Egy ideje az értekezleteink elején van egy úgynevezett „hogy vagy?” kör: mindannyian elmondjuk röviden, mi a helyzet velünk. Az óráimat is mindig ezzel a kérdéssel kezdem: egyszerűen nem lehetünk annyira elfoglaltak szerintem, hogy ne legyen fontos tudnunk, mi zajlik a másikban, a másikkal. Néha sok idő megy el vele, mégis ez az egyik legfontosabb szegmense a megbeszéléseknek: a lélekápolás mellett a közöttünk lévő kapcsolatok motorja is, ha tudjuk, ki miben van éppen, emellett temérdek cikkötlet is születik ilyenkor. 

Gyakran észreveszem ugyanakkor jártamban-keltemben, hogy sokan kényelmetlenül érzik magukat ettől a kérdéstől: időpazarlásnak tartják, hogy arról csacsogjunk, kinek mije fáj, vagy épp mi történt vele a hétvégén. 

Úgy sejtem, ők azok, akik úgy nőttek fel, hogy nem volt igazi súlya számukra ennek a kérdésnek. Illedelmességre nevelték őket, arra, ne terheljenek másokat a gondjaikkal, mindig mosolyogjanak, és kifelé azt mutassák, minden oké.

Spoiler: egy felnőtt életében a legritkább esetében van minden a legnagyobb rendben. Ehhez képest rengeteg olyan közegben fordultam meg felnőtt életem során, ahol úgy féltek a „hogy vagy?” kérdéstől, mint a tűztől. Bizonyos esetekben rendesen elszégyelltem magam, amikor a sok fogpasztavigyor közt ki mertem mondani, hogy „hát bocs, én épp nem vagyok jól”. 

Úgy néztek rám, mintha belerondítottam volna a társasjátékba: abba, amelyikben csak mímelünk bizonyos dolgokat. Úgy teszünk, mintha érdekelne valami, amire válaszul mások úgy tesznek, mintha valódi feleleteket adtak volna. 

Tény, hogy nemigen tanítja meg nekünk senki, hogyan kell megfelelően érdeklődni. Minden családi sorozat és film alapkliséje a „Mi volt ma az iskolában? – Semmi” párbeszéd, és a legtöbbünk adott már kitérő választ a hasonlóan felszínes érdeklődésre. Én például kifejezetten gyűlölöm a „mi újság?” kérdést, mert olyan érzésem van tőle, mintha mindenképpen elő kellene állnom valami nagyszabású újsággal – miközben lehet, hogy a heti fő teljesítményem, hogy megfürdettem a kutyámat.

Pedig az érdeklődés az fontos. Csak az nem, miként tesszük. (Ezt magamnak is mondom: nem állítom, hogy mindig sikerül megfelelően kiviteleznem.)

Szóval most valami olyasmit indítványoznék, hogy adjuk vissza a „hogy vagy?” kérdés becsületét, amely mintha elveszett volna az utóbbi időkben. Hogy igyekezzünk ne tiszteletkörként, szükséges rosszként tekinteni rá, ami mögött nincs valós kíváncsiság vagy aggódás. 

És ha valaki felteszi nekünk ezt a kérdést, akkor számítson normális dolognak, ha valósághű választ adunk rá! 

Néhány napja rám írt egy barátnőm. Csak ennyit kérdezett: „hogy vagy?” – ebben mégis benne volt minden, ami fontos lehet két barát közt: az aggódás, a törődés, a kedvesség, a befektetett energia, minden. Két szócska, de mögötte sok-sok év és sok-sok szeretet. 

Minden szál, amit felfejtek magamból, egy áramütéssel ér fel

WMN Life – 2023. február 9. – SzAE

 

Mert – nem tudom, ti gondolkodtatok-e már ezen – olyan sokféle „hogy vagy?” létezik! Az unott illendőségtől az ijedelemig, százféle árnyalata lehet ugyanannak a két szónak. Bizonyos árnyalatai pedig szó szerint életmentők lehetnek.

Íme, a kedvenceim!

Az egészségi kérdés

Az utóbbi két évben volt bőven lehetőségem megtapasztalni, mennyire idegtépő tud lenni, ha lassan gyógyulok. Emellett azt is átéltem többször, hogy milyen gyűlöletes érzés az ismerősök számára tehetetlenül szemlélni, hogy még mindig nem vagyok jól. Egy idő után már triggereltek a „na, jobban vagy?” és a „meggyógyultál már?” kérdések, úgyhogy rájöttem:

végtelenül hálás tudok lenni, ha valaki nemes egyszerűséggel csak annyit kérdez: „Hogy vagy?” És aztán odafigyel a válaszra, nem várja, hogy szépítsem.

