Tizenhat perce hallgatom a barokk muzsikát a vonal túloldalán. Igyekszem lefoglalni magam addig, rendezgetem a papírjaimat: ma már elintéztem a szemétszállítást (nem volt elmaradásom), a telefon szerződésmódosításához szükséges iratigénylést (nem akarjátok tudni), a kommunális adót – most épp a lakástakarékom lenne soron. (Morgan Freeman hangja: „De nem lett. Adrienn huszonöt perc után feladta.”)

Évente négy-öt alkalommal futom le ezeket a köröket. Néha attól tartok, az ügyintézők azért nem veszik fel, mert látják a telefonszámomat. „Na, itt a bolond diszkalkuliás nő, ki veszi fel neki?” 

Ezekre a körökre természetesen semmi szükségem nem volna, ha észben tudnám tartani, mit mikor és milyen csatornán kell befizetnem, átutalnom, kitöltenem, megújítanom, bejelentenem, leolvasnom. De a helyzet az, hogy döbbenettel vegyes csodálatot vált ki belőlem, amikor valaki állandóan képben van az ilyesmikkel. Nemrég egy szomszédom amiatt reklamált, hogy két napot késett a telefonszolgáltató a számla kiküldésével – úgy bámultam rá, mintha épp azt vallotta volna be, hogy kirabolta a Keletinél a bankautomatát.

Ember, én a kiküldött számlákat is elfelejtem, nemhogy azt, ami még meg se érkezett!

Elképesztő. 

Sajnáljuk, ezt bukta!

Sose voltam büszke arra, hogy nehézséget okoz mindenféle hivatalos irat, szerződés, csekk, módosítás, befizetés, átutalás. De ez attól még így van, és sokkal jobban érzem magam, amióta nyíltan beszélek róla. Emellett pedig kiderült az is, hogy számosan vagyunk, akik nem lustaságból, nemtörődömségből vagy felelőtlenségből nem állnak a papírmunka magaslatán, hanem mert a figyelemzavaruk és/vagy diszkalkuliájuk egyik kísérőjelensége, hogy a legmagasabb fokú odafigyelés mellett is előáll a káosz bizonyos időközönként.

A mélypontok igazán látványosak tudnak lenni: én például sétáltam már be úgy bankfiókba, hogy megkérdeztem, van-e náluk folyószámlám, vagy jól emlékszem, hogy már bezárattam azt, illetve, ha már ott vagyok, nyomozzák már le, legyenek szívesek, jól rémlik-e, hogy nyitottam náluk önkéntes magánnyugdíjpénztár-számlát. (Instant klasszikus „hülye ügyfél” vagyok, de legalább nevetek magamon is.) 

Arról, hogy pontosan milyen érzés diszkalkuliásnak lenni, itt írtam – azért nem ismételném magam elsősorban, mert ez a cikk jóval kézzelfoghatóbb témakörét ragadja meg ennek az állapotnak, viszont nem kifejezetten csak a diszkalkuliára vonatkoztatva. Angol nyelvű cikkekben jó ideje olvashatunk ugyanis az úgynevezett ADHD-adóról, amit mindannyian fizetünk, akik figyelemzavarral és/vagy diszkalkuliával küzdünk. Legfeljebb eddig nem voltunk tudatában ennek.

Ez a kifejezés természetesen nem azt jelenti, hogy megadóztatnának bennünket, amiért nem vagyunk jók matekból, hanem azoknak a költségeinknek a gyűjtőneve, amelyek emiatt keletkeznek.

Bizonyos időközönként pedig hajmeresztően magasra rúghat az összege. Karácsony előtt például háromszor kellett vonatjegyet vennem ugyanarra az utazásra, mert először lekéstem, a következőnél meg rossz vonatra vettem jegyet (vagy másikra szálltam, mint amelyikre a jegyem szólt, nézőpont kérdése), így aztán vennem kellett egy harmadik jegyet is.

Hogy mi minden tartozhat az ADHD-adó fogalmába?

