A szelfik és a közösségi média tényleg növeli a narcizmust?

–

Mi is a narcizmus?

A narcizmus egy személyiségzavar, a szó eredeti jelentése önimádó (a pontos tünetekről olvasd el Milanovich Domi cikkét, a címkézés veszélyeiről pedig Gyárfás Dorka írását). A narcizmus egy spektrum, amelyen mindannyian rajta vagyunk: a legtöbben középtájon, de mindkét szélsőség előfordulhat.

A Robert Raskin és Calvin S. Hall által 1979-ben meghatározott Narcisztikus Személyiség Leltár (Narcissistic Personality Inventory, vagyis NPI) egy gyakran használt mérőeszköze a narcizmusnak. A pontszámok 0 és 40 között mozognak, az átlag pedig általában a tízes tartományba esik. A valamivel magasabb pontszámot elérő, de még egészséges személyek rendkívül elbűvölőnek tűnhetnek, különösen az első találkozáskor, de végül kiderül, hogy hiúbbak az átlagnál. 

Bár sokszor felmerül, hogy a narcizmus világszerte terjed, különösen a fiatalok körében, ezt egyelőre a legtöbb pszichológiai kutatás nem támasztja alá.

Peter Gärdenfors, a svédországi Lund Egyetem kognitív tudományokat kutató, több díjat nyert professzora mégis azt mondja, emelkedik az emberek narcizmus-szintje.

A kutató szerint a technológia, elsősorban a fényképezés változása ösztönzi a narcizmust

Gärdenfors ezt fogalmazta meg: a modern technológiák mélyreható hatással vannak az énképünkre. A fényképezés megjelenése lehetőséget adott az átlagembernek arra, hogy képeken lássa viszont magát. A fényképezés lehetővé teszi, hogy a pillanatnyi szubjektív képet, amelyet magunkról alkotunk, egy állandó képpel helyettesítsük. A tükörképpel ellentétben a fénykép mozdulatlanul áll. 

Egy fényképen keresztül könnyebb külső szemléletet kialakítani önmagunkról. Könnyű elfelejteni, hogy a tükörrel ellentétben a fényképen keresztül nem a valóság, hanem egy kép válik elérhetővé.

A családi fényképezőgép, a videókamera és manapság az okostelefon messzemenő következményekkel járt az emlékezőképességünkre nézve. Ma már természetesnek vesszük, hogy tudjuk, hogyan néztünk ki mi és a szüleink gyerekként, fiatalként. Ez a tudás a fényképezőgép feltalálása előtt nem állt rendelkezésre, kivéve azon kevesek számára, akik megengedhették maguknak, illetve gyermekeiknek, hogy lefényképeztessék magukat.

A fényképezésnél is újabb jelenség a szelfi. Az a harmadik személyű élmény, amit saját magunkról kapunk általa, keveredik azzal, ahogyan első személyű perspektívából tapasztaljuk magunkat. Minél több szelfit készítesz, annál inkább befolyásolja az énképedet az a közvetett élmény, amit ezeken a képeken keresztül kapsz. A külsőd képét már nem kell hogy mások közvetítsék, megteheted te magad.

Ráadásul 

néhány évtizeddel ezelőttig a képek kézzelfoghatóvá, nézhetővé válása hosszú időt vett igénybe.

A fénykép ezért elsősorban emlékként szolgált, amit bekeretezve vagy albumokban tartottak az emberek. Ma már a digitális és a mobilkamerák lehetővé teszik, hogy többé-kevésbé közvetlenül láthassuk magunkat fotókon vagy videókon. A mobiltelefon kamerája egyben zsebtükörként is funkcionál. A mai képkészítés nemcsak gyors, de olcsó is. Megengedhetjük magunknak, hogy rengeteg képet készítsünk magunkról, és azonnal eldobjuk azokat, amelyekről úgy gondoljuk, nem méltók hozzánk. Aztán a képeket könnyen manipulálhatjuk és tárolhatjuk, sőt, közzé is tehetjük. Azokat a képeket, amik a mi nézőpontunkat tükrözik – saját magunkról, és nem a világról, ahogy a korábbi képkészítésnél működött.

A képek fogyasztható árucikké válnak, az énképünk pedig folyamatosan lobogó hirdetőtábla lehet, még akkor is, ha nem szó szerint hirdetünk velük, csak megmutatunk egy életet, egy olyan életet, amelyet megmutathatónak gondolunk. A fényképek emlékezetsegítő funkciója nagymértékben lecsökkent azon felületek megjelenésével, ahol pont az a lényeg, hogy csak időszakosan vannak fent a képek.  

Máshova került a fókusz a gyors képalkotásnak és a közösségi médiának köszönhetően

Az új képi médiumok megjelenésével megváltozott a személyek iránti érdeklődés fókusza: az olyan belső tulajdonságok, mint egy személy jelleme, intelligenciája vagy akár erkölcse háttérbe szorultak a külalakkal szemben. Ez pedig oda vezet, hogy bizonyos emberek elkezdik azt érezni, hogy csak a többiek szemén át mutatott lényük létezik, kizárólag az a valóság, amit megmutatnak magukból (és elsősorban a külsejükből). 

Az emberek a valós életbeli kapcsolatok hiányát azzal kompenzálják, hogy lelkesen lájkolják mások közösségi média posztjait. Ajándékként önmagukat kínálják fel közönségként a magukról akár professzionális, akár amatőr szinten tartalmat megosztók számára. 

A közösségimédia-felületek pedig tökéletes terepet nyújtanak azok számára, akik az átlagoshoz képest valamivel (akár kórosan) magasabban állnak a narcizmus spektrumon. A szociológusok alaposan tanulmányozták a nyilvánosság és a magánélet viszonyának változásait a közösségi média megjelenésével, és megjegyzik, hogy a narcizmus nem csupán önimádatot jelent, hanem az önmagunkkal való foglalkozás erőteljesebb mértékét is. A narcisztikus spektrumon magasabban álló embereknek nincsenek velük egyenrangú embertársai, sokkal inkább közönségünk van – amire tökéletes lehetőséget ad az előbb már kifejtett okokból a közösségi média. Ezt mondja Gärdenfors professzor. Egyetértetek vele? 

Ha a narcizmus mögé nézünk, akkor a figyelemigény mögött sérülékenységet is találunk, amin valószínűleg összességében nem segít a közösségi média által nyújtott figyelemtöbblet. De ez már egy következő téma, amiről ráadásul nagyon nehéz úgy diskurzust folytatni, hogy ne tüntessük fel túlzottan negatív színben a közösségi médiát, de közben meg tudjuk fogalmazni a jogos kételyeinket a jelenlegi működésével és az életünkben játszott szerepével kapcsolatban.

Ti mit gondoltok, valóban narcisztikusabbá válunk a technológiai fejlődéstől? Ti, akik átéltétek a kameráink magunk felé fordulását, éreztek magatokon nézőpontváltást?

Tóth Flóra