–

Állok a számzáras szekrények előtt a Müpában

Próbálom elolvasni a használati útmutatót a falon, de egy hatvan körüli férfi épp előtte áll. Udvariasan megkérem, hogy menjen arrébb, mire ő ahelyett, hogy ezt megtenné, elkezdeni magyarázni, hogy működnek a zárak, hány számot és hogyan, hányszor kell beütnöm. Aztán odaáll mögém, és – folyamatosan magyarázva – nézi, sikerül-e. A zár a harmadik számjegynél pirosan villog. Elrontottam. Kezdem elölről, a férfi még mindig beszél, a zár ismét villog, kinyitom, elfordítom, kezdem elölről. Érzem, hogy vér tolul az agyamba, nyilván vörös vagyok, hirtelen mintha mindenki engem nézne és rajtam röhögne, „nahát, ez a nő annyira ostoba, hogy egy négyjegyű kódot sem képes megadni a zárhoz!” Amikor ötödször is elrontom a kódot, visszaszólok a férfinak, aki azóta egyfolytában dumál: „Azt hiszem, ezt a zárat nem diszkalkuliásoknak találták ki, úgyhogy inkább elmegyek a ruhatárba.” A férfi pikírten annyit fűz hozzá: „Remélem, Wagner nem lesz ennyire magas”.

Próbálom visszatartani a könnyeimet.

Tizenhat lehetek, a másodfokú egyenleteket tanuljuk matekból

Már két egyesem van, pedig hajnalig tanultam mindkét témazáró előtt, ami a kollégiumban nem egyszerű dolog: tizenegy után tilos fennmaradni, így a közös vécék egyikének tetején kell gubbasztani. Törökülésben, mert ha bejön a tanár, és meglátja a lábunkat, kimenőmegvonást kapunk.

A matektanár felír egy egyenletet a táblára, és kajánul felém nyújtja a krétát:

– Jöjjön, Csepelyi. Rég nevettünk.

Állok a bankautomata előtt, remeg a kezem

Utálom az új kártyákat. Valamit mondtak bent a bankban az előbb, hogy be kell ütnöm a kódot az aktiváláshoz, de hirtelen nem emlékszem, ez az új kártya most akkor melyik régi helyett is van. Mi is a kód? Úristen, nekem rohannom kellene, elkések az értekezletről, csak az a rohadt szám… Beütöm. Elrontom. Akkor a másik szám lesz. Annak kell lennie. Beütöm. Ismét elrontom. Az automata egy idő után közli: a kártyámat nem sikerült aktiválni, fáradjak be a legközelebbi bankfiókba.

A matekszertárban nincs túl világos

Amitől csak még nyomasztóbbnak érzem a helyzetet. Ami egyébként is az: épp azért könyörgök a tanárnak, hogy engedjen érettségizni. Egy egész hatra állok, matematikailag (így mondták az osztálytársaim) engedhetne, de ő az utolsó órán közölte: egyáltalán nem biztos abban, hogy menni fog.

Most itt ülök ezen a kanapén, és próbálom meggyőzni, hogy magyar szakra megyek, sosem kell semmiféle gyökvonást meg függvényábrázolást csinálnom. Érzem, hogy a szememet elfutja a könny, a torkom szét akar robbanni, mert hiába magyarázom négy éve, hogy de én igenis tanultam, hiába támasztják alá a kolis társaim, hogy én maradtam fenn legtovább, és amúgy is kívülről tudom az összes szabályt meg elméleti feladatot, most mégis az lebeg a szemem előtt, hogy nem csinálhatom azt az életben, amit szeretnék, mert nem megy a matek. Mert a végső konklúzió persze az, hogy „hülye vagyok”.

Látom magam, ahogy imára kulcsolom a kezem a tanár előtt, patakokban folynak a könnyeim, és végső elkeseredésemben térdre vetem magam, hogy könyörüljön meg rajtam.

