: azaz a legfontosabb, hogy a közönség nevessen, nem pedig az én szórakozásom. Szerencsére én is jól éreztem magam közben, nyilván ez az oka annak, hogy még mindig itt vagyok.

Janklovics Péter: Egyrészt az iróniára kapcsolódom rá azonnal, de ez inkább a személyiségemből fakad, mert mindenben ezt látom meg először. Másrészt én a színház felől érkeztem ide, és az az igazság, hogy ahhoz képest egy támogatóbb, igazságosabb és demokratikusabb közegre találtam. A stand up műfajában annak van munkája, akit a közönség szeret – nem annak, akit a rendező vagy az igazgató ‒, valahogy ebben a tisztább helyzetben számomra az alkotás is egyszerűbb.

Sz. H. A./WMN: A szép kerek évfordulók kapcsán szoktak elhangzani romantikus történetek arról, ahogy egy véletlenből megszületett ötlet, vagy egy viccnek szánt kezdeményezés intézménnyé nőtte ki magát anélkül, hogy erre bárki számított volna az alapítók közül. Gergő, amikor 2003-ban két társaddal (Ardai Tamással és Sáfár Zoltánnal – a szerk.) elindítottátok a Dumaszínházat, te azt láttad magad előtt, amit most nap mint nap menedzselsz, vagy csak sodródtál a történésekkel?

L. G.: Abszolút ez volt a cél, teljesen tudatosan kezdtük építeni a Dumaszínházat a Godot Kávéház falain belül. Mivel ügyvédjelöltként előtte nagyon sok olyan vállalkozás létrehozatalában vettem részt, amelyeknek az volt a feladata, hogy jelentősen növekedjen, tudtam: az elején kell jól átgondolni mindent, különben később csőstül jön a baj.

Végigjártunk minden lépcsőt, ami az intézménnyé válás része, ezzel együtt persze most is szükség van újradefiniálni ezt-azt időközönként. Még most is az elég pontosan elképzelt alapkoncepció működik, mint húsz éve a kezdetekkor.

Sz. H. A./WMN: Hogyan válogattad, toboroztad a fellépőket az első időszakban?

L. G: Mire kitaláltuk a Dumaszínházat, már volt múltam az HBO-nál, ahol például a Mennyi? 30! című műsorból ismertem néhány lehetséges fellépőt. Ez egy stand up műsor volt, itthon az első a tévében. 2003-ra már az Esti Showder Fábry Sándorral is öt éve ment, és a gegcsapat tagjaként tudtam, kiket érdemes megkeresni. Kőhalmi Zoltánnal, Aranyosi Péterrel, Badár Sándorral például ekkor már együtt dolgoztunk a műsorban.

Hadházi László szintén első perctől a csapat tagja volt, vele az HBO hozott össze, és utána számtalan reggeli rádióműsort csináltunk közösen. Azt gondoltam, aki képes igazán jó poénokat kitalálni, annak előadni már kisebb falat lesz.

Sz. H. A./WMN: A háttérben dolgozni azért elég más, mint a színpadon előadni, még ha a tehetség adott is. Mi a biztosíték ebben a műfajban, hogy valaki alkalmas a közönség előtt való szerepelésre?

L. G.: Az egyéniség, a tehetség, ami fontos, a többi polírozható. Ebben a műfajban magadat adod, aki ki tudja találni a poént, az nagy előnnyel indul, és ha még a fazon is megvan hozzá, akkor nagyon valószínű a siker.

Sok minden tanulható, de a tehetség az alap egy humoristánál: ha az megvan, tudod, hogy gyémántot csiszolsz, nem brikettet.

K. A. P.: Ráadásul éppen a Dumaszínház megalakulásának idején volt egy kísérlet az Emberek a Holdon című tévéműsorral, ahol színészek mondtak el stand up-típusú szövegeket. Rögtön kiderült, hogy ez nem működik. Hiába vagy jó előadó, ha nem a tiéd az anyag.

J. P.: A stand up műfajában az a legfőbb, hogy önazonos legyen, különben az egész megbicsaklik, a néző pedig azonnal észreveszi, és hátralép egyet.

L. G: A Rádiókabaré keretében megéltem, milyen, amikor működik, hogy a megírt jeleneteimet nagy színészek olvassák fel. Azok a szituációk erre íródtak, drámai műfajként készültek, kifejezett karaktereket kellett hozni bennük. A stand upban magunkról beszélünk, a saját véleményünket közöljük: úgy van súlya, ha mi magunk mondjuk el. Más szájából pont olyan kényszeredetten hatna, mint egy előre megírt improvizációs est.