A teljesség igénye nélkül:

  • késedelmi kamatok az elfelejtett befizetések miatt;
  • büntetések, amelyeket az elmulasztott határidők miatt kapunk;
  • le nem állított parkolások;
  • el nem indított parkolások miatti bírságok;
  • lekésett busz, vonat stb. miatt kétszer váltott menetjegyek;
  • megrendelt, de nem jó méretű ruhák, amelyeket elfelejtünk idejében visszaküldeni;
  • megvett, de elfelejtett és lejáró élelmiszerek a hűtőben;
  • koncertek és színházi előadások, amire van jegyünk, de amikre elfelejtünk elmenni/rossz időpontban megyünk el;
  • fel nem használt, de kifizetett kuponok;
  • elhagyott blokkok miatt meghiúsult visszaváltások, árucserék;
  • égve felejtett lámpák stb. miatti magasabb számlák;
  • kétszer megvett dolgok (volt már, hogy ugyanabból a könyvből kettőt vettem, mert elfelejtettem, hogy egyszer már megvásároltam);
  • elhagyott pénz és értékek;
  • a rosszul felmért rendelkezésre álló idő miatti sürgős taxizás ára;
  • gyakoribb impulzusvásárlások.

Tudom, tudom. Ez kívülről úgy tűnhet: lustaság, slendriánság, szórjuk, a pénzt stb. Az igazság az, hogy ha tudnánk ezt teljes mértékben kontrollálni, akkor nem volna külön neve az ADHD-nak. 

„Katasztrófából katasztrófába, nem bírjuk tovább!” – Ilyen a helyzet a földrengés sújtotta Törökországban és Szíriában

WMN Life – 2023. február 8. – GyD

Én csak nem olyan régen térképeztem fel teljesen, hogy a fenti problémáimat a diszkalkulia okozza ugyan, ám az nem független az ADHD-tól. (Menjetek terápiába. Tényleg. Iszonyatosan nagy megkönnyebbülést jelent, ha megértitek, mi miért történik veletek, mit miért csináltok így vagy úgy.) 

Ha pedig nem elég a diszkalkuliám, akkor ott van még mellé az a szégyen és állandó szorongás, amit amiatt érzek, hogy már annyiszor elrontottam, mi van, ha most is elrontom. És e miatt a szorongás miatt már azt is elrontom, amit amúgy tudnék már menedzselni. 

A 22-es csapdája (remélem, ebben legalább jól írtam a számot). Természetesen szó sincs arról, hogy sajnálni kellene bennünket, mindezt inkább azért írom le, mert tapasztalatom szerint nagyon könnyű legyinteni valakire, hogy 

  • figyelmetlen;
  • felelőtlen;
  • nem tud bánni a pénzzel (sőt: egyenesen szórja).

Miközben lehet, hogy az a valaki mindennapos harcot folytat a figyelemzavara ellen. Borzasztóan demotiváló, ha minden erőfeszítésünk ellenére leírnak, kinevetnek bennünket valami olyasmi miatt, ami épp elég problémát okoz egyébként is az életünkben.

Apró sikerélményeink

A tavalyi évem egyik legnagyobb eredménye (azon túl, hogy végigcsináltam viszonylag ép ésszel) kétségkívül az, hogy megtanultam teljesen egyedül használni a számlázóprogramot. Ez néhány évvel ezelőtt még olyan futurisztikus távlatnak tűnt, amelyet úgy gondoltam, soha nem leszek képes elérni. Márpedig senkinek sem tesz jót, ha kiszolgáltatva érzi magát. Úgyhogy fejembe vettem: változtatni akarok ezen.

Hogy mi kellett a változáshoz? Egy barátom hosszú éveken át tartó kitartó segítsége, bátorítása és türelme: huszadszor is elmagyarázta, mit és hogyan kell tennem, leült, megmutatta, nem hülyézett le, nem alázott meg. Csak biztatott. És végül célt ért.

