–

Szeretném azt mondani, hogy a női egyenjogúság már rég megvalósult a zeneiparban, és itt valami tévedés lesz csupán, a statisztikák azonban még mindig lesújtók – az angolszász piacon is.

Az úgynevezett Annenberg-jelentés, amelyet hatodik éve készítenek el a Dél-Kaliforniai Egyetemen, azt vizsgálja, az adott év összesített Billboard-listáján (tehát az eladási adatok alapján összeállított toplistán) miként és milyen arányban vannak reprezentálva a nők.

A 2020-es évet összefoglaló jelentés adatai alapján:

  • bár a 2021-es jelentéshez képest 28,7 százalékról 30 százalékra emelkedett a nők aránya, azért abban megegyezhetünk, hogy ez még mindig eléggé eltér a társadalom valós arányaitól
  • a dalszerzőknek mindössze 14 százaléka volt nő, ami 0,3 százalékos csökkenést jelent
  • a százas lista dalain összesen 232 producer dolgozott, ezeknek mindössze 3,4 százaléka (!) nő, és egyetlen producer nonbináris 

Magyarországon a 2021-es adatok alapján a hivatásos előadóművészek mintegy 80 százaléka férfi, és csupán 20 százaléka nő.

És ezek csak a számok… Mi van mögöttük!

Amikor statisztikákkal támasztom alá az állításaimat, rendre azt tapasztalom, hogy bár a számok fontosak, gyakran semmi értelme érvelnünk velük, ugyanis menetrendszerűen jön a válasz: „a lehetőség mindenki előtt nyitott”. 

Nos, ez az egyik legnagyobb hazugság, amit tizenöt évnyi kulturális újságírás során mégis milliószor akarnak lenyomni a torkomon.

Mert amikor azzal jön valaki, hogy „de hát bárkiből lehet sztár”, akkor vélhetően sosem gondolt még bele abba, milyen pontokon kell egy női előadónak, dalszerzőnek, producernek egy alapvetően hímsoviniszta berendezkedésű iparág sztenderdjeinek megfelelni.

A teljesség igénye nélkül:

  • mennyire hiteti el velük az oktatási rendszer és a társadalmi sztereotípia, hogy a nők nem értenek a technológiához (így a producerek, delszerzők „kütyüihez” sem)?
  • hogy beléjük beszélik-e, mennyire „nőies” egy adott hangszer vagy szerepkör?
  • megengedik-e nekik a kiadók, menedzsmentek, hogy ne a sztereotipikus „csajos” témákban írjanak dalokat (egészen olyan mélységekig, hogy beszélhetnek-e csúnyán a dalaikban például)?
  • öltözködhetnek-e a saját szabályaik, ízlésük, kedvük szerint, vagy kötelezően szexin kell megjelenniük (hogy aztán a cikkek ne a teljesítményükről szóljanak…)
  • énekelhetnek az általuk preferált stílusban, hangszínnel, frazírozással, stb.? (Britney-t például kényszerítették rá, hogy kislányosan, de szexin énekeljen, ne a saját hangszínén…)
  • beleszólhatnak-e művészileg a saját klipjeikbe, vagy ott is a készítő férfiak szempontjai érvényesülnek?
  • engedi-e a közeg, hogy a női előadók egymást támogassák, építsék, vagy mesterségesen cicaharcot generálnak (vagy annak látszatát keltik a médiában) közöttük? 

    „A lélek ma nem imádkozik. Szünet nélkül termel”

    Kult – 2023. március 18. – MD

     

És ugyanez a másik oldalon:

  • a közönség és a potenciális hallgatók mennyire a fentiek mentén ítélik meg és veszik komolyan őket?
  • a róluk kialakult (esetenként férfiak által torzított) képhez miként viszonyul a közönség?

