Feleségárverés, szexi zongoralábak és egyéb viktoriánus kori őrültségek, amiktől eldobod az agyad
A virágzó viktoriánus korban a szigorú társadalmi szabályok az élet minden területére, így a szerelemre is kiterjedtek. Az emberi kreativitás és leleményesség azonban évszázadokkal ezelőtt sem ismert határt, ha a vágyak beteljesítéséről volt szó. Még akkor sem, ha ezért olykor kétes eszközökhöz kellett folyamodni. Filákovity Radojka gyűjtése a viktoriánus kor legbizarrabb párkeresési és párkapcsolati szokásairól.
John egy napsütéses délelőttön átkarolta felesége derekát és elbattyogott vele a piacra – hogy eladja
A XVII. és XIX. század között a válás meglehetősen költséges és bonyolult folyamat volt, amely épp emiatt a felső társadalmi osztályokba tartozó emberek számára volt csupán elérhető. Az alsóbb rétegeknek így nem maradt más, mint hogy alternatív megoldásokkal éljenek.
Azt, hogy pontosan kinek a fejéből pattanhatott ki a forradalmi ötlet, hogy házasságára a felesége elárverezésével tegyen pontot, nem tisztázott, de annyi biztos, hogy a feleségárverés ugyan technikailag nem volt legális, mivel azonban nagy nyilvánosság előtt zajlott, sokak szemében számított érvényesnek az „adásvétel”, amelyet követően az új férj lett anyagilag is felelős a nőért.
Az aukció az akkori marhaárverések mintájára történt: a vásár bejelentését követően a feleség nyakára, esetleg derekára vagy karjára kötelet kötött a férje, jól látható helyre vezette, és miután az érdeklődők tömege előtt ismertette az asszony erényeit, elkezdődhetett a licit.
Az esetek többségében az egyetlen ajánlattevő a feleség akkori szeretője volt, aki jelképes összegért cserébe vehette át a nőt. 1832-ben például egy férfi egy fontért és egy újfundlandiért tehetett szert feleségre, míg egy másik asszony 1862-ben egy pint sörért kelt el.
Olykor azonban meghatározott vevő hiányában valóságos licitháború tört ki az asszonyért, akinek a beleegyezésére is szükség volt az „adásvétel” megkötéséhez. Emiatt egyes magyarázatok szerint a feleségnek valójában szabadságot adott az egész eljárás, ezzel azonban jócskán lehetne vitatkozni.
Persze nem minden kapcsolat végződött akkor sem feleségárveréssel, és az is igaz, hogy amikor egy szerelem kibontakozni látszott, az mindkét fél számára komoly izgalmakat tartogatott.
Titkos liezonra vágysz? Rajzold le a kiszemeltednek, mit tennél vele
A viktoriánus kor szigorú erkölcsei és társadalmi szabályai nem igazán kedveztek a szerelemre éhes szíveknek, az emberi leleményesség azonban – mint tudjuk – határtalan, így ezt a csorbát is sikeresen kiküszöbölhették azok, akiknek volt némi kézügyességük.
A viktoriánus Tinder ugyanis kis túlzással olyan volt, mint egy rajzszakkör.
Abban az időben nagyon divatosnak számítottak a fényképes névjegykártyák, amikből rengeteg cserélt gazdát, és amiket egy kis kreativitással újra lehetett hasznosítani. A képeket kivágták róluk, és akvarellel festett hátterekre ragasztották őket – ezeknek a kollázsoknak pedig egész albumokat szenteltek a nők. És hogy jön ehhez a szerelem? Hát úgy, hogy némely kollázsok kifejezetten huncutra sikerültek, olykor kódolt üzeneteket, szójátékokat tartalmaztak.
De mi volt azzal, aki sosem jeleskedett technikaórán? Az alkalmazhatta a pasizás másik aranyszabályát:
Vegyél egy zongorát, majd takard le a lábait
Amikor a meztelen boka megvillantása egyenesen vulgárisnak számított, a legyező segítségével való flörtölés néha félreérthetőnek (különböző jelzések voltak társítva ahhoz, ahogyan a legyezőt mozgatták a nők), kézügyesség híján – amivel a fent említett flörtkártyákat lehetett gyártani –, meg kellett találni az arany középutat ahhoz, hogy valaki kitűnhessen.
Míg a '60-as években ennek érdekében a nőknek szinte csak annyit kellett tenniük, hogy miniszoknyát vettek magukra, addig a viktoriánus korban a zongorázás számított annyira szexinek, hogy annak egyszerűen nem lehetett ellenállni.
A felsőbb társadalmi osztályok számára a zene a társasági események elmaradhatatlan eleme volt, az ügyes zongorajátékkal így bármelyik hölgy nagyot tarolhatott. Persze csak ha szebb volt, mint a zongoralábak – a hangszer ezen tartozékait fedetlen formában ugyanis kifejezetten erotikusnak, kihívónak tartották, ezért sok helyen takarták le őket, hogy csak a jó hangulat emelkedjen magasra a teremben, más ne.
A nászutadról a legjobb barátnődet se hagyd ki
Ha viszont valaki sikeresen „beboci-boci tarkázta” magát kiszemeltje szívébe, nem volt más hátra, mint a lánykérés és az esküvő. Utóbbit követően a boldog pár nászútra indult – a menyasszony legjobb barátnőjével kiegészülve.
Annak ellenére, hogy ez ma már elképzelhetetlen, a viktoriánus korban nagyon is elterjedt szokás volt plusz egy főt magukkal vinni, nehogy már az újdonsült ara unatkozzon, amíg szíve választottja a maga férfidolgaiban van elmerülve.
És hogy mit csinálhattak? Mondjuk, megmártózhattak a tengerben – persze csak miután kétszer is meggondolták, tényleg megéri-e a macerát. A viktoriánus fürdőzés a nők számára ugyanis többek közt azzal járt, hogy a kerekekre szerelt fürdőkocsiban átöltöztek (persze olyan fürdőruhába, ami tokától bokáig takar), majd lovakkal behúzatták magukat és a kocsit a tengerbe, ahol a hátsó ajtón át beereszkedhettek a habok közé. Így garantált volt, hogy a vízből kikandikáló fejükön kívül senki sem lát meg belőlük semmit. Micsoda önfeledt szórakozás!
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Jim Heimann Collection