Mint valami bűnbocsánatért esedező bűnös, úristen, mennyire szánalmas vagyok? Annyi a bűnöm, hogy nem megy a matek!

Ez már azért neki is sok lehet, mert annyit mond, hogy majd meglátja, és kiküld a szertárból.

Végül engednek érettségizni – az igazgatóhelyettes közbenjárására. Ő ugyan nem kedvel engem, de mivel egy sor versenyt nyertem az iskolának magyarból, azt mondja, ennyi engedményt tehetnek. Az érettségit hármasra írom, abban az évben sok az elméleti feladat.

Ebédszünet van, megígértem a munkatársamnak…

…hogy hozok kaját ide a pulthoz a plázában. Úgy ülünk kint a nyelviskola standjánál, mint valami díszállatok: meg kell szólítanunk az embereket, és csak dugiban ehetünk, a pult alól. A kajáldákhoz a legrövidebb út a parkolóházon át vezet, van ott egy vendégek által nem használt lépcsőház, én pedig lemegyek a másodikról a földszintre. Megveszem, ami kell, és elindulok vissza a standhoz. Minden emelet két lépcsősor. Vagy három? Rosszul emlékszem? Á, biztosan mennem kell még egy kicsit, nyugtatom magam, ám az ajtó mögött, ahol a mi emeletünket reméltem, még egy parkolószint van. Oké, biztos még feljebb. Újabb lépcsők, újabb ajtó, újabb parkoló. Lehet, hogy akkor lejjebb. Fel kéne hívnom a munkatársamat, de itt bent nincs térerő, és nem is tudok semmi kapaszkodót adni, úristen, fogalmam sincs, merre kéne mennem, és mintha fogyna bent a levegő, le kell ülnöm…

Nem emlékszem, hogyan jutok ki, de valamelyik biztonsági őr segít, ez biztos. Meg hogy figyelmeztetést kapok, amiért túl sokáig voltam ebédszüneten.

Jocika a Jászain vár, én meg persze késésben vagyok

Mert hiába számolom ki, mi mennyi idő, egyszerűen soha sehol nem annyi az idő, amennyit kalkuláltam. Loholok a trolihoz, már jár a motor, de még épp fel tudok ugrani. Kifújom magam, istentelen meleg van, nyilván ezért is akartunk strandra menni, szerencsétlen Jocika ott áll a negyven fokban a Jászain, írok is neki gyorsan, hogy jövök neki eggyel, de nyugodjon meg, már, a 79-es trolin vagyok.

Jocika hitetlenkedve válaszol: mi a lószart keresek a 79-es trolin? Hát az nem a Jászaira megy!

Bazd meg, tényleg nem.

Még épp le tudok ugrani a Városligetnél, hogy átszálljak a 75-ösre. Az persze csak tíz perc múlva jön, Jocika a hőguta ellen elindul a strandra, mert mire én odajutok, az még legalább fél óra. Igazából örülök, hogy egyáltalán még szóba áll velem, pedig tényleg nem tehetek semmiről, direkt meg is néztem előtte, melyik trolival kell mennem.

A reptéri buszon ülök Varsóban, amikor fura érzésem támad

Valami nem stimmel, nyilall belém, és valójában már tudom is, hogy mi: alig több mint egy óra múlva felszáll a gépem. Rosszul számoltam ki, mikor kell elindulnom, pedig kétszer is megnéztem a beszállókártyát, de a fejemben valahogy összekeveredtek a kettesek és a négyesek.

A reptérre érve minden kordon alatt átbújok, a biztonsági szalag mellett már úgy érzem, felrobban a szívem, annyira dobog a rohanástól és a félelemtől. Úgy rohanok végig a terminálon, mint egy őrült. A kapu szerencsére még nyitva, az utolsó emberek szállnak épp befelé. Feljutok, de egész úton egy hasznavehetetlen senkinek érzem magam.

