A kortárs költészet lelépett a polcról, és besétált a valóságba

Kevés biztos dolog van manapság az életben, de az #estiszép mindenképpen egy közülük

A Nő a tükörben esti versei többezres közönségnek biztosítanak sorokat, amikhez kapcsolódhatnak, gondolatokat, amiken elmélázhatnak, képeket, amikkel együtt érezhetnek. A posztokon időnként 700 körüli a like – még akkor is, ha az adott költő, akitől a vers származik, kevésbé ismert a széles közönség számára. Timi azt is elárulja: sok közöttük a fiatal. 

Míg pár évvel ezelőtt a csapból is az folyt, hogy hanyatlik az irodalom, most jól láthatjuk, hogy reneszánszát éli a költészet. Az esti szép-versek, a Poket-könyvek, a vászontáskákra nyomott verssorok, az Ady-pulóverek és a Vates-telefontokok bizonyítják: verset olvasni újra szexi.

A szöveg mint terápia

Bóta Tímea, a Nő a tükörben megálmodója hivatásában és hobbijában is az emberi lelket vizsgálja. Míg napközben pszichológusként támogat másokat, esténként verseket oszt meg, amikhez akár több százan is kapcsolódhatnak egyszerre. A kommunikáció hivatalosan egyirányú, a Nő a tükörben mégis oda-vissza hat. Míg a versválasztásokban sokszor ott van a posztoló belső világa, a szövegekre érkező reakciók a közönség érzelmeiről adnak képet. A kedvelések, megosztások, kommentek száma mutatja, nem vagyunk egyedül, ha szerelmi nehézségről, gyászról vagy épp elakadásról van szó.

„A közösségi média hozzáférhetővé tette az irodalmat az olyan fiatalok számára, akik korábban csak a tanórákon, iskolai ünnepélyeken találkoztak a versekkel. A kortárs költészet lelépett a polcról, és besétált a valóságba”

– mondja. Timi szerint gyerekkorunktól kezdve zsigerileg kötődünk a versekhez. A beszéd és a gondolkodás kéz a kézben fejlődik, először a mondókákkal, dalocskákkal, rigmusokkal, később pedig az érzelmeink, igényeink megfogalmazásával. A szövegek keretet adnak a valóságunkhoz – nem csoda, hogy sokan ehhez az élményhez nyúlnak vissza akkor is, amikor kamaszkorban kiutat keresnek a rengeteg inger, a hormonok, az új kapcsolatok és az elvárások útvesztőjéből. 

„A kamaszok közül sokkal többen írnak verset, mint gondolnánk. Ebben az életkorban egyébként is erős az öndefiníciós igény, arra keressük a választ, milyenek vagyunk, honnan jöttünk, hová tartunk. Ehhez a folyamathoz a versek, a szövegek adhatnak legitimitást, egyfajta keretet.”

Timi ezt az élményt a verbális terápiákhoz hasonlítja: „Ha megfogalmazom, amit érzek, akkor onnantól kezdve ez egy konkrét, megfogható dolog lesz és lehetővé válik a gyógyulás. A külső-belső világ értelmezésében segíthetnek az irodalmi szövegek, hiszen a magunkéhoz hasonló világokkal találkozunk.”

Hálásak lehetünk a kortárs költészetnek

Ahogy beszélgetünk, egyértelműen érződik: Timi hálás a kortárs költőknek. Míg Balassihoz aligha talál kapcsolódási pontot a ma embere, a kortársak lehámozták a vers patetikus burkát, és sallangmentessé, hozzáférhetővé tették a „közember” számára is.

„Én is a klasszikusokon szocializálódtam, szerintem ők a beavatás. Radnóti Miklóssal például egy napon születtem, emiatt a mai napig egyfajta ismerős közelséggel olvasom. Viszont a klasszikusokon keresztül megérkeztem a kortársakhoz, amik mindennapi érzelmi szükségletté váltak, mert segítenek rendet rakni magamban, kikuszálni, lecsengetni, kisírni, kifájni azt, amit kell.”

A kortárs irodalom magától értetődően nyúl olyan témákhoz, ami korábban elképzelhetetlen volt. Születnek versek bántalmazó kapcsolatokról, traumákról, karanténba zárt világról, rákról, alkoholizmusról, az élet sötét, nehéz oldaláról.