A számok mögött döntések vannak

Hogy mindez ne csak elmélkedésnek tűnjön, segítségül hívtam Horányi Julit, aki Tóth Andi bejelentésére készített válaszvideójában elég határozottan támasztja alá a fentieket. Nézzük, milyen apró (és kevésbé apró) mozzanatokban érhető tetten a zeneipar hímsovinizmusa! 

„A fenti kutatás engem is ledöbbentett. Persze korábban is érzékeltem, hogy sokkal több a férfi a zeneiparban, ám a tehetségkutató műsor után kifejezetten nyilvánvalóvá vált. Például nagyon nehéz volt elérnem, hogy a kiadóm vezetője partnernek tekintsen.

Egyszer el is hangzott, hogy »ha elmennék a Playboyba, könnyebb lenne velem«. Nyilván poénba csomagolta, de érezhető volt, hogy komolyan gondolta, és ez egy általánosan uralkodó nézet: ha levetkőztetjük, megmutatjuk, hogy ő egy szexi test, akkor könnyebben eladható a zenéje is.”

Horányi Juli azt mondja, e tekintetben a szóló női előadók vannak a leginkább hátrányos helyzetben.

„Ha zenekarban énekelsz, jobb helyzetben vagy, hiszen ott van mögötted egy csapat pasi. Én is voltam az X-faktor előtt zenekar frontembere, az egy sokkal biztonságosabb közeg. Ahogy kilépsz, és te vagy a termék, onnantól kezdve nagyon kemény a szitu. Ebben a státuszban elérni, hogy szakmailag elismerjenek, a közönség is kíváncsi legyen rád, elmenjen a koncertjeidre, ezt Magyarországon nagyon kevés női előadónak sikerül meglépnie. Jelenleg Rúzsa Magdi az egyetlen, aki képes megtölteni egy Arénát, és akit szakmai és közönségoldalról is zenésznek könyveltek el. Pedig vannak nagyon jó, képzett zenészek, akik kvalitás és mondanivaló tekintetében ugyanilyen értékesek, de a hazai piac jelenleg nem bír el többet ezek szerint.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

HORÁNYI JULI (@horanyijuli) által megosztott bejegyzés

Juli arra is felhívja a figyelmet, hogy erre válaszul sokan máris dobálnák be a korábbi évtizedek jelentős női előadóit, ám az igazság az, hogy adott időszakon belül Magyarországon mindig csak nagyon kevés nő tudott egyszerre érvényesülni.

Ha szót emelsz, problémás vagy

A saját bőrömön tapasztaltam (igaz, nem előadóként, hanem újságíróként, de ez is ugyanannak az iparnak egy szegmense), hogy ha rendszeresen és hangosan szót emelsz a szexizmus ellen, kikéred magadnak, ha valaki nem megfelelően bánik veled csak azért, mert nő vagy, akkor a vége az, hogy téged kiáltanak ki problémásnak.

Logikus, nem? Ha nincs nő, aki szót emelhet, megszűnik a probléma. Az ilyen, évtizedek-századok óta fennálló, becsontosodott rendszerek sokkal könnyebben vetik ki magukból a „betolakodót”, minthogy felülvizsgálják a saját sztenderdjeiket. 

„Persze hogy mi vagyunk a problémásak, ha szót emelünk… Az X-faktor után a kiadómnál csak azt értem el, hogy elküldtek: köszönjük szépen, arra van az ajtó. Ezek többnyire tényleg észrevétlen folyamatok: a kiadó vezetője mire ad pénzt például. Milyen klipre, milyen médiaszereplésre, mekkora költségvetéssel dolgozhat a menedzsment stb. Szerintem Magyarországon is fel lehet építeni egy női előadót, de nem azzal a szemlélettel, hogy »hát, erre nem adunk pénzt, mert erre nincs igény«. Ez az attitűd azt eredményezi, hogy a nap végén majd legyint a menedzsment: »hát, nem kellett senkinek«. Mondjak egész konkrét példát?