Sz. H. A./WMN: András, szinte a kezdetektől itt vagy, sok új humorista érkezésének szemtanúja voltál. Hogyan látod azt a folyamatot, amíg valaki stabil, biztos stand up-előadóvá válik?

K. A. P.: Egy humorista életciklusa a pályáján szerintem egészen más, mint például egy énekesé. Ott tudsz csinálni évente egy tehetségkutatót, és biztosan felbukkan néhány jó hang. Ebben a műfajban ez teljesen más ritmusban működik. Nem véletlen, hogy a Humorfesztivált is anno nyolcévente rendezték meg. Nehezebben jönnek az igazán ígéretes egyéniségek, illetve több munkát jelent, míg csiszolódnak a feladathoz, éretté válnak a színpadra. Viszont úgy látom, akinek ez sikerül, őt utána hosszabban meg is tartja ez a pálya.

J. P.:

Van egy nagy paradoxon az egészben: ahhoz, hogy jó legyél, kell a színpadi rutin. De ki néz meg addig, amíg ezt megszerzed? Ez benne a leginkább nehéz.

L. G.: Erre nálunk már jól bevált módszer – Aranyosi Péter szavaival élve –, hogy épül egyfajta mester-inas rendszer, vagy ha jobban tetszik, mentori kapcsolat a fiatal előadókkal. Az ismertebb nevek visznek magukkal „előzenekart” a fellépéseikre az új humoristák közül, és így egyszerre ismerkedik velük a közönség, illetve tudnak gyakorlatot szerezni. Mindenki maga választja meg, kivel tud együtt dolgozni, vagy épp kinek a humora áll a legközelebb hozzá.

Sz. H. A./WMN: Péter, te már 2009-ben érkeztél, amikor a Dumaszínház egy jól hangzó márkát jelentett, jelentős rajongótáborral. Milyen volt így csatlakozni a csapathoz egy másik műfajból betoppanva?

J. P.: Igen, arra már nagyon befutottak…

L. G.:

Ugyan, Péter, te magad voltál egy márka.

J. P.: Igen, két márka egyesült tulajdonképpen. Mint mikor a H&M-nek tervez Christian Dior.

L. G.: Vagy az Apple bevásárolja magát a Disney-be.

K. A. P.: Vagy a Cartier-be bekerülnek a keleti fogaskerekek.

(Itt hosszas – poénokkal tarkított – diskurzus kezdődik arról, mi lenne a leginkább idevágó párhuzam. Nem azért nem írom le, mert nem lehetett rajta sírva nevetni, hanem mert képtelenség úgy visszaadni írásban, ahogy szerencsém volt hallani szóban.)

J. P.: Akkor már a Dumaszínház tényleg menő volt, ezért én rendesen berezeltem, mert vizsgahelyezetekben nem vagyok jó. Attól féltem, ott ül majd Gergő karba tett kézzel, és nagy komolyan dönt arról, mi lesz velem. Viszont Beliczai Balázs, aki hosszú ideig osztálytársam volt a színitanodában, megnyugtatott, hogy ne izguljak, higgyem el, ez egy demokratikus műfaj, itt a közönség dönt, nem a Gergő.

(Gergő itt felvonja szemöldökét.)

L. G: Persze, sohasem a fellépőt nézem, csakis a közönséget.

K. A. P.: Gergő mindig háttal ül. Mint a Voice-ban.

J. P.: Tehát, Gergő felhívott, hogy lenne-e kedvem csatlakozni, mert akkor megnézné egy műsorom. Így az első fellépésem egy barátom kocsmájában volt.

L. G.: Ez szerintem tűzvédelmileg egyébként nagyon kockázatos helyszín volt egy nyílt égésterű kályhával, ami teljesen biztosan nem felelt meg az előírásoknak.

J. P.: A lényeg, hogy elfelejtettek közönséget szervezni, így Gergőnek, Beliczai Balázsnak és Maricának (Aranyos Marica, a Dumaszínház egyik ügyvezetője – a szerk.) léptem fel. Volt még egy asztal, ahol háttal ültek és beszélgettek páran, meg egy, ahol a barátaim foglaltak helyet. Nagyon izgultam közben, számomra ennek komoly tétje volt.