„Bármi, ami az emberi léttel kapcsolatos, lehet egy vers tárgya. És bárkinek, aki ezekben a témákban érintve van, ez lehet mankó és támasz” – teszi hozzá Timi.  

Beszélgetésünk ezen pontján nem tudom megállni, hogy megosszam egy saját félelmem, bízva benne: talán nem vagyok vele egyedül. Amellett, hogy magam is sokszor tapasztaltam már a versek terápiás hatását, bizonyos alkotások épp az imposztor-szindrómámat triggerelik.

Most komolyan, én vagyok az egyetlen, aki egy elvontabb kortárs kapcsán magában keresi a hibát, amiért nem érti a költő üzenetét? Tényleg csak nekem nem világos, mit üzent az adott sorokkal a szerző? Timi – félig kimondott félelmem meghallva – máris megnyugtat: nem. Pontosabban, lehetséges, hogy se velem, se a verssel nincs gond, csak a megközelítésemmel.

„Ezeket a szövegeket azért szeretem, mert ha sok ilyet olvasunk, akkor egy idő után elengedjük azt az ítélkezési kényszert, amire jó eséllyel rátanultunk az iskolában. Én azt hiszem, sokszor jót tesz, ha nem kell valamit szóról szóra megérteni, megfejteni. Megvan az az élmény, amikor beülsz egy koncertre, csak hallgatod a zenét és elkezdenek potyogni a könnyeid? Ott sem érted, hanem érzed, ami történik. Az elvont szövegek szerintem hasonlóak: nem a fejedbe akarnak bejutni, nem azt akarják, hogy megértsd, hanem hogy átérezd őket.”

Ez az átérzés pedig túlmutat a „mitgondoltaköltőn”. Timi szerint az már bőven elég, ha az ilyen szövegekből csak egy szóhoz, vagy sorhoz kapcsolódunk, ha elvárások nélkül mossuk ki belőlük saját magunk számára az aranyat. És ha az arany nem jön, akkor sincs baj. 

„Szerintem az ilyen szövegeknél mindig az az egyetlen fontos kérdés, hogy hat rám, vagy sem. És ha egy szöveg nem ér el, akkor mi van? Semmi. Sem a vers nem hibás, sem én nem vagyok hibás vagy műveletlen, egyszerűen csak nem passzolunk össze. Mint az emberi kapcsolatainkban. Ott is a nekünk való barátot, partnert, közösséget keressük, és így megyünk a szövegeink, verseink, fontos mondataink után is.“

A vers mindenkié

Ez mind szép és jó, azonban ami pszichológusi szemmel üdvözítő, azt sokszor kritikus szemmel figyelik az irodalmárok. Nem is egy példát láttunk már arra, hogy súlyos kritika érte az „önjelölt Insta-költőket”, a slammereket, a fiatal szárnypróbálgatókat, amiért virálissá váltak egy, mások számára értéktelen szöveggel. Míg az egyik oldal azt kántálja, minden kreatív hang megérdemli a figyelmet, a másik az irodalom inflálódásától fél. Timi érti a félelmet, mégis az első tábort erősíti: ő örömtelinek tartja, hogy így is terjed az emberek önkifejezési vágya. 

„Hiszek annyira a demokráciában, hogy ha egy szöveg talál felületet és talál ehhez értő közönséget, akkor annak van létjogosultsága. Nem gondolom, hogy bármilyen szempontból ezt korlátozni kéne.”

Véleménye szerint a versek demokratizálódása nem egyenlő a minőség romlásával, egyszerűen csak több kutatómunkára és forrásellenőrzésre sarkallja a kritikusabb szemű olvasókat.

Éppen ezért, ő minden #estiszép végén feltünteti a forrást is, amin az olvasó továbbhaladhat, ha hasonló verseket szeretne még olvasni.

Timi világában így nem létezik jó és rossz vers, csak „nekem tetsző”, és „nekem nem tetsző”. Véleménye szerint, ha elfogadjuk, hogy nem kell, hogy minden tetsszen, az nagyon felszabadító – még akkor is, ha egyébként egy köztiszteletben lévő, nagyon népszerű költő neve szerepel a sorok alatt. 

Takács Dalma

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Esteve Grasset

WMN szerkesztőség