– 

Bartók, az ember

Bartók Béla arca mindannyiunk előtt ott van, le sem kell hunyni hozzá a szemünket. Én például mindig is féltem tőle, annyira komolynak és zárkózottnak láttam, hatalmas, barna szemeiből számomra ijesztő mélység, szomorúság és szelídség áradt. Gyerekkoromban, amikor zongoraleckékre köteleztek, mindennél jobban utáltam az általa írt gyakorlódarabokat, a Mikrokozmosz köteteit. Nyilván azért, mert már akkor is tisztában voltam bele, hogy semmit sem értek belőlük. Hát, hogyan is hívhatnám életre őket?! És az operák között sem tudok elképzelni sötétebbet, félelmetesebbet, mint A kékszakállú herceg vára. De nem kérkednék a zenei dilettantizmusommal én sem, ha a Bartók-film rendezője, Sipos József nem vállalta volna fel szintén, hogy nem Bartókot, a zeneszerzőt próbálta közel hozni hozzánk, hanem az embert – minthogy ő maga sem zenetörténész –, és azt az oldalát már amúgy is sokan megírták.

Ezért hát a levelezéseit kutatta fel, a privát dokumentumokat, amelyek az életének egyes epizódjait rögzítették. És legfőképp: felkereste Floridában a még élő kisebbik fiát, Bartók Pétert, aki 92 évesen interjút adott neki. Nem is akármilyet. Egy ilyen idős embernél sosem lehet tudni, mire számíthatunk, de Bartók Péter kivételes szellemi- és fizikai állapotban van, senki nem mondaná meg, hány éves. Nemcsak, hogy hatvanöt év amerikai emigráció után is tökéletesen, sőt: szépen beszél magyarul, de a beszédstílusa is markáns és erőteljes, az arca pedig olyan kifejező, hogy azt le sem lehet írni. Nem mindegy persze az sem, hogy arról mesélhet, amiről a legjobban szeret, hiszen – mint a legtöbb idős ember – ő is már inkább a múltjában él.

A filmben is elmondja, hogy sokkal jobban emlékszik életének arra az első húsz évére, amit az édesapjával töltött, mint a későbbi, felnőtt életére.

Az emlékei persze valószínűleg megszépültek, mégis ez volt az egyik legmeghatóbb vallomása:

„Az apámmal lenni minden alkalommal élmény volt… Még annak ellenére is, hogy az apám volt.” 

Bartók, az apa

Bartók Péter szavain keresztül egy csomó releváns dolgot tudunk meg Bartók Béláról. Elmeséli például, hogy abból a lakásból, ahová született, azért kellett elköltözniük, mert a felső szomszéd egész nap rádiót hallgatott, így az apja nem tudott komponálni. A következő lakásukban már dupla ajtót szereltetett a dolgozószoba bejáratához, és a két ajtó közé hangszigetelő szivacsot tett. Kiderül, hogyan születtek a Mikrokozmosz kottái – kifejezetten Péter fia zongoratanításához –, és az is, miért nem szeretett tanítani, majd hogyan szeretett bele mégis két tanítványába, és hogyan vált el békében az első feleségétől.  

Megindító hallani – különösen ma, Magyarországon –, hány évig tipródott azon, elhagyja-e az országot a kialakuló fasizmus miatt, és mi tartotta vissza évekig. De talán még ennél is megrázóbb, ami ezután történt vele Amerikában.  

Bartók Péter felbukkanása a filmben – minden alkalommal – újabb és újabb érzelmi löketet jelent, de közben ott vannak a levelek is, amiket vagy Bartók írt, vagy neki írtak, és remek színészek (például Rudolf Péter vagy Sztarenki Dóra) tolmácsolásában kerülnek elénk.

Felemelő például Thomas Mann meghatottságát tapasztalni, amiért egy olyan zsenivel válthatott pár szót, mint Bartók – de mások is hasonló megilletődöttséggel beszéltek a géniuszáról, ami a puszta jelenlétében, a kisugárzásában is megnyilvánult.

Bartók viszont a legkevésbé sem volt meghatva attól, hogy egy reprezentatív eseményen elbeszélgethetett a spanyol királynővel, akit viccelődve egy trafikoshoz hasonlított.

Tőle származik a címben idézett mondat is abból a korszakból, amikor már Amerikában alkotott, és szinte éhezett, és megismerve a teljes kontextusát, az ember nem tudja, hová legyen szégyenében. De előtte még a Kodállyal tett népdalgyűjtő-körútjáról is olyan dolgok derülnek ki, amiket eddig nem tudhattunk. Először láthatjuk például azokat a fotókat, amelyeket ők készítettek a parasztemberekről: egy elsüllyedt világot tárnak elénk. Archaikus arcok és pózok, mint amikor valaki egy civilizációtól elzárt törzset fedez fel, és mutat be.   

Bartók, a mozifim

Nem lőném le az összes „poént”, de talán ennyiből is látszik, hogy a Bartók-film szerencsére nem közhelyeket halmoz, és nem is a tankönyvi leckét mondja fel, hanem sok új információval szolgál, ráadásul mindezt élményszerűen adja át. A legnagyobb kihívást nyilván az jelentette a rendező számára, hogyan jelenítse meg mindezt vizuálisan, mert ha van is néhány sosem látott kép a birtokában, plusz az egyetlen filmfelvétel Bartókról, ez egy egyórás mozihoz nem elég. Ezt az akadályt neki sem sikerült maradéktalanul leküzdenie, kicsit túltolta az effekteket, és ha a szövegekben tudott is mértéket tartani, de képileg néha már túl közel merészkedett a giccshez. A film összértékéből szerencsére ez nem von le sokat, hiszen kivételesen nem a látvány a lényeg, de azért egy ilyen film sokkal inkább képernyőre való, mint moziba. 

Amiért mégis moziban kell megnézni – amíg játsszák –, inkább az a tény, hogy a tévé előtt ma már kevesen tudják átadni magukat ilyen magvas tartalomnak, kevesen képesek egy helyben maradni és elmélyülni.

A tévé a felszínes információszerzés és szórakozás eszköze lett, Bartók élete pedig nem instant élmény. És a film végére váratlan öröm is éri az embert (ami remélhetőleg azért a rendező titkos szándéka volt): egyszer csak meghallja a zenét.

Mert persze amikor emlegetik, mindig megszólal a háttérben, csak fül kell hozzá. Ahogy az Amadeus tanítgatott minket arra, hogyan hallgassuk Mozartot, közvetettebb módon itt is valami hasonló történik. Még az is felfedezheti Bartók zsenijét, és megérthet valamit a zenéjéből, aki korábban nem volt rá fogékony, vagy nem nőtt fel hozzá. Számomra egyértelműen ez volt az a film igazi ajándéka: annyi év süketség után, végre kinyílt rá a fülem. 

Gyárfás Dorka