Húszéves múltam, amikor egy barátnőmtől megtudtam, hogy létezik a diszkalkulia nevű számolási zavar

Egészen addig azt hittem, szimplán ostoba vagyok. Selejt. Valaki, aki képtelen megérteni olyasmiket, amiket mások könnyedén felfognak elsőre. Valaki, akin lehet nevetni egy hitetlenkedve gúnyolódni, hogy ne mááár, ezt se tudja?

Aztán elkezdtem utánaolvasni, mi ez az egész, és összeállt a kép. Hogy nem buta vagyok, hanem diszkalkuliás. Hogy az elrontott számlák, az elfelejtett határidők, kapukódok és fontos dátumok, a letiltott bankkártyák és az egyes dolgozatok nem a trehányságom vagy a lustaságom jelei, hanem valami egészen mást jelentenek.

Sokat gondolkodtam azóta, vajon miért van, hogy az egykori lakótársam felmentést kapott matekból, mert megállapították, hogy diszkalkuliája van, én viszont végigszenvedtem a gimnáziumot (biológia–kémia tagozaton!), és soha egyetlen tanárom sem említette: létezik olyasmi, hogy számolási zavar.

Egyedül a kémiatanárnőm mondta, hogy amíg ő ezen a pályán van, belőlem orvos nem lesz – de engedett osztályozóvizsgát tenni főként elméletből, és négyest kaptam. Meg egy kis méltóságot.

Gondoljatok bele: az ország egyik legjobb gimnáziumában, ahol mindenki orvos, állatorvos, kutatóvegyész vagy valami hasonló lesz, ahol futószalagon szállítják a legdurvább versenyeredményeket az osztálytársaim, én konkrétan elvérzek az első valószínűségszámításnál. Negyedikben új fizikatanárt kaptunk. Bejött, és elmondta: aki a felvételire készült, azt azért nem fogja nyaggatni órán, mert a saját jól felfogott érdeke, hogy minél jobb legyen, és ő ehhez minden segítséget megad. Aki meg semmit sem kezd a fizikával, azt épp azért hagyja békén. Kimagaslóan jó volt az osztályátlagunk, úgyhogy a tanár azt mondta: azoknak, akik nem kezdenek semmit a fizikával (alig volt ilyen), beírja az ötöst. Aztán ránézett a naplóban a jegyeimre, és hozzátette: Csepelyinek a négyest.

Amióta tudom, hogy diszkalkuliás vagyok…

…rendszeresen előre figyelmeztetek mindenkit rá, még mielőtt kínos helyzetbe kerülnék. Nemrég egy diákom megkérdezte: miért mondom el ennyiszer, hogy diszkalkuliás vagyok. Elgondolkodtam. Miért is? Talán mert még mindig szégyellem magam amiatt, hogy nem veszem észre, ha rosszul adnak vissza a boltban, izzadni kezd a tenyerem még a cikkleadások időpontjai miatt is, nem tudom megmondani, a szeretteim hány évesek, csak a születési évszámukat magoltam be, mert azt meg tudom jegyezni, mint egy verset? Talán mert annyi rossz élmény ért a hiányosságom miatt, hogy az egy életre belém ültette a rettegést?

Amikor életem első rádióműsorát vágtam, hiába írták fel nekem a szükséges hosszúságokat, mindent rosszul csináltam. A szerkesztőm megmentette az adást, de a rémálomszerű bemutatkozás sokáig okozott álmatlan éjszakákat. Néha egészen banális dolgokat írok rosszul: olyan dátumokat, amelyeket mindenki tud. A második világháború kezdetét vagy végét például. Ha a szerkesztő nem veszi észre (márpedig a legjobb szerkesztő sem gép, és néha sajnos becsúszik a hiba), akkor a kommentelők azonnal őrjöngenek: aki ennyire ostoba, az hogy nevezheti magát újságírónak?

A mindennapi életben persze számtalan mókás helyzet adódik: nemrég például dörgedelmes üzenetet írtam egy diákomnak, hogy remélem, jó magyarázattal tud szolgálni arra, miért nincs a megbeszélt helyen az év végi konzultáción.