L. G.:

Miközben én végig attól féltem, hogy szén-dioxid-mérgezést kapok.

K. A. P.: Legalább már tudjuk, hogy ezért nem nevettél: egy levegővel kellett végigülnöd az estet.

J. P.: Mégis utána azt mondta, hogy menjek be valamikor aláírni a szerződést. Szóval azóta itt vagyok.

Sz. H. A./WMN: Ezek szerint Gergő akkor tényleg nem egyedül döntesz arról, ki csatlakozhat a csapathoz. Ha valaki jó a színpadon, de egyébként nem szimpatizálsz vele, arra tudsz igent mondani?

L. G.: Gondolkodás nélkül. A kettő számomra elválasztható egymástól. Egyedül véleményezni pedig kifejezetten nem szeretek, abban hiszek, hogy több szem többet lát, ezért mindig bevonjuk a szervezőket, az irodai dolgozókat, a dramaturgot, a művészeti vezetőt. Ők már sok mindent láttak, de közben mégis nézők tudnak maradni, és ez az oldala is fontos.

K. A. P.: Ezzel együtt azért a társulaton belül nincs olyan, akit nem kedvelünk vagy nem szimpatikus, mivel akik idekerülnek, és jók, általában nagyon hasonló típusú emberek. 

L. G: Így igaz, aki pedig kevésbé tud beilleszkedni, ő úgyis elindul a saját útján, vagy másfajta csapatot keres. Ezzel pedig nincsen semmi baj. Olyan ez, mint az Oroszlánkirályban az élet körforgása.

Sz. H. A./WMN: A Dumaszínház valahol egy korszakhatárt is meghúz a humorban: talán mondhatjuk, hogy magát a stand up műfaját mi, nézők azóta tartjuk számon és nevezzük nevén, mióta létezik ez az intézmény. A nagy elődöknél sokszor hallom Hofi Géza és persze Fábry Sándor nevét. Mi vagy ki jelentette az igazi előzményt számotokra?

L. G.: Hofi egy utánozhatatlan humorista volt, de a stand up műfajával nem állítanám párhuzamba. Ő a kabaréhoz közel álló sajátos műfajt alkotott: színházi elemekkel, jelmezekkel, zenei betétekkel, paródiákkal. Ha elődöt kell megnevezni, mindenképp Fábry Sándort mondanám, mert itthon az anekdotából ő csinált műfajt. Még gimnazista koromban Eötvös-diákként interjút csináltam vele az iskolai lapnak. Akkor láttam őt a Merlinben A pincér közbeszól című estjében, ami lényegében már a stand uphoz nagyon hasonló volt: bár egy pincér karakterébe helyezkedve mesélt, de saját sztorikra, élményekre épült. Érdekes, mert ennek ellenére én sem úgy jutottam el a stand uphoz, hogy a nagy előképet követtem. Egyszerűen csak szövegeket írtam, amiket aztán – a tévéhez kerülve – felolvastam, mert vicces volt, a történeteket pedig, amiket a Godot-ban elmeséltem a szünetben a kollégáknak, egy idő után a színpadon is elmondtam.

K. A. P.:

Szerintem nem is érdemes vitatkozni arról, hogy ki vagy mi lehetett az előkép. Az elmúlt húsz évben ugyanis annyifelé ágaztunk mi magunk – és velünk a stand up ‒, ahány helyről magunkba szippantottuk a műfajt. Csak mi hárman, akik itt ülünk teljesen mást csinálunk a színpadon a humor nevében, és ez így jó.

Sz. H. A./WMN: A jellegzetes karakter kifejezetten fontos egy dumaszínházas előadó esetében, és egyre inkább kibontakozik az az irány, hogy megerősödnek a saját imidzsek. Mind határozottabb motívumokat kapcsolathatunk egy-egy szereplőhöz, és ez nem csak a színpadon igaz. András, te például podcastot vezetsz, fontos társadalmi kérdésekben nyilvánulsz meg személyes élményeid alapján. Péter, te a stand up mellett színdarabokban játszol, és a Magyarország Kedvenc Híradójának is oszlopos tagja vagy. Mennyire ad szabad mozgásteret a Dumaszínház – és te, Gergő – abban, hogy ki merre mehet és milyen műfajban találhat még magára?