Amikor tudod, hogy nincs jól, és azért kérdezed

Az egyik legfontosabb fajtája ennek a kérdésnek az, amikor tisztában vagy azzal, hogy valaki épp a poklot járja akár mentálisan, akár fizikailag, akár „csak” élethelyzet tekintetében.

Ennek a „hogy vagy?”-nak az a jelentése: figyelek, itt vagyok, látlak, számíthatsz rám, csak szólj.

És ez az egyik legfontosabb mind közül. Cinkos összekacsintás tulajdonképpen, amiben végtelen bizalom és törődés összpontosul. Ég áldja azokat, akik észreveszik a hiányunkat, a küzdelmünket is!

A „tudja, hogy tudom” kérdés

Van a „hogy vagy?”-nak az a típusa, amely tulajdonképpen már tudja a választ. Egy-két barátom rendkívül célzottan képes feltenni ezt – és én is tudom, melyiküknél mikor van itt az ideje, hogy csak ennyit írjak chaten. Jellemzően akkor, amikor már jó ideje nem hallottam felőle semmit. Mivel tudom, hogy alaphelyzetben ennél gyakrabban jelentkezünk egymásnál, azzal is tisztában vagyok, hogy valami zajlik a másik életében, rendszerint nem jó dolog. És fordítva: rólam is tudják, hogy nem ok nélkül szoktam visszahúzódni. De mivel nem akarjuk egymással azt éreztetni, hogy vele mindig csak a baj van, feltesszük ezt az egyszerű, de nagyon is árnyalt kérdést – és aztán a másik felel. Köntörfalazás nélkül.

A véletlenszerű „hogy vagy?”

Talán súlytalannak tűnhet a többi mellett, de korántsem az. Ez a „hogy vagy?” általában akkor születik meg, ha valaki eszembe jut valami teljesen véletlenszerű dolog okán: megszólal egy dal a rádióban, valaki elmesél egy viccet, esetleg egy olyan helyen járunk, amiről eszünkbe jut az illető. „Tényleg, mi is van vele?” – merül fel ilyenkor bennünk, és ha ez az őszinte érdeklődés elég erős, akkor meg is írjuk neki – vagy felhívjuk telefonon.  

Divatos lehet-e a lázadás? – A queer megjelenésről

WMN Life – 2023. február 9. – KÁA

 

Ez a „hogy vagy” tehát talán ritkább, mint a többi, ahogyan az emberi kapcsolat sem feltétlenül szoros annyira, mint az előzők, de remekül mutatja, hogy nem csak sülve-főve lehetünk fontosak egymásnak. Épp ezért ugyanolyan fajsúlyos!

Hogy mi a közös ezekben?

A valódi tartalom. Az, hogy súlya, mélysége és érzelmi töltete van mindegyiknek. Épp ezért sokkal, de sokkal többet jelentenek önmaguknál. 

Nem tudom, hol veszítettük el, hol szorítottuk háttérbe ezeket a „hogy vagy?”-okat, de az utóbbi időben tudatosan figyelek arra, hogy visszahozzam őket az életembe. Hogy ha úgy érzem, valakinél itt az ideje bejelentkeznem, megtegyem.

Különös látni, milyen sokan vannak, akik teljes mértékben elszoktak attól, hogy valaki random érdeklődik náluk.

Eleinte olyan is akadt, aki valami hátsó szándékot, esetleg közeledést sejtett az egyszerű kérdés mögött. Hogy mit csináltam? Megkérdeztem legközelebb is, hogy van. Aztán újra. A kérdések között pedig, miután választ kaptam, nem tettem semmit. Így világossá vált, hogy nincs mögöttes tartalom vagy szándék, egyszerűen csak érdekel, hogy van. Hogy valakit érdekelhet, hogy van.

És tudjátok, mi a legérdekesebb? Hogy mindig egyre hosszabb és hosszabb, őszintébb és összetettebb válaszokat kaptam. Mintha eltűnt volna a vékony hártya közöttünk, amely eddig megszűrte a társalgást.

Ja, és hogy megérkezett az őszinte visszakérdezés is, aztán pedig már nem is én érdeklődtem először.

Fura dolog ez, nem? Pedig elvileg csak két apró szócska az egész.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Studio4

Csepelyi Adrienn