Fontos tehát látnia minden, környezetünkben élőnek, hogy mi ezt nem direkt csináljuk, épp ezért megszégyenítéssel, cseszegetéssel, megalázással semmi, de semmi javulást nem érnek el. Sőt. Valójában csak rosszabb lesz: a legsúlyosabb pánik- és szorongási rohamaim szinte kivétel nélkül hivatalos teendők, papírmunka, iktatás vagy szerződéskötések idején jelentkeztek. 

Wilson Luca: Ha ez a kapcsolat véges, hát az élet is az

WMN Life – 2023. február 7. – WMN

Vannak a támogatáson kívül persze olyasmik, amik beváltak – azt is fontosnak tartom ugyanakkor leírni, hogy a legnagyobb igyekezetem ellenére is van évente néhányszor olyan, hogy valami váratlan esemény, túlterheltség, stb. miatt egész egyszerűen úgy elfelejtek dolgokat, mintha nem írtam volna fel korábban sehová. Ez nem azért történik, mert leszarom az ügyet, hanem mert az új történés egyszerűen kicsapja a biztosítékot az agyamban, és pákk. Volt rendszer, nincs rendszer.

No, de nézzük, mi segít:

  • kézzel írott határidőnapló, olyan beosztású, amilyet kényelmesen átlátok;
  • listák, listák, listák – sokszor már az is segít, ha többször is leírok valamit;
  • amit lehet, automatikus fizetésre állítok;
  • mindenhol online kérem a számláimat, ahol mód van rá, és addig olvasatlanra állítom a leveleimet, amíg nem fizettem ki a bennük szereplő összeget;
  • többféle fizetési appot használok, ezek némelyike szerencsére figyelmeztet is, ha hátralékom van (szívem szerint az összes számlámat egy helyen fizetném, de hát valami agyament hülyeség miatt csomó szolgáltató maga akar appot fejleszteni erre);
  • nálam sajnos nem működik, hogy havonta pipálgatom, mit fizettem be, mi van hátra – próbáltam, csak még nagyobb lett a káosz, úgyhogy most azt csinálom, hogy negyedévenként összesítek, és ha valahol gyanús, hogy hiányzik befizetés, felhívom a szolgáltatót;
  • minden egyes szolgáltató és ügy papírjai gondosan szortírozva, műanyag mappába helyezve és akkurátusan felcímkézve állnak az iratgyűjtőimben, amíg valamit nem rendeztem el, nem rakom el, de amint megvan, megy a vonatkozó mappába (kösz, Marie Kondo!);
  • mindenhol beállítok mindenféle lehetséges értesítést, ezzel is csökkentve a hibaszázalékot;
  • nyíltan beszélek arról az ügyintézőknek, hogy létezik a diszkalkulia és/vagy ADHD, és nem direkt csináljuk az ilyesmit – ez nekem is megkönnyebbülést jelent, hiszen jelzem, hogy tisztában vagyok a hiányosságaimmal, és nem akarom szégyellni magam értük, és nekik is jó, hiszen empatikusabban tudnak foglalkozni a következő hasonló ügyféllel.

Ha pedig abszolváltam egy-egy nagyobb részfeladatot (például, megkapom az éves összesítőt, és nincs tartozásom, kitöltök egy fontos iratot, elintézek egy nehéz ügyet), akkor megünneplem magam. Mert ez egészen bagatell ügynek tűnhet mások számára, sőt egyenesen nevetségesnek, hogy piti dolgok miatt ünneplem magam, de ez a számomra igenis fontos, és nagy lépés.

  

Plusz: nem gyűlölöm magam, ha valami mégsem megy átmenetileg rendesen. Éveken át ezt tettem, és minden, de minden rosszabb és nehezebb lett miatta. Ha legyinteni nem tudok is, amikor többletköltségbe verem magam a diszkalkulia/ADHD miatt, ma már képes vagyok úgy felfogni: hát akkor most befizettem az esedékes ADHD-adót. 

Ez is több a semminél.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Anastasia Gorlanova / EyeEm

Csepelyi Adrienn