Bartók Béla lángoló, viszonzatlan szerelme: „Ez az én halotti énekem”

–

A legenda szerint Bartók négyévesen már csaknem negyven dalt tudott eljátszani a zongorán. Volt kiktől örökölnie a korán megmutatkozó tehetségét: tanár édesanyja, Voit Paula kiváló zongorista volt, iskolaigazgató édesapja, idősebb Bartók Béla pedig nagyszerűen játszott csellón.

A kis Béla hétéves volt, amikor nagy veszteség érte a családot: meghalt az apa, mindössze harminckét évet élt. Néhány év múlva az özvegy, Voit Paula két gyermekével – Bélával és Elzával – Pozsonyba költözött. A gyenge fizikumú, sokat betegeskedő és meglehetősen magányos Bartók mentsvára ott is a zene maradt: ekkortájt már több éve komponált is, a legelső szerzeményeit – keringőket és polkákat – kilencévesen írta, majd kamaraműveket is szerzett, amelyeken főleg Brahms és Schumann hatása érezhető.

Miután befejezte a középiskolát, úgy döntött, a budapesti Zeneakadémián tanul tovább – noha Bécsbe is mehetett volna. Már akadémistaként nagy hírnévre tett szert mint zongorista: nemcsak Budapesten, hanem Európa több nagyvárosában is adott koncerteket.

Egy másik, hozzá hasonlóan nagy tehetségnek tartott művészpalánta, a hegedűs Geyer Stefi is a Zeneakadémián tanult ekkortájt, akinek a képességeiről sokat elárul, hogy már tízévesen felvették az intézménybe, hamarosan pedig Európa és az Egyesült Államok színpadait is meghódította.

A kritikusok elragadtatottan írtak a lány előadásairól: „Olyan nyugodtan, szépen és művésziesen játszott, mintha már 20 év óta hangversenyeznék. […] Bámulatos érzéke az interpretálásra, gyönyörű technikája van már és vonókezelése elegáns, korrekt.”

Letaglózó szerelem

A visszaemlékezések szerint Bartók és Geyer először egy zeneakadémiai koncerten látták meg egymást – a lány tizennégy éves volt, Bartók huszonegy. Az elbűvölő, angyali szépségű hegedűs sokakat levett a lábáról, Bartók is megpróbált a közelébe férkőzni, de állítólag meg sem merte szólítani a lányt. Aztán néhány évvel később, amikor a fiatal férfi már a Zeneakadémia oktatója volt, újra találkoztak, méghozzá Jászberényben, Geyer nagynénjénél.

Ekkor Bartókot szinte megigézte a delejes vonzerejű lány, a hirtelen fellobbant szerelem hevében pedig elhatározta, versenyművet ír neki. 

Geyer – akit hódolók hada vett körül – nyitottan fogadta ugyan a lánglelkű fiatal zongorista közeledését, de nem tudott sokat találkozni vele: Bartók Erdélybe utazott népdalgyűjtő körútra, ő pedig külföldön koncertezett. Viszont intenzív levelezés kezdődött kettejük között, ennek révén alaposan megismerhették egymást, és azt is tudták, mi történik éppen a másikkal. Bartók rengeteg levelet írt a lányhoz, amelyekben amellett, hogy rendszeresen hangot adott hódolatának, beszámolt körútja eredményeiről is – azt akarta, hogy Geyer is elköteleződjön a népzene mellett –, ezen kívül tudtára adta azt is, hogy az említett hegedűversenyt karácsonyi ajándéknak szánja.

Arról is írt a fiatal hegedűművésznek, mennyire tiszteli Kodály Zoltánt, aki szintén foglalkozott népzenekutatással: „a legértékesebb ember, a legnagyobb ember, akit én eddig annak tudok” – írta, és mivel Geyer akkoriban ismerte meg személyesen Kodályt, csodálatát újra kifejezendő megkérdezte a lánytól:

„Megérezte-e, hogy egy magasabb lénnyel beszél?”

Viszont nem csak a szíve hölgyét lenyűgözni kívánó szerelmes hangján írta a leveleit Bartók, időnként kifejezetten bárdolatlan stílusban szólt a lányhoz. Például arra, hogy bővebben írjon neki, ezekkel a szavakkal próbálta rávenni: „ha valamikor ír, ne olyan időpontot válasszon, mikor […] tollába szorul levelének kétharmada”. A kézírását sem illette szívhez szóló jelzőkkel: „micsoda kolosszális mamut betűkkel ír!”

Az is kiderült a levélváltások során, hogy komoly különbözőségek, sőt ellentétek feszülnek köztük fontos világnézeti kérdéseket illetően. A mélyen vallásos, katolikus Geyernek az egyik levelében bevallotta Bartók, hogy ő is gyakorló katolikus volt ugyan, de volt egy „buzgó hittanára”, és az ő buzgalmának „fényes eredménye” oda vezetett, hogy ő „elvben” már nem katolikus többé – a szentháromságot pedig „ügyetlen mesének” nevezte. Az ateista Bartók azt is tudtára adta Geyernek, hogy szerinte „az istenekben való hit emberi gyöngeségből eredhetett elsősorban”, ami szintén nem nyerte el a lány tetszését. Arra viszont törekedett, hogy a vallásfilozófiában és vallástörténetben való jártasságát fitogtassa, ezzel is lenyűgözve Geyert.