Volt egy slágerem, a Petőfi rádió rotációban játszotta a dalt, de sosem készült hozzá videóklip. Mert az illetékes azt mondta, nem fontos. Ezek azok a lépések, amik oda vezetnek, hogy a karrier nem épül fel. Hogy azt mondják, fogd a pendrive-od és menjél haknizni, ne akarjál zenészekkel fellépni, mert az macerás és pénzbe kerül.” 

A média torzító hatása

Úgy tűnhet pedig, minden a legnagyobb rendben, rengeteget cikkeznek a női előadókról. Igen ám, csak épp az nem mindegy, miről.

Üsd be nyugodtan bármelyik (hazai vagy külföldi) női előadó nevét a keresőbe, és időzz el kicsit a szalagcímek közt. Ide a rozsdás bökőt, hogy nem azok a cikkek vannak túlsúlyban, amelyek a szakmai sikerekről, énekhangról, dalszerzői kvalitásokról zengenek ódát, hanem:

  • mit vett fel (és mit nem), villantott-e (de már a majdnem-villantás is nagyobb hírértékkel bír, mint egy jó dalszöveg)
  • kivel jár vagy szakított
  • mit mondanak a pályatársak arról, hogy kivel jár vagy szakított
  • van-e narancsbőr a bikinis testén
  • szabad-e bikinit felvennie az ő korában 

És ha bárki úgy gondolná, hogy mindez „csak” a popsztárok életének velejárója, akkor hadd hozzak példát a genderetikus újságírásórám tananyagából, mindkét mondat valódi hirdetésből származik:

  • „Fellép a csinos csellista, Sol Gabetta”
  • „Fellép az Elvis Costello fejét is elcsavaró Diana Krall” 

Hát nyilván miért lenne fontosabb bármilyen Grammy-díj, Gramophone-díj vagy épp hangszeres tudás, tomboló közönségsiker, mint az, hogy csinos-e és van-e pasija, nem? Mennyivel nagyobb szakmai siker Elvis Costello „fejét elcsavarni”, mint megtölteni a világ legnagyobb koncerttermeit, ugye?

Tetszik vagy sem, a média kiemelten kártékony lehet ebben a témában (is).

Ha az emberek azt olvassák, hogy a szakmai sikerek és kvalitások helyett a csöcskontent a fontos, akkor ennek megfelelően fogják kezelni a női előadókat. És ez egy öngerjesztő folyamat: ha a kiadók azt látják, hogy a csöcskontentre van igény, akkor még inkább ebbe az irányba torzítják a produktumot. 

„Származásomból, lelki alkatomból, női mivoltomból adódik, hogy számomra a valóság és a mese szorosan összefonódik”

Kult – 2023. március 18. – KAd

 

Mese az önrendelkezésről

Álljunk meg itt egy pillanatra, hiszen a ragyogóan tehetséges Tóth Andi kapcsán is tele az összes újság az olyan hangzatos címekkel, mint: „Alig takarta valami a szexi énekesnő testét”.  

Igen, már hallom a választ: „hát minek vesz fel ilyen kivágott ruhát, ha nem akarja, hogy a csöcseiről cikkezzenek”. Nem kenyerem az álszentség, fontosnak tartom épp ezért, hogy lássuk: 

nem az a kérdés, mit visel egy női előadó, hanem az, hogy önszántából, a saját boldogságára viseli-e azt, vagy külső nyomás, esetleg internalizált, azaz belsővé tett elvárások miatt. 

Valamint: ha szeretjük a szépet, miért slut shamingelünk, ha valaki szívesen mutat többet a testéből – és miért érdekel társadalmilag kevésbé bennünket az, aki viszont semmit sem mutat?

Mit tehet a közönség?

Őszintén hiszem, hogy a legfontosabb láncszem még mindig a közönség. Hogyan járulhatunk mi, hallgatók hozzá ahhoz, hogy könnyebb legyen a női előadók sorsa? Juli szerint: figyelemmel.