L. G.: Az igazság az, hogy bennem fel sem merül bármit nem engedni vagy megakadályozni. Persze egy cég vagyunk, így egyrészt profitra törünk, de másrészről

a társadalmilag fontos ügy, amit képviselni szeretnénk, hogy vicces dolgokat csináljunk, amivel az összkellemesség érzését kicsit növelni tudjuk Magyarországon.

Ehhez hozzájárul, hogyha a csapat tagjai podcastot készítenének vagy színházban lépnének fel, mert nekik ez kell a jó közérzethez vagy a kreativitáshoz, akkor megteszik.

András műsorához például mi adjuk a stúdiót, de a már nem dumaszínházas Bödőcs Tibi budapesti műsorait is mi szervezzük. Bennem egyébként az sem hagy tüskét, amikor valaki eldönti, teljesen más utat járna: ha megbeszéljük tisztán, egyenesen, akkor elfogadom, és megyünk tovább. Ha viszont valaki nem tartja magát a szabályokhoz, az zavar.

K. A. P.: Fontos látni, hogy a stand upos kitermel másfél-kétévente egy önálló estet, amikor ez lecseng, akkor eladja a tévének, és hozza a következőt. Ezek azok az anyagok, amiről felismernek, amiért szeretnek minket, de közben nekünk abban a két évben még lesz 730 napunk, amit valamivel el kell tölteni. A kreatív kihívások pont ehhez a jóérzéshez kellenek, amiről Gergő beszélt: nekem a lelki egyensúlyomhoz szükséges, hogy heti egyszer ismert emberekkel beszélgessek a stúdióban, akkor is, ha tudom, nem ezért vesznek rám jegyet. Miközben természetesen, ha jó, amit a Dumaszínházon kívül csinálunk, akkor az valamennyire a társulat malmára is hajtja a vizet.

Sz. H. A./WMN: Ebben a húsz évben rengeteget változott a világ, ha csak a csatornákra gondolunk, ahol megjelentek a közönség előtt. Egy kávéházban kezdtétek, jött a tévé, aztán tele lett veletek a YouTube, és most már itt a közösségi média is. Hogyan hatott a social világa a ti műfajtokra?

L. G.: A közösségi médiáról az a tapasztalatom, hogy egy karrier felfuttatásában sokat tud segíteni, de a fenntartásában már nem biztos, hogy ugyanakkora a szerepe. A személyes élmény a döntő, csak az jön el legközelebb, aki így nem csalódott. Mindegy, mit lát a Facebookon.

K. A. P.:

A social médiában annyira szerteágazódott a figyelem, annyian állnak sorba egy másodpercért, hogy nekünk ebbe nincs is értelme beszállnunk.

J. P.: Teljesen felesleges, amikor egy unboxing videót százezrek néznek.

L. G.: Mondja ezt a reklámkirály…

K. A. P.: Az influenszerek influenszere.

Péter széttárja a kezét. A Sziget-reklámot kollégái még mindig nem felejtik.

L. G.: Amiatt a nehézség miatt pedig, hogy a közösségi felületek segítségével illegálisan megosztják a tartalmainkat, a Spotify-féle modellt volt érdemes követni, ezért hoztuk létre a DumaTV-t. Az egyetlen alternatíva az ingyenes illegális tartalommal szemben a baráti áron megvásárolható legális műsor. Egyébként egyszer leveleztünk az nCore-ral is, emlékszel?

K. A. P.: Még 2015-ben az egyik estem lement a tévében, másnap pedig felkerült az nCore-ra. Akkor írtunk nekik, hogy nemsokára kijön DVD-n, és jó lenne megvárni az első vásárlási hullámot. Nagyon jófejek voltak, azonnal levették…

L. G.: …az illegális tartalmat. Igazán jófejek voltak.

(Nagy röhögés.)

Sz. H. A./WMN: Nem csak a modern technika vívmányai hoztak új perspektívákat az elmúlt húsz évben. Sok mindenben lett szabadabb a világ, megdőltek tabuk, miközben a píszí megfogalmazás már egyre inkább elvárt dolog minden területen. A humorral mi a helyzet: változott-e, hogy kinek, mit vagy hogyan lehet mondani?