De nemcsak az istenhitről, hanem a házasságról alkotott nézeteik is különbözők voltak, a konzervatív értékrendű lánnyal ellentétben Bartók nem volt házasságpárti, amit választottja tudtára is adott. „Ami a tradíciót illeti, ez csak az átlagemberek szent-szentírása. De épen a Geyer Stefik azért teremtődtek, hogy ne dőljenek igájába…

Azt hiszem, küzdenie kell mindenkinek, nőnek úgy, mint a férfinak a tradíció bilincsei ellen, persze ha megvan a hozzávaló ereje. A küzdés tulajdonképpen nem más, mint önállóság felé való törekvés. Ne függjünk senkitől, semmitől, úrrá legyünk még saját magunk felett is.”

Inspirálta a szerelem okozta szenvedés

Geyer válaszlevelei egyszer ámító reménnyel töltötték el, másszor pedig a végletekig elszomorították Bartókot, akinek, mint alkotó művésznek, ezek a szélsőséges érzelmek kiváló táptalajt adtak a zeneszerzéshez: „egy-egy levele, sőt egy-egy sora, szava a legnagyobb ujjongásba hoz, egy másik meg majdnem könnyekre indít, így fáj…Dologhoz (komponáláshoz) éppen ez kell!” – vallotta.

Bartók az egyik levelében azt is megírta Geyernek, hogy a neki dedikált hegedűverseny vezérmotívumát, egy szeptimakkordot (d-fisz-a-cisz) róla nevezte el: „ez a maga Leitmotívja” – írta a kottarészletbe, és a készülő szerzemény néhány további témáját is elküldte a hegedűművésznek.

A komponálás közben szinte „narkotikus álomba” merülő Bartók egy idő után annyira belelkesedett, hogy elhatározta, háromtételes hegedűversenyt ír: az elsőben „az idealizált Geyer Stefi” zenei képét jeleníti meg, ami „földöntúli és bensőséges”; a másodikban „az élénk […], vidám, szellemes, szórakoztató” oldalát mutatja be a lánynak. Ami pedig a harmadikat illeti, az „gyűlöletes muzsika lenne”, hiszen „a közönyös, hűvös, néma Geyer Stefit” örökít meg.

Végül csak két tétel készült a műhöz: „az Ön darabja csakis két részes lehet. Két ellentétes kép, ez minden” – írta a lánynak. De nemcsak a hegedűverseny felett „lebegett a reménytelen szerelem árnya”, Bartók az I. vonósnégyesét is a lány elvesztése miatti fájdalmában írta: „ez az én halotti énekem” – írta a szerzemény második tételéről.

A Geyer-szerelem végét aztán egy olyan fordulat hozta el, amely akár egy drámaíró fejéből is kipattanhatott volna: a lány pont akkor mondta ki a végszót, amikor Bartók befejezte a neki szánt mű hangszerelését. 

 „A hegedűkoncert partitúrája február 5-én készült el; éppen aznap, míg maga halálos ítéletemet megírta… Elzártam fiókomba, nem tudom, megsemmisítsem-e, vagy ott hagyjam elzárva, hogy csak halálom után találják meg és – szórják széjjel az egész beírt papírcsomót, az én szerelmi vallomásomat, a maga koncertjét, az én legjobb művemet – a szemétbe” – írta a kikosarazott zeneszerző, aki a szakítás okozta fájdalmának egy tizenöt oldalas búcsúlevélben adott hangot: „tehát búcsúznom kell örökre, utoljára írok magának! Utoljára!… Hát nem értette mégse, mit jelent nekem ez a hegedűkoncert – az I. tétel, hogy ez az én magához intézett vallomásom?”

Az elváláson Bartók még sokáig nem tudta teljesen túltenni magát: a történtek érzelmi utóhatása alatt volt akkor is, amikor egy év múlva találkozott jövőbeli feleségével, Ziegler Mártával, aki a magántanítványa lett – és akit hamarosan már az oltár elé vezetett.

A szerelem emlékét műveiben is őrizte

A nyolc hónapig tartó Geyer Stefi-szerelem Bartók későbbi alkotóművészetére is hatással volt, az ambivalens érzelmeket tükrözi a Két portré (Egy ideális, egy torz) című zenekari alkotása is. A Geyer ihlette hegedűverseny egyik dallama pedig szerelmi témaként visszaköszön a Kékszakállú herceg vára című operájában és A fából faragott királyfi című táncjátékában egyaránt. A Geyer Stefi-motívum pedig az 1939-ben készült Divertimento című háromtételes művéig végigkíséri zeneszerzői tevékenységét.

Bartók és Geyer kapcsolata még a zeneszerző szívét összetörő végszó után sem szakadt meg, sőt voltaképpen a férfi élete végéig tartott. Amikor ugyanis Bartók második feleségével, Pásztory Edith zongoraművésszel 1940-ben – halála előtt öt évvel – elhagyta Európát, az akkor már Svájcban élő hegedűművész segítette a családot abban, hogy fasizmus borzalmai elől menekülve Amerikába jusson.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT; továbbá Vikárius László: Bartók és Kodály – egy barátság anatómiája. Muzsika, 2007. december; Balázsi László: Bartók Béla – 125 éve született. Unitárius Élet, 2006. november–december; Bartók Béla és hitoktatója. Új Ember, 1960. december 25.

Kiemelt képek forrásai: Europeana / Cooperation Initiative Museums Basel-Country, Switzerland

Wikipedia / w3.rz-berlin.mpg.de

Nádudvari Péter