Visszaírt, hogy elég jó magyarázata van: a találkozónk egy nappal később esedékes.

Kis híján foglaltam már szállodai szobát harmincezer forint helyett háromszázezerért egy éjszakára, és próbáltam már átutalni három forintot harmincezer helyett.

Meccsen, színházban rendszeresen ülök rossz sorba vagy székre – de néha még a szektort is eltévesztem. Számtalanszor tiltottam már le a saját mobiltelefonom, hogy aztán kölcsöntelefonról hívogassak valakit, aki éppen tudhatja, hol őrzöm a PUK-kódomat. A postaládám telis-tele „Elfelejtett jelszó” tárgyú e-mailekkel. Ezeken persze utólag nagyon jól lehet röhögni, de az igazság az, hogy a szégyen még a legnagyobb nevetés közben is ott bujkál bennem.

Senki nem akar hülyének látszani. Bármilyen ügyintézés, legyen szó adóhatóságról vagy önkormányzati pályázatról, maga a rémálom. Rettegek, mikor mit rontok el, mi miatt lesz érvénytelen a beadott irat, és mit kell megint pótolnom. Befizetések? Ha nem lehetne minden automatizálni, már rég csődbe mentem volna. (Igazság szerint csődbe is mentem már párszor, szintén nem függetlenül a diszkalkuliától, bár a pénzügyi érzékemet azért nem szeretném teljes egészében erre kenni.) Számomra egy megváltással ért fel, amikor megjelentek a PayPass-bankkártyák, és gyakran mondogatom, hogy én lennék az első, aki sorba áll a bőr alá ültethető chipért, amivel végre minden PIN és PUK és egyéb szörnyűség kiváltható.

Sokan kérdezik, milyen érzés ez

Nagyjából úgy kell elképzelni (legalábbis nálam így van), mintha a számok valami ismeretlen nyelven íródtak volna egy szövegben. Valaki elkezd magyarázni nekem a másodfokú egyenlet megoldóképletéről, és néhány szó után nem is hallom már tisztán, mit beszél: mintha egy buborék lenne a fejemen, ami megszűri a kinti zajokat. Hiába tudom, hogy ötvenszer át kell néznem minden számadatot a szövegemben, nem fedezem fel a legnyilvánvalóbb hibát sem. Sportújságíró koromban előfordult, hogy a pénteki ügyeletben annyira görcsösen koncentráltam, hogy az utolsó pillanatban helyesen frissítsem a nyomtatott napilapban a tabella számadatait, hogy végül „csak” az Afrika-kupa két elődöntős párosítását kutyultam össze. Megjelent nyomtatásban.

Megszámolni sem tudnám (haha), hányszor legyintettek rám, mondván, „ilyesmi nincs is. Ez csak kifogás”.

Párkapcsolatokban rendszeresen előkerülő téma volt, hogy én csak így akarom felmenteni magam a pénzügyi felelősség alól. Vagy szimplán túlzok, hogy sajnáltassam magam.

És persze mindig vannak a megváltók, akik odahúznak egy széket, és fölényesen azt mondják: „na, gyere, majd én megmutatom. Eddig biztosan rosszul magyarázták, de majd én!” És nem értik, hogy hiába kezdik el magyarázni lassan, érthetően, jól artikulálva, egyszerűen nem megy. Mint amikor Joey franciául tanult: én úgy érzem, jól csinálom, a végén kiderül, hogy halandzsa az egész. És persze szégyellem magam, mellébeszélek, magyarázkodom (tanulhatnék e tekintetben Joey-tól, akinek nem voltak ilyesfajta gátlásai), és legbelül újra meg újra megsemmisülök.

Talán mert még mindig az visszhangzik a fejemben: Jöjjön a táblához, Csepelyi, rég nevettünk.

 Csepelyi Adri