L. G.: Erről határozottan azt gondolom, hogy eddig is mindent el lehetett mondani, és ezután is el lehet. Sőt, kell. Semmi nem változott ebben. Mi egyébként sem voltunk nagyon gonoszok, a belemenős durva humort eddig sem űztük. Erről az a véleményem, hogy ötlet híján válik szükségessé: mert a váratlanra való reakció először mindig a röhögés, miközben lehet, hogy köze sincs a humorhoz. Sokat beszélgettünk erről workshopokon is, és úgy látom, itthon nincs az a píszíőrület, hogy nem viccelhetek az avarokkal, mert elűztük őket a Kárpát-medencéből.

Nem a vicc tárgya a lényeg, hanem hogy megéri-e az egészet az, amit közlök vele. Van-e mögötte a mondanivaló, és az rendben van-e etikailag. Az hülyeség, hogy nem lehet a rákkal, a melegekkel vagy istennel viccelni: mindenből lehet sokat és jól tanulni, ha megfelelően viccelünk vele.

K. A. P.: 20 év után én is sok mindennel máshogy viccelek, mint az elején, de nem azért, mert a világ változott rengeteget, hanem mert én. Akad, amiben bátrabb vagyok, másban meg visszafogottabb, de ez mind belőlem fakad. Viccelni viszont mindennel lehet, nem kell félni, hogy felháborodik a közönség, de attól sem, hogy elvisz a nagy fekete autó.

Sz. H. A./WMN: Ezek szerint sem alulról, sem felülről nem lett nagyobb a kontroll?

K. A. P.: Dehogy lett. Mit tudnak velünk csinálni? Maximum nem vesznek ránk jegyet.

L. G: Az meg az ő bajuk, vesztenek egy szórakoztató estét. Ezzel nekünk nem kell foglalkozni.

Sz. H. A./WMN: Ha maradunk a változó világnál, egyre több a nő a stand up műfajában. Kormos Anett már a kezdeti években csatlakozott, és a távozása óta több női fellépő is érkezett: Ráskó Eszter, Ács Fruzsina és Rainer-Micsinyei Nóra, sőt Stefanovics Angéla is készül egy esttel. Ti hogyan látjátok a női humor kérdését? Van bármi jelentősége, hogy férfi vagy nő áll a közönség elé?

J. P.:

Lényegében nincs, mert az esetükben is az őszinteség és a karakter a döntő. Akiket felsoroltál, ők mind izgalmas személyiségek, mind egyedi oldalról közelítik meg a világot, a humort, és így közlik a mondanivalójukat. Itt azon van a hangsúly, hogy aki a színpadon áll, ő akar-e őszinte és belemenős lenni. Ha akar, működik. Mindegy, hogy férfi vagy nő.

K. A. P.: Pontosan, az a nagy kérdés inkább, hogy egy nő szereti-e, ha nevetnek rajta a színpadon. Talán ezért van több férfi humorista: nem arról van szó, hogy egyik nemnek van humorérzéke, a másiknak meg kevésbé. Egy nőnek kevésbé kell a boldogsághoz az, hogy egy nézőtérnyi ember röhögjön rajta. Amelyik nőnek mégis, és van tehetsége a műfajhoz, annak semmiben nem kell máshogy működnie, mint nekünk, férfiaknak.

L. G.: A közbeszédet arányaiban biztosan valamennyire felborítja, hogy egyelőre több a férfi humorista, hiszen ezek a műsorok a férfi nézőpontot tükrözik inkább, és egyszerűen többször kerül elő a férfi perspektíva, mint a női. Másrészről hosszú távon tényleg a személyiség a fő: tehát többen nem jönnek el rám azért, mert én én vagyok, mint Ács Fruzsina műsorára azért, mert nő.

K. A. P.: Az érdekes, hogy sokkal több nő vesz jegyet, mint férfi, mert valószínűleg a családi programokat a feleség, a barátnő, az anya szervezi. Tehát valahol ez is a nők között dől el.

L. G.:

Ezért is ér véget gyorsan a hímsoviniszta humoristák karrierje: rövid a sikerük, mert érthetően kevés hölgy vesz rájuk jegyet.

J. P.: Egyébként meg mindenki magából dolgozik, és jó esetben, miközben a műsort írja, nem gondolkodik azon, hogy ehhez mit fognak szólni, vagy több lesz-e a nő a közönségben, mint a férfi. Végső soron úgyis a humor a lényeg, és az összhatás alapján döntenek a nézők. Más nem igazán számít.

Sz. H. A./WMN: Az utóbbi években egyre nagyobb teret kapnak azok az önálló estek, amelyeken nemcsak a nevetéstől sírunk, hanem akár a meghatottságtól is. Andráshoz különösen köthető ez a műfaj, Az életed filmje például az egyik legjobb példa erre, de Péter a Thália lotyójában is sok olyan élményt megosztasz, amit a humor szemüvegén át nézünk, de azért előhívod belőlünk az együttérzést, és látjuk magát a hétköznapi szituációt is. Miért fontos ez a többrétegűség a Dumaszínházban?

L. G.: Azért, mert valójában erről szól a kultúra, és amit mi csinálunk, az nem kabaré, hanem színház, csak annak egy speciális alfaja. Poénokat hegeszteni egymás után a szórakoztatás egy formája, amire szintén szükség van, de egy színházi élmény akkor jó, ha van benne komolyság.

Legyen tétje annak, amit csinálunk. Ez a nagy különbség abban, hogy valaki sikeres tud lenni, vagy sem: aki őszinte, ott van tét. Ezt pedig érzi a néző.

Sz. H. A./WMN: Mennyire folytok bele egymás munkájába: kértek egymástól tanácsot, egyeztettek poénokat vagy beszéltek meg egy-egy új műsort a többiekkel mielőtt közönség elé viszitek?

J. P.: Hallunk egymás szövegeiből a büfében, fél füllel előadás közben, és van, amit megbeszélünk, de igazából nagyon változó, ki hogyan szeret dolgozni. Nekem például az önálló estemben nem a poénok szempontjából volt fontos a segítség, hanem a szerkezetben, amit Deés Enikő dramaturgtól megkaptam: a történeteimnek ő adott egy ívet, amitől előadás lett belőle. Kellett hozzá az a szakmai szem, aki látja, mivel lehet hatást elérni a színpadon.

L. G.: Mindenki mást igényel, van, aki szereti, ha beszélgetünk a következő műsoráról, de András például még az előzőt játssza, amikor már megírja a következőt. Én általában előadás előtt két héttel kapcsolok, hogy még nem vagyok igazán kész, és akkor feszülök neki a munkának. Ha kéri valaki, abban tudok segíteni, hogy hol nem működik egy műsor, és miképpen lehetne kiköszörülni a csorbát.

K. A. P.:

Például egy másik fellépővel.

(Röhögés.)

Sz. H. A./WMN: Biztosan nem fordult elő veletek sokszor, de mégis mi a helyzet, amikor nincs meg a kémia, és végig kell tolni a műsort úgy is, hogy az első percekben érzitek, nem reagál a közönség?

J. P.: Ha ott vagy, és azt érzed, ez egyelőre nem működik, akkor annál nagyobb lendülettel kell belemenni. Amikor egy falat kell átszakítani, akkor nekifutsz, és a legrosszabb esetben lepattansz róla, de ha megtorpansz előtte, akkor biztosan nem fog sikerülni. Kamikaze módon kell csinálni.

L. G.: A legutóbbi estemnél, a Túlzásnál például éppen ez volt a célom, hogy mindegy, milyen a közönség, ha fagyott csendben nézik, akkor is végig tudjam hozni a figurát, mert eléggé meglepő, nem feltétlenül rám jellemző dolgok kerültek bele. Szóval külön készültem arra, hogy ha faarcokat látok, vagy megbotránkozó tekintetek vesznek körbe, akkor is ugyanazzal az intenzitással tudjam csinálni.

Sz. H. A./WMN: Vajon mit várhatunk húsz év múlva? Lesz létjogosultsága a stand up műfajának 2043-ban itt, Magyarországon?

K. A. P.: Teljesen biztos vagyok benne.

Ez a legősibb igénye az embernek: hogy körbeülje a tüzet és meséljen vagy meséljenek neki.

Jöhet bármilyen digitalizáció vagy mesterséges intelligencia, nem eltörli, csak még értékesebbé teszi ezt a fajta személyes találkozást.

Képek: Csiszér Goti/WMN

KAP, azaz Kovács András Péter vendégünk lesz október 17-én, Hello WMN! estünkön, ahol Soma Mamagésa és Dr. Márky Ádám orvos-mindfullnesstréner társaságában beszélget vele Csepelyi Adrienn az élet lelki oldaláról. Jegyeket IDE KATTINTVA tudsz vásárolni az eseményre. Várunk szeretettel!

Széles-Horváth Anna