„Nagyon idealista lesz és könnyű ezt mondani, és nem tudom, a gyakorlatba hogy lehet ezt átültetni, de az egyik legfontosabb a nyitottság: ha látunk egy új női előadót, figyeljük, kövessük, lájkoljuk, kommenteljük, menjünk el a koncertjére, osszuk meg a tartalmait.”

Juli szerint a férfielőadók könnyebben ki tudják váltani ezt az aktivitást, egy fiatal lánynak gyakran több évébe telik, hogy helyzetbe hozza magát. (Szerintem ennek okát nem kell máshol keresnünk, mint a cikk eleji statisztikákban: az egyes férfi producerek holdudvarába tartozó férfielőadók egymást támogatva, gyakran featelve építik a karrierjüket – ami értelemszerűen sokkal könnyebben megy, ha úgy hatszor annyi férfi producer és előadó van, mint női…) 

  

Juli szerint pedig, ha még ennél is mélyebbre ásunk az okokat keresve, a társadalmilag kódolt nőgyűlölethez érkezünk: „Önmagában attól, hogy valaki nő, kivált egy kis ellenérzést: »á, megint itt egy énekesnő, ne má’!« TikTokon, ha feldolgozom férfielőadók dalait, a legtöbb komment arról szól, hogy »ne nyávogjál már, ez meg se közelíti az eredetit« – igen, nő vagyok és női hangon énekelek, ez mégis miért lenne önmagában probléma?

Rendszeresen futok bele abba, hogy valaki azt bizonygatja, a nők azért nem népszerűek, mert nem tudnak jó zenét csinálni.” 

Tudhat-e dobolni Meg White?

A minap jókora botrány kerekedett a Twitteren abból, hogy egy (nyilván férfi) újságíró kinyilatkoztatta: micsoda nagyszerű együttes lehetett volna a The White Stripes, ha a duó egyik tagja, Meg White „nem ilyen elképesztően szar dobos”. A The Roots Questlove-jától kezdve híres férfizenészek tucatjai reagáltak felháborodottan a tweetre, amiért később a szerző (akinek csak azért se írom le a nevét, haha) kénytelen volt nyilvánosan bocsánatot kérni. Angolszász területen tehát már létezik valamifajta fék, ami társadalmilag elfogadhatatlan, ha nem szakmai alapokon nyugvó kritika ér valakit.

Horányi Juli szerint nagyon sokak fejében él egy olyan kép, amely csak azért nem engedi meg, hogy valaki jó zenész legyen, mert az illető nő – ez az eset erre kiváló példa. Különösen, hogy Jack White, a duó másik tagja minden létező platformon elmondta: Meg nélkül a White Stripes sosem lehetett volna az, ami.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Radio X (@radiox) által megosztott bejegyzés

És – ha már azt fejtegetjük, mit tehetünk mi, hallgatók, nők stb. – álljon itt a végén a legszívmelengetőbb válasz, ami a fenti támadásra érkezett. Jack White exfeleségét ugyanis nem más védte a legvehemensebben, mint – Jack White másik exfelesége.

Karen Elson dalszerző-énekes és modell dühödten posztolta:

„Ne merészeld a szádra venni az exférjem exfeleségének nevét!”

Tessék, sisterhood a gyakorlatban.

Ennyit a zeneipar által mesterségesen generált „két nő csak ellenség lehet” sztereotípiáról. 

Ami pedig az én hozzájárulásomat illeti: rendszeresen ajánlok a WMN olvasóinak csodás magyar és külföldi női előadókat. Íme, egy playlist nektek, csupa-csupa, a szívemnek kedves magyar női előadó dalaival: pörgessétek, osszátok meg, dúdoljátok ezeket a dalokat, és menjetek koncertre. 

Kiemelt kép: Instagram/tothandi.andee

Csepelyi